Nagy Márta : Útelágazás – 4.

 

VI.

 

A kijelz?re tekintve látom, hogy a barátom egyik haverja az. A szívem máris ezerrel ver… Mit tegyek? Úgyis ?t keresi. Inkább nem veszem fel. A csengés egy id? után abbamarad. Egy pillanatra megkönnyebbülök, de ez nem tart sokáig. Újra hív… Szólok Adorjánnak, hogy nehogy megszólaljon, mert fel kell vennem a telefont.

   – Szia! – szólok bele.

   – Szia! Mondd légy szíves Lacinak…

   – Nem vagyok otthon. Nincs velem – vágok közbe.

   – Hol vagy?

   – A barátn?mnél – válaszolom, miközben arra gondolok: – Mi közöd hozzá?

   – Meddig maradsz?

   – Még nem tudom, na szia!

   – Szia!

   Remeg? lábakkal megyek be Adorjánhoz a fürd?be. Leülök a lehajtott vécétet?re, és koncentrálok, hogy alábbhagyjon a szapora szívverésem. Aggódva néz rám a fürd?kádból.

   – Baj van kislány?

   – Nincs, csak… nem vagyok ehhez hozzászokva. Alapvet?en nem vagyok h?tlen.

   – Tudom, és én nagyon értékelem ezt benned. Belegondolni is rossz, hogy mit élsz át.

   – Nincs semmi baj – mondom, f?leg önmagam megnyugtatására. – Csak csapdában érzem magam.

   – Kellett neked ilyen fiatalon elkötelezni magad – sóhajt szomorúan.

   – Hát, most már ez van, nem tudom visszacsinálni – mondom lemondóan.

   – Hogy fogunk mi találkozni?

   – Még nem tudom… – nézek rá, a szívem szakad meg, hogy el kell váljunk.

   – Flórám, hogy fogunk mi találkozni?

   – Ne gondolj a holnapra! – kérem ?t, megkeményítve a szívemet. – Ne gondolj a jöv?re! Tudod, hogy nem ígérhetek semmit.

   – Tudom.

   Miért nem kérsz, hogy maradjak veled? Mindent feladnék érted. Nem érzed? Csak kérned kellene, hogy maradjak veled és a gyerekeiddel. Csak egy szavadra várok. De azt neked kell kezdeményezned… – mondom neki gondolatban, és a szavak csak az én fejemben hangzanak el.

 

   Mélységes szomorúság fog el. Azt hiszem, hogy fogalma sincs, hogy milyen szívfacsaró érzést kelt bennem a kérdéseivel. Hiszen legszívesebben haza se mennék. Minden feladtam érte, amikor eljöttem hozzá. Mocskosnak kéne éreznem magam, de valahogy olyan tiszta ez az érzés, ami hozzá húz. Mélységesen távolinak t?nik a barátom, ha velük vagyok. Adorján a gyerekeivel olyan, mintha már a saját családom lenne. Pedig ez csak a harmadik nap, hogy együtt vagyunk. Megmagyarázhatatlan számomra is ez az egész. Gyakorlatilag jobban otthon érzem magam náluk, mint az én családomban. Hát hogy kérdezhet ilyet, hogy mikor találkozunk? Ha a szívemre hallgatnék, örökre velük maradnék. De az eszemre kell hallgatnom, és ezért holnap hazautazom. Nincs más választásom. ?rültség és felel?tlenség lenne egyetlen találkozás után úgy dönteni, hogy együtt maradunk, de ha legalább kérné…

 

 

VII.

 

 

Utolsó nap reggele… Csak nézem Adorjánt, ahogy alszik még. Kivételesen nem bánom, hogy nem tudok aludni. Bárcsak ne kellene hazamennem… De nem akarom magam a nyakába varrni. De buta is voltam tegnap, hogy azt mondtam, hogy ne gondoljon a jöv?re, amikor azt akarta tudni, hogy hogyan fogunk találkozni. De egyszer?en nem tudom rá a választ. És a szívem sajog, hogy el kell válnunk. Szinte v?legényem van, és kötelességeim. Nem tudok csak úgy mindennek hátat fordítani. Tudom, hogy Adorjánnak és a gyerekeinek is szüksége lenne asszonyi gondoskodásra, anyai szívre, még akkor is, ha mindent megad nekik, és boldogan élnek. De mégis velem beszélték meg a „lányos” dolgaikat. És ez olyan jó érzés volt. Csak tudnám legalább, hogy mit érez irántam. Persze, ha megkérdezném, úgyis azt mondaná, hogy erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Tudom, hogy a szavak számára semmit sem jelentenek, és hogy szerinte érezni fogom, hogy mit érez irántam, de nem vagyok én nyomkövet? indián, hogy jelekb?l olvassak. Nekem fontosak a szavak, még akkor is, ha benne van a kockázat, hogy a azok is hazudhatnak. Bárcsak biztosan tudnám, hogy szeret, hogy igazán szeret, úgy ahogy csak szerethet egy férfi egy n?t… Az olyan könny?vé tenné számomra a döntést.

 

   Egy pillanat alatt szalad el a mai délel?tt, mire észbe kapok, már úton vagyunk a buszhoz. Hemzsegnek az emberek az állomáson, amikor eljön az id?, hogy elváljunk. Bárcsak lenne még egy percünk egy sötét zugban, ahol senki sem lát. Bárcsak örökre együtt maradnánk… bárcsak… bárcsak… bárcsak… A gyerekei a váróteremben melegednek, míg ? velem van. Beérkezik mellénk a busz, amivel majd el fogok menni. Tömve van utasokkal. Körülöttünk is rengetegen járnak. Persze, hogy ideges vagyok, de leginkább szomorú.

   – Még van tíz perc indulásig – jegyzi meg.

  Most még inkább sajnálom, hogy nem vagyunk kettesben. Csak nézek rá elveszetten. Adorján a karomra teszi a kezét, és nem tudom, hogy csak én érzem-e kétségbeesettnek a következ? csókot, ami nem akar véget érni, vagy ? is érzékeli mindezt. A következ? másodpercben elsötétül körülöttem a világ, és hirtelen ketten vagyunk az egész mindenségben. Ebben a csókban csak mi vagyunk az egész földön, akkor is, ha körülöttünk lehetnek vagy ötszázan. Ám amilyen hirtelen kezd?dött, olyan hirtelen ér is véget, s kijózanodva, és magamhoz térve Kornélt pillantom meg a váróterem ablakán keresztül. „Nem fogom eltitkolni a gyerekeim el?l az érzéseimet.” – mondta egyszer régen, amikor azt kérdeztem, hogy ugye nem fogunk a gyerekei el?tt csókolózni meg ilyesmiket. „Azt nem, de… nem fogom eltitkolni a gyerekeim el?l az érzéseimet” Én meg csak elvicceltem, hogy: „Ezek szerint érzéseid is vannak?”

   – Öt perc múlva autóbuszjárat indul Bajára a kettes állomásról – szólal meg érdes hangján a hangszóróból a bemondó.

   – Idehozod a táskámat? – kérdem Adorjánt, mert a nagyobbik táskám a váróban van a gyerekeivel.

   – Persze – válaszolja készségesen, s mikor fél perc múlva visszajön, a gyerekek is jönnek vele.

   – Sziasztok! – köszönök el egyszer?en, semmit sem ígérve nekik, sosem volt er?sségem a búcsúzkodás.

   Szememmel simogatom végig a szívemhez n?tt család minden tagját, és fáj a lelkem, hogy itt kell ?ket hagynom. Felszállok a buszra és megveszem a jegyemet. Természetesen csak állóhely van, de nem is bánom, legalább látom ?ket az ablakon keresztül. A gyerekei felintegetnek, én pedig vissza. Az el?ttem ül? id?s házaspár tagjai rám néznek és mosolyognak. Dana közben bohóckodik, és kakastaréjt készít az apja hajából. Ez nagyon tetszik a házaspárnak. Közben kíváncsian fut át a fejemen, hogy vajon mit gondolnak rólam, de aztán rájövök, hogy valószín?leg láthattak minket csókolózni. Na, ez az, amit a v?legényem sosem tenne. Sosem csókolt meg nyilvánosan. Az intim pillanatok otthonra valók. Eddig úgy gondoltam, hogy igaza van. De már tudom, hogy mennyire meg tud sz?nni a külvilág… Elindul a busz. Adorján és a gyerekei integetni kezdenek, és egészen addig látom kalimpáló karjukat, amíg végül egy apró ponttá nem zsugorodnak a távolban.

   – Istenem, mi lesz velem nélkületek?

 

Folytatás következik…

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.