dr Bige Szabolcs- : Gyárfás 2.

Zöld az adu *

                                   

 

Mit lehet itt tenni? Az asszony megsértődött — joggal, de hát arra a legénybúcsúra is el akart menni. Így töprengett egy darabig, majd hirtelen elhatározással kilépett a házból, kulcsra zárva maga után a rendelőt. Elhatározta, hogy felmegy a református paphoz. A templom és a parókia a paplakkal együtt a falu felett a hegyen épült. Szép kilátás és jó levegő fogadta ott fenn.

      Gyárfást nagy örömmel fogadta a tiszteletes, Kovács Attila, s felesége, Gyöngyi is kijött a vendég üdvözlésére a gyerekszobából, ahol éppen lefektette két gyereküket.

      — Kártyázunk? Van kedved? — fordult Gyárfás felé Attila.

      — Másra sem vágyom most!

      — Akkor hozok valami falatozni valót. Attila, te meg hozz innivalót.

      Perceken belül mindhárman ott ültek az asztal körül.

      — Csak egy pillanat — ugrott fel Gyöngyi —, megnézem a gyerekeket, és már itt is vagyok, addig keverjétek meg a kártyát. Majd én osztok.

      — Nos, kezdhetjük? — nézett a partnereire, miután visszajött. — Snapszlit játszunk, ugye? Akkor Attila te emelsz!

      Kiosztotta ez első öt lapot, és várakozásteljesen tartotta a kezében a többi kártyát.

      — Ötből passz — jegyezte meg Gyárfás.

      — Ötből passz! — szólt Attila, majd ugyan így Gyöngyi is.

      A következő lapot megfordította színével felfele és letette az asztalra. Zöld alsó volt.

      — Zöld az adu — jelentette, és folytatta az osztást.

      Mire lejátszottak négy, öt partit, melyeket mind a háziak nyertek, Gyárfás úgy érezte, elmúlt a nyomasztó feszültség belőle. Visszatérve szolgálati lakásába, altató nélkül átaludta az éjszakát. Másnap munkája végeztével első útja a postára vezetett, kifizetni a telefonbeszélgetés árát.

      — Jól sikerült a tegnapi beszélgetés? — érdeklődött kedvesen Marioara.

      — Hát, mit tudom én? – válaszolta fanyalogva a kérdezett.

      — Veszekedtek?

      — Olyanforma.

      — Tudja mit? Vegyen ki két nap szabadságot, és menjen el hozzá.

      — Jó kislány maga! Már tegnap is mondtam. Na, viszontlátásra!

      Ebéd után újra felkereste tegnapi fekvő betegét, és örömmel látta, hogy szépen halad a gyógyulás útján. Vissza, a rendelő felé útja a kocsma előtt vezetett el. Nem szerette ezt a környéket, de most nem volt kedve kerülni, azért szapora léptekkel igyekezett minél hamarabb távolabb kerülni onnan. Most azonban nem volt sikere. Egy már kissé kapatos, sovány, züllött képű alak eléje állt, és parolára nyújtotta a kezét.

      — Maga a mi doktorunk! — jelentette ki. — Láttam ám, amint jön-megy a rendelő körül. Ki-be! Mint aki otthon van. Igaz?

      — Igaz, igaz — bólogatott Gyárfás.

      — Na, lám, hogy igazam van — folytatta az ember, s újból felé nyújtotta a kezét. — Adhatna nekem öt lejt egy deci pálinkára, doktor! Tudja, pillanatnyilag le vagyok égve.

      — Itt van, jó ember az öt lej, csak azért, mert őszintén megmondta, hogy mire kell. De máskor ne kérjen, mert többször nem adok.

      — Nem is olyan rossz ember maga, mint ahogy mutatja — búcsúzott a zsákmánnyal, s már be is ugrott a kocsma ajtaján.

        Gyárfás bosszankodott az eset miatt, s eldöntötte, többet nem jön a kocsmának a környékére sem, hacsak valami nagy baj nem kényszeríti rá.

 

        Szombat délben aztán befogatott a homokfutóba, s maga ült a bakra — egyedül vágott neki a tíz kilométeres útnak. Úgy számította, hogy másfél óra alatt megteszi. Nem is tévedett. Nem volt még öt óra, mire bekötötte a lovat az istállóba. Parajdi doktor ott sertepertélt körülötte, de segíteni nem tudott. Ő nem szeretett az állattal foglalkozni, rábízta a dolgot mindenestől a kocsisára. Gyárfás ellenben örömét lelte a ló körüli teendőkben — ügyesen kifogta, bevezette az istállóba, bekötötte, szénát tett elébe. Az istálló ott állt a rendelő udvarának a végében. Volt ott benne hely még akár másik három lónak. Kellett is, mert rövidesen érkeztek a többi fogatok sorban egymás után. Akik messzebbről jöttek vonattal érkeztek. Parádés kocsival ment értük a doktor kocsisa. Közöttük volt Varga Gyuri is, Gyárfás gyerekkori jó barátja.

      Együtt hitványkodtak iskolás korukban, s együtt izgulták végig a felvételi vizsgákat. Nem volt az olyan könnyű! Nyolc vizsgából állt a felvételi — írás és szóbeli. Aki kémia, biológia és anatómia írásbeli vizsgán átment, az állhatott szóbelire. Ezt megelőzően azonban a jelentkezőnek túl kellett jutnia a legnehezebb szűrőn, a káderezésen. Ez azt jelentette, hogy a benyújtott önéletrajzot, alaposan átnézték, és az adatok valódiságát leellenőrizték, majd a felvételiző megjelent egy a rektor által vezetett bizottság előtt, ahol alaposan kikérdezték. Na, nem a szakma iránti elkötelezettség érdekelte őket, hanem származása és politikai beállítottsága. Földbirtokosok, kulákok, segéddel dolgozó kisiparosok, gyár-, vagy műhelytulajdonosok csemetéi szóba se jöhettek. Ha valaki megpróbálta eltitkolni, letagadni származását és rájöttek, annak még büntetést is kilátásba helyeztek, amellett, hogy elutasították a felvételi kérelmét.

        Jól emlékszik rá Gyárfás, milyen megalázó módon beszéltek vele a káderezéskor. Minden szavába belekötöttek, az önéletrajzát mondatról mondatra elemezték, rákérdeztek nagyapjára, nagyanyjára, halott édesapjára. Alig várta, hogy szabaduljon, azt se bánta volna már, ha elutasítják, csak legyen vége a tortúrának. Másnap nagy örömmel látta ott a nevét a vizsgára bocsátottak között. A névsor azzal a felszólítással végződött, hogy két nap múlva jelenjenek meg a díszteremben, ahol a továbbiakat ismertetik egy nagygyűlés keretében.

      Illően felöltözött erre az alkalomra, élesre vasalt nadrágba, zakóba, világos ingbe nyakkendővel. Jól is tette, mert a bejáratnál másodéves diákok álltak és felügyelték az érkezőket, ne legyen zavar, viselkedjenek a felvételizők rendesen, ne hangoskodjanak, meg más ilyen dolgokra. Két fiút el is tanácsoltak, mert rövidnadrágba és pólóingben jelentek meg.

      — Öltözzetek fel rendesen, úgy gyertek vissza — szólt rájuk egy sötét öltönyös, vállas fiú —, de igyekezzetek, fél óra múlva jön a rektor elvtárs!

      Megilletődve foglalták el helyeiket a hosszú padokban. Soha nem látott még ilyen termet. Csak tekergette a fejét, úgy bámulta az amfiteátrumszerűen emelkedő padsorokat, a hatalmas boltíves ablakokat, a tudósok professzorok képeivel díszített falakat, a stukkós mennyezetet. Észre sem vette, mikor jöttek be az egyetemi vezetők élükön a kidüllesztett mellű rektorral. A terem felállt és súlyos csend lett. A rektor intett, mire zajosan leültek. Gyárfás csak nézte az alacsony, szilimán emberkét, s csodálkozott, mitől van ennek akkora hatalom a kezében, hogy nem csak diákok, de az egész tanári kar tart tőle. Rettegték, de távolról sem tisztelték! Eszébe ötlött az a félóra, amit az általa vezetett káderezés alkalmával átélt, és megértette: a rosszindulatú ravaszság a fegyvere (!). „Jó lesz, ha meghúzom magam, ha itt ilyen emberek vezetik ezt az egyetemet” — gondolta magában és ijedten körülnézett, vajon nem halotta-e meg valaki a gondolatait. „Tisztára begolyóztam!” – mosolyodott el belülről. A továbbiakban lekötötte a sok információ, tudnivaló, amit az egymás után szólók közöltek a felvételi vizsgára váró fiatalsággal.

 

 

(folyt.köv.)

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.