Pintér Norbert : Amikor a vadász föz

Lábait széthányva, egy kis süldő fekszik a konyhaasztalon. *

 No, nem én lőttem, hisz engem köztudottan elkerül a sertevad, de lám-lám, most, hogy ki lett nyújtóztatva mégis csak egymásra találtunk.

 

Szerencsés kezű barátom szólított ki két egyívású süldőcskét ma hajnalban a kondából, s az egyiket rövid rábeszélés után rám testálta.

Tényleg nem kellett sokáig győzködnöm, hogy mondjon le a malacka tulajdonjogáról, s amikor megmutattam a szalmafonatos pálinkás butykost – mint további ösztönző erőt –, még a hazafuvarozásban is segédkezett.

Most mindenki boldog. Ez a mindenki a barátom, akinek a másik süldő mellé immár pálinkája is van, és a feleségem, aki a sok őz, nyúl, réce, és fácán után, végre a vaddisznót is bevonhatja konyhaművészetünkbe. Végül persze én is örülök, hiszen a feleségemnek disznót ígértem, ami íme: – megérkezett!

Apró ürüm az örömben, hogy a kis süldő nem az én lövésemtől szenderült jobblétre, de a feleség elégedettsége a legfőbb, tehát: – örülhetek én is.

A malacka az asztalon hever, az ő boldogságáról most szó sem esik, s a családi konzílium hosszasan rendelkezik a továbbiakról.

Van itt pörköltös elképzelés, van tárkonyos irányzat, de helyet kapnak a sültet pártolók, és a raguhívők hangjai is.

Gyors éléskamra szemle után vásárlás mellett dönt a legfőbb hozzáértő, hiszen az egyik sarokban mindössze néhány ráncos gumó emlékeztet a korábbi nagy halom krumplira, s a fonnyadó zöldségek betegesen sovány csomói mellett, csak két öklömnyi hagyma kelleti magát. Tehát malac a hűtőbe, mi autóba, s irány a piac!

A vásárlást nálunk asszonyi önkény uralja, s a vásárcsarnok zöldséges standjai között ilyenkor, szó szerint piackutatást végzünk. Rám itt csak, mint logisztikai szakértőre van szükség, s két hatalmas vesszőkosárral a karjaimon, követem a legfőbb anyagbeszerzőt, gondoskodva a szakszerű pakolásról és szállításról.

Senki se higgye, hogy a zöldség vásárlás egy egyszerű dolog!

Bár tudván tudjuk, hogy mire van szükségünk, hiszen azt a kamraleltár egyértelműen megmutatta, először mégis a szélső sorra látogatunk, ahol a friss túró és tejföl tengerén túl, gombát vásárolhat a nagyérdemű.

A sor elején cérnakesztyűs eladó kínálja, a méret szerint válogatott, hűvös pincék fénytelen mélyén termő csiperkét, de kaphatunk itt szürkén hullámzó, a dió ízére emlékeztető laskagombát is.

A következő asztalokon, messzire illatozó szegfűgombák apró kalapú barna halmai kaptak helyet. Itt már tovább időzünk, de nejem már húz a következő asztalhoz, ahol végre vadászjellegű a kínálat. Őzlábak rengetege kelleti magát, bár itt is csak gombák vannak. Igaz, hogy némelyik majd tányér nagyságú, s kétujjnyi vastag. Nagyokat nyelek – szeretem, ha tészta–köntösbe bújtatott, forró olajban kisütött darabjain fehérboros majonézes mártás csorran –, de ez nincs hatással a konyhafőnökre, így a következő kofához lépünk.

Öreganyó kínálgatja pár maréknyi, narancssárga tölcsérű rókagombáját – hogy hol szedte, rejtély –, de annak ára már szinte aranyban mérhető, tehát gyorsan ott is hagyjuk.

A rókagombák szomszédságában, nagyhangú, barna arcú férfi komendálja portékáját, ami még tán nála is barnább kalapú vargányákból áll. Kézbe vesszük, szagolgatjuk a jól megtermett, nálunk ritkaság számba menő, vastag tönkű erdei gombákat, s az érdeklődőből lassan alkudozóvá lépünk elő. Latolgatunk, fontolgatunk, mialatt röpködnek a forintosított elképzelések. Közben feleségem rutinszerű, de véletlennek mondott mozdulatára eltörik egy tönk, majd leválik egy kalap. A látvány elkeserítő, féregrágta csatornák hálózzák keresztül, kasul a törésfelületet.

Elutasítóan tovább lépünk, de még sokáig halljuk a cserzett bőrű gombász hangos méltatlankodását. A következő asztalokon megint csak őzlábgombák vannak, eszerint most nem eszünk vargányás vaddisznó ragut.

A kudarc nem csüggeszt minket, jó az a vaddisznó sült – lecsósan is! Ezzel az elképzeléssel végre semmi gond – az események felgyorsulnak –, özön a paradicsom, tengernyi a paprika. Sárga, piros, vastaghúsú zöld, fürtös és édes egyaránt kapható. Innen egy kiló, onnan kettő;

– Na még abból a hegyesből egyet ráadásnak!  – aztán máris mehetünk.

Néhány salátának való uborkát dobunk a kosár tetejére, s veszünk még hozzá padlizsánt is, hátha a karajt és a tarját grillezni fogjuk, miközben én féloldalasan, lassan a föld felé dőlök. Egyensúlyomról gondoskodó feleségem krumplit és hagymát vásárol, s a másik kosár is szépen megtelik.

Most, ha azt hinné valaki, hogy végeztünk, az nagyon tévedne! Rogyadozó térdekkel evickélek a piac forgatagában nejem után, aki ezúttal a gyümölcsös standokat veszi sorra. Sok a gyerek, kell a vitamin, bár, hogy ezt a néhány kilónyi barackot és körtét hova tesszük, azt már igazán nem tudom. Talán a fogaim közé szorítom a szatyor fülét, mint annak idején Kinizsi Pál a harmadik törököt, amikor híres, hírhedt táncát ropta két másik igaz hitűvel a hóna alatt. De ma erre nincs szükség, most már a feleségem is cipekedik.

Veszünk még pár maréknyi aszalt szilvát, hiszen vörösborban párolva remek kísérője lehet egy zsírjára sütött vaddisznó pecsenyének, de a görögdinnye árus kínálásától, már mereven elzárkózom.

– Minek néz ez minket? Targoncás öszvérnek? Nem is beszélve Lőrincről, aki állítólag ilyenkor szokott a szakajtónyi zöld gömbökbe belecsinálni.

Azért a következő soron, egy fokhagymafűzért még a nyakamba akasztok. Főzve jó, de sütve még jobb, s állítólag rontás ellen is használ. Mindenesetre, ha még egy dinnyés jön, biztos, hogy meglóbálom feléje.

Most már kifele araszolunk, kezeim lassan térdmagasságban görcsölődnek a kosarak füleire, de még egyszer meg kell állnunk, hiszen itt a szőlő, melyet ügyesen elkészítve, szintén a vaddisznó szeletek mellé lehetne kínálni. A fürtöket darazsak lengik körbe, bizton utalva arra, hogy íme itt az ősz, érettek a fürtök. Aztán kiderül, hogy a darazsakban elromlott valami, de az is lehet, hogy piaci praktikák áldozatai vagyunk. A szőlő savanyú, mint a késő tavaszi pöszméte, vagy kora őszi áfonya, s kemény, hogy akár nyulat lehetne lőni vele. Így a fürtök maradnak, s mi tovább indulunk.

A kijárathoz érünk, ahol hatalmas fahordókból kínálják a savanyított káposztát, s én a szőlő, pöszmétébe oltott áfonya jellegét felejtendő, kérek is egy nagy zacskóval belőle. A káposzta nem hazudik! Savanyú, hogy ajkaim csücsörítve összeugranak, s álkapcámba majdnem görcs áll, de erre legalább számítani lehetett. Nem úgy, mint annál az alattomos korai szőlőnél, ahol mustos édességre vágyva kaptunk fogvásást és hidegrázást. A savanyúság vékonyra gyalult sápadt szálai közé, hegyes piros paprikák visznek egy kis színt, az ízről már nem is beszélve, amihez jótékonyan járulnak hozzá a birsalma gerezdek és tormagyökerek ujjnyi darabkái.

A káposzta finom. Érdemes kóstolgatni, s további felhasználásán gondolkodni. Kifele tartunk már a piacról, de még a kapu melletti utolsó pultról egy–egy nagy csokor petrezselymet, és kaporzöldet markolunk föl, aztán ujjongva üdvözöljük az autónkat, ami hajlandó elnyelni mindazt, amit ez a piaci látogatás eredményezett.

Indulás előtt, még egy pillanatra belépek a henteshez, hogy a fiatal süldő e világi pályafutása méltó véget érjen, a fejemben már körvonalazódó recept alapján. Egy kis füstölt oldalast és császárszalonnát csomagoltatok be, aztán most már tényleg mehetünk.

Otthon szétbontom a kis disznót, egy része fagyasztóba, más része pácba kerül. A kicsontozott lapockákat és oldalast feldarabolom, ma ezek lesznek a főszereplők. Hagymát kockázok – közben elsiratom mindazt, ami régmúlt –, s könnyben ázó szemekkel megdinsztelem, a szalonna kisütött zsírján.

Rádobom a húst, megsózom, s elkezdem lepirítani. Közben fokhagymát zúzok hozzá, megszórom őrölt köménnyel és borssal, nem feledve el, hogy időnként jól átforgassam. Pár csipetnyi majoránna, és kakukkfű illata felhőz, amint rápirulnak a hagymás húsra, ami már a saját levében rotyog. Most pirospaprikát szórok bőven rá, aztán felöntöm egy kis vízzel, és fedő alá rejtem.

Gyerekeim már másodjára jönnek érdeklődni, hogy mikor eszünk végre. Szegények nem tudják, hogy még közel egy órát kell rám, s a vaddisznó vacsorára várniuk. Vajas kenyérrel vigasztalódnak, amihez savanyú káposztát csipegetnek. A maradék káposztát átöblítem, zsíron megfuttatom, s egy kevés vízben felteszem főni a füstölt oldalassal, amihez némi babérlevelet is dobok. A következő szűk órában tétlenségre vagyok kárhoztatva, a vaddisznó pörkölt, mellette a húsos káposzta, nélkülem is jól tud főni.

Kiülök az erkélyre, s egy vörösboros üvegből kicuppantom a dugót. Töltök a feleségemnek, s egy kis pohárral magamnak is engedélyezek. A bor fűszeres aromáját beszippantva nézek a búcsúzó napba. A nyírfák lombján áttűző fénysugarak bearanyozzák a falon felfutott vadszőlőt, megmutatva a zöld kárpitból elővörösödő leveleket. Még néhány nap és ősz színű lesz valamennyi, s pár hét múlva, az első talaj menti fagyokkal lehull az összes.

Őszies gondolataimat a kilengő párák terelik vissza a konyhába. Megkavarom mind a két adagot. A pörkölt már majdnem kész – fiatal volt a malacka, megérte a pálinkát –, s a káposztában párolódó oldalasban is mozognak már a csontok. Ki is húzogatom őket, s a visszamaradó húst felkockázom, majd a káposztával együtt a vaddisznóhoz keverem.

Együtt rotyog a vadhús, a füstölt oldalas, és a káposzta. Gyerekeim körülöttem toporognak, ami igazán érthető, hiszen itt olyan illatok lengenek, amit egyszerűen képtelenség elhagyni. Teríteni küldöm őket az anyjukkal együtt, aki szintén a tűzhely mellett szorong, bár ott most elég vagyok magam is.

Nagy bögre tejfölt keverek simára egy kis liszttel, hogy aztán a fortyogó káposztás húshoz zúdítsam. A fortyogás pöfögéssé szelídül, ahogy megfő a liszt, miközben egy kismarék apróra vágott kaprot szórok a már elkészült étel tetejére.

 

A család kint ül az erkélyen, s hangosan követelőzik, de aztán az edényt az asztalra teszem és csend lesz egyszerre. A felnőttek egy kis kupica barackpálinkával jelölik ki a néhai süldő végső útját, aztán már csak az evőeszközök koccanása hallatszik.

Kenyeret szelek, s örömmel nézem, ahogy a szájak mozognak.

Most már teljes az én boldogságom is. Igaz, hogy nem én lőttem a süldőt, de mégiscsak én hoztam erre a terítékre. A család tele szájjal szuszog, hang nincs, most már leülhetek és magamnak is szedhetek.

– Jó étvágyat!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 0 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/