Csomós Róbert : Renard lovag utolsó csatája

Mese ez. Vigasztalás azoknak akiket a Csöves c. írásom megrázott *

                     

 

 

A vesztett csata után gyalogszerrel menekülő Renard lovag még egyszer végigpillantott a harcmezőn. Mintha csak az életébe nézett volna vissza! Döglött lovak, elnémult lovagok, hörgő sebesültek.

      Nem az első vesztett csata volt már ez, és Renard lovagot — vajon szerencsének lehet e mondani, vagy a sors büntetésének — mindeddig elkerülte a halál.

      Isten veletek bajtársak! Isten veled mostoha Haza — sóhajtotta, és megindult az alacsonyan húzó felhőkkel szemben a Nap Országa felé. Nem volt immár senkije, semmije csak a károgó hollók, varjak kísérték útjain, de Renard lovag — hiszen fiatal volt még akkoriban — nem csüggedt el soha. Vértjeit, fegyvereit elhányta. Minek is kellettek volna, hiszen — így hitte — már nem a harcmezők, hanem ringó búzaföldek, árnyas pálmaerdők várják a Nap Országában. Jó damaszk fringiáját azért megtartotta az oldalán, bár amúgy sohasem volt harcias természetű. A fegyvert, a páncélt csak a bajtársak iránti hűségből, becsületből öltötte magára, na meg az ádáz idők, a gonosz ellenség kényszeríttette rá, de mindég is feszengett benne. Valójában a könnyű, testhez simuló, fürge leányujjak által szőtt-varrott ruhákat szerette, a hetyke madártollas kalpagokat, a puha Kordobán csizmákat. Szíve szerint amolyan vándor trubadúr szeretett volna lenni, portyázgatott is sokat, várról-várra, kastélyról-kastélyra, és ahol nem bírta dalaival meghódítani az úrnő szívét, ott szerényen beérte valamelyik udvarhölgy, vagy valljuk be őszintén, akár egy szolgálóleány szívével is, ha kedvesnek találta a mosolyát.

      A Nap Országa azonban messze volt, végtelenül messze. Hosszú vándorlása alatt az évek nehéz nyomot hagytak szegény Renard lovagon, csak a szíve maradt rendületlen és fiatal, na meg az ajkát nem hagyta el a dal, a mosoly. Pedig fáradt volt már. Jaj! Nagyon fáradt!

      Egy-egy vasorrú bába, vagy boszorkány szívesen befogadta volna, szép összkomfortos mézeskalácsházaik voltak, csak hát mindegyik azt követelte hagyjon fel a dallal, mosollyal, nevetéssel, mivel ez nagyon zavarja őket. Így hát csak tört magának egy darabka kolbászt a kerítésből, betarisznyázott a mézeskalácsból, és ment tovább, ha esett, ha fútt.

      Már jóval túl életútjának felén, így érkezett el egy büszke vár alá, ahol az úrnő elfátyolozott arca felkeltette az érdeklődését.

      — Befogadó menedéket keresek szép hölgyem. Nem kóborló ritter, hanem bujdosó harcos vagyok. Szomorú balladáimnak se szeri—se száma, de tudok kobzot pengetni, pajzán dalokat énekelni is.

      — Azt sokan tudnak errefelé nálunk is, felelte fátylát félrevonva az úrnő, és szépséges arca, csilingelő hangja villámként hasított Renard lovag vén szívébe, csak megküzdeni a sárkánnyal, azt senki sem mer. Véget ért a lovagkor, nem maradt belőle semmi, sem lovag, sem lovagiasság, de jóformán még ló sem. Semmi, csak ez a büdös sárkány!

       — Hát nem akadt emberére annyi sok év alatt?

       — Régebben minden héten egy szűzlányt kellett feláldozni kénye-kedvének, de mostanában már beéri kevesebbel is: hetenként egy nem éppen ártatlan leányzóval. A legutóbbi időkben pedig, már egyenesen rosszhírű házakból való culákat is elfogad. Bizony nagyon megromlottak az erkölcsök errefelé is, nagyon-nagyon megromlottak.

      — Legyőzőm őt! Megölöm, ha a kezeidért küzdhetek, ha a nyakadban hordott selyemszalagodat a kardomra kötöd, ha egy tűvel megsebzed kisujjad begyét, és egy rubin vércseppet a szalagra ejtesz, szerelmed zálogául.                

      — Hét singes lángot fú ám és a pikkelyei a legkeményebb acélnál is ellenállóbb, újszerű műanyagból vannak. Nem fogja azt semmi fegyver, semmi varázslat. Kár lenne az életedért…

      — Az élet csak akkor vész kárba, ha az ember nem teszi meg, amit meg kéne tennie, amire hivatása kötelezi, vetette fel a fejét büszkén Renard lovag. Add csak a szalagot, tégy úgy, amint mondtam, a többi már az én dolgom.

      — Csak nem vetem a tűz martalékául a drága velencei selyemszalagomat? Csak nem vérzem meg az ujjam begyét, hogy majd elfertőződjék nekem? Csak nem fogadom be a kastélyomba kenyérpusztítónak ezt az idegen senkiházit — gondolta végig a dolgokat a vár úrnője. — Megteszi neki egy nylon szalag, és valamelyik szolgálólány, vagy akár egy csirke vére is. Lássuk elébb, mire is megy a sárkánnyal?

 

***

 

A sárkány csöppet sem volt nehéz előtalálni. Elbizakodottan ott aludt a barlangja előtt, körös—körül rég élt lovagok csontjai fehérlettek. Már évek, évtizedek óta nem akadt lovag, aki szerencsét mert volna próbálni, mindenki tudta: a ravasz, elvtelen, aljas sárkány, a modern technológia minden eszközét ismeri és felhasználja. Renard lovag jól mérte fel az esélyeket. Fegyver által kívülről csakugyan sebezhetetlen volt, csakis  belülről, a gonosz szívébe mártott kard által lehetett elveszejteni.

      — Egyszerűen beugrok a torkába, lefutok a szívéhez és ledöföm — gondolta végig a dolgát Renard lovag. A váratlan meglepetés előnyeit azonban nem akarta kihasználni, hiszen úriember volt, vagy mi a fene. Nem akart fegyvert emelni az alvó dögre.

      Odaállott hát a sárkány elé és csengő hangon a pofájába kiáltotta: párbajra hívja ki, el akarja pusztítani!

      Akkorát nevetett erre a sárkány, hogy csak úgy rengett a föld, megindultak az erdők, egymásra dőltek a hegyek.  Azután felfútta magát, kitátotta tüzet okádó torkát, de Renard lovag csak mosolygott az erőlködésén. Nála volt a talizmán: így a mesék mottója, a hollywoodi filmek forgatókönyve szerint neki kellett győzedelmeskednie.

 

      Meg kell mondanom utolsó mosolya volt ez a jó Renard lovagnak, mert ott pusztult el, ott vált porrá, hamuvá a barlang előtt a tűzben. Bizony ám! Mert az életben nem, csak a mesékben és a westernfilmekben győz mindég az igaz, és veszi el méltó büntetését a gonosz.

      Vajon ha nem csirkevérrel cseppentett hamis szalag van a kardjára kötve, akkor másként is végződhetett volna a küzdelem? Lehetséges, hogy akkor mégis a sárkány húzta volna a rövidebbet? Aligha hiszem! Csak a mese lehetett volna szebb, szivárványosabb. Renard lovag maga is tudta ezt, tapasztalt, éltes ember volt, csakhogy jobban akart hinni a vágyainak, az álmainak, a meséknek, mint a való életnek.

      Pusztulnia kellett mindenképpen!

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható