Pintér Norbert Szerző
Vezetéknév
Pintér
Keresztnév
Norbert
8 év 9 komment

*

 

 

Az ajtó megnyikordult, ahogy a reszkető öreg kéz belekapaszkodott a kilincsbe. Bőre pergamenjén átlüktettek a kék erek, közöttük a ráncok egy pillanatra kifeszültek.

      Hajnal volt. A verebek zsibvásári hangulatban köszöntötték a kelő napot, s a bokrok alatt rigók kutatták a hajnali harmatban ázó füveket. Az eresz alatti sárfészkén egy füstifecske csicsergett, s halk éneke lágyan a kert palántái közé simult.

      A zár nyelve kattanva záródott, s a kéz ujjai egy avítt fésű nyelére kulcsolódtak. A szarufogak hiányosak és csorbák voltak, s csonkjaik sokszor akadtak el a hajban.

      Most is. A fésű ritka fogai át- és átszaladtak a fehér haj fáradt hullámain, s ahogy a törött csonkok bele-beleakadtak az ősz szálakba, az öreg haj engedett. Mint ősszel a pókfonál, ökörnyál módjára szálltak a kitépett fakó szálak. Rátekeredtek a virágzó paradicsomra, de amelyikbe belekapaszkodott a hajnali szellő, az kilibbent a csendes utcára.

      Nagymama megtörölte a szemüvegét, s hunyorogva a kertkapura pillantott. Tegnap nem nézte meg, hogy érkezett-e posta. Nem mintha levelet várt volna valakitől, de néha színes prospektusokat és reklámújságokat dobott be a postás, amelyeket olyan jó átlapozni.

      Volt azokban minden. Bicikli és tengerparti nyaralás, ínycsiklandozó módon felszeletelt szalámi olajbogyóval, fürdősó és naptej.

      — Mennyi felesleges dolog! — gondolta, de azért szívesen nézegette a tarka-barka oldalakat.

      Botjára támaszkodott, és odatipegett a postaládához. A rigli zörrenve engedett, ahogy kinyitotta a hámló festékű kis ajtót.

      — Tegnap nem érkezett semmi — nézte az üres dobozt, aztán hunyorogva közelebb hajolt.

      — Mi lehet ez?

      A láda alján valami szemétcsomó hevert. Moha és fűszálak, apró tollak. Mint tegnapelőtt!

      — Utcakölykök! — dohogta, aztán a földre söpörte mindet.

      Mire beért a konyhába elfeledte az egészet, s csak másnap reggel jutott eszébe, amikor biciklijén elkarikázott a ház előtt a postás, s ő odabotorkált a kerítéshez.

      A postaláda most is üres volt. Legalábbis a postás szempontjából. Se levél, se újság… de a láda alján ismét ott volt egy kis kupac szemét.

      — Már megint bedobáltak valamit a gyerekek? — felcsippentette a kis csomót, s bosszankodva a földre akarta szórni, amikor egy madár szállt mellé a kerítésre. Egy széncinege. Fényes gombszemei barátságosan pislogtak, csőrében egy fűszál libegett.

      — Jó reggelt kismadár! Fészket készítesz? — kérdezte gondolatban, s keze megállt a levegőben. — Lám milyen vízeszű vénasszony vagyok! — mondta ezúttal már hangosan, s fakó arcán pirosan hullámzott végig az izgalom, hogy kitalálta-e a madár gondolatait.

      Visszaigazgatta a postaláda aljára a fűcsomót, bezárta az ajtaját, és visszacsoszogott a teraszra. Botjába kapaszkodva leereszkedett a hokedlire, s a délelőttöt már csak szelíd szemlélődéssel töltötte.

      A cinege — vagy tán cinegék? Hiszen olyan egyformák ezek! — egész nap a láda környékén sürgött. Valamit mindig hozott. Nem tudta, hogy mit, így estefelé óvatosan bekukkantott az ajtón. Fű, moha, néhány apró tollpihe, s köztük valamilyen fehér szálak.

      — Lószőr? — kérdezte magától, de aztán elgondolkodott, hogy az autók világában honnan is tudna egy cinege abból egy fészekre valót összeszedni. A válaszra csak másnap reggel, fésülködés után jött rá.

      A goromba fésű újfent sok hajszálat tépett ki, s nagymama remegő kézzel igazgatta az ősz szálakat a postaláda alján. Mert természetesen megint megnézte, hogy mire jutottak a madarak. S megnézte őket délelőtt, s délután is. Aztán másnap reggel is.

      Ekkor viszont baj történt. A dobozban négyrét hajtva, színes újságok hirdették a legújabb akciókat. Nagymama a nyugdíjas szomszédot hívta segítségül, s beszegeltette a postaláda bedobó nyílását, csak egy egészen kis rést hagyva szabadon.

      A cinegék jól tűrték a zaklatást, s két nappal később a láda fenekén összerendezett kis fészekben már volt egy tojás. Aztán másnap még egy, s harmadnap még egy.

      Néhány nap múlva a láda tulajdonosa már nem is tudta, hogy hol tartanak a madarak, így megszámolta a fészekalját.

      — Tíz! — motyogta csak úgy magának, aztán boldog révülettel leült a hokedlire, s csak később komorult el az arca:

      — De hol lehet az anyacinege? Még megfáznak a tojások!

      S ez az aggodalom minden nap odavitte a fészekhez. A kotló madár persze soha sem várta meg ezeket a látogatásokat, s már az első ajtózörrenésre kisurrant a postaláda nyílásán. Így nagymamában egyre jobban erősödött az aggodalom. Minden alkalommal megszámolta, s betakargatta a tojásokat, majd visszabotorkált a székéhez tovább aggályoskodni.

      Pedig mindeközben a tojó nem tétlenkedett, s a tojások élni kezdtek. Héjuk alatt lüktetve rendeződtek a csírák, a szikből erőt merítettek, s napról napra alakulva, lassan cinegévé váltak.

      Ami majdnem tragikus akadályba ütközött.

      Valamelyik reggel, mint egy szürke villám, egy karvaly vágódott át a kerítés felett.

      Egy kis madár felrebbent, s — csak egy sárga villanás látszott — mintha egyenesen a ragadozó karmai közé repült volna. Nem is vitte messzire. Az öreg diófa egyik ágára ült, és tépni kezdte áldozatát. Nagymamának elhidegült a szíve.

      — Csak nem valamelyik cinkeszülő? — s a diófa felé botorkált.

      — Élne csak drága Lajosom, most biztos kihozná a puskát! — gondolt a rég meghalt társra.

      Lajos kerületvezető erdész volt, míg élt, de mára csak egy kedves emlék maradt a múltból, aki szakállasan, pipásan, fegyverrel a vállán járta a területét.

      A kis ragadozót nem érdekelte a múlt. Röviden végzett a reggelijével, s szárnyát szétcsapva, átlibbent a szomszéd kertbe. Csak néhány toll maradt utána a fa alatt, a földön. Nagymama odaért, és botjával megpiszkálta a maradványokat.

      Piros és barna pihék hevertek a sárgacsíkú, fekete evezőtollak mellett.

      — Stiglic volt! — gondolta megkönnyebbülve, de azért gondolatban megrázta az öklét az eltűnt karvaly után.

      Nagymama tovább aggódott, a tojó tovább kotlott. S ez így ment hosszú napokon át, amikor egyik reggel valami nyálkás csomó volt a tojások helyén.

      — Hát kikeltetek? — pirosodott meg az örömtől a fakó arc, s a reszkető mutatóujj óvatosan beletúrt a csapzott halomba.

      — Öt, hat, hét… vajon a többi tojással mi lesz? — majd két nappal később:

      — Kilenc! — és homlokát ráncolva, szemrehányóan nézett a bezápult tízedik testvérre. Aztán rosszallóan körbeszemlélt a kertben:

     — És az anyátok hol van?

      S ezentúl naponta többször is ellenőrizte a kis cinegék fejlődését. Nem gondolt arra, hogy a szülők mit éreznek, amikor megzörren az ajtózár, s nem látta szemükben a rettegést a fiókákért. Segíteni akart mindenáron, mivel meggyőződése szerint ezek a kis oktondi madarak nem képesek egy ekkora fészekaljat felnevelni.

      Döntött. Majd ő kézbe veszi a fiókák nevelését.

      Először kis konzervdobozban vizet tett a postaláda egyik sarkába. Aztán másnap kis maroknyi mohát a másikba. Ekkor vette észre, hogy a csupasz porontyok minden mozdulatára hatalmasra tátják pállott csőrüket. Tehát már nem szomjasak, nem is fáznak, hanem: — éhesek!

      Becsoszogott a kamrába, és körülnézett.

      — Mit eszik a cinege?

      Gyerekkora jutott eszébe, amikor félberoppantott diót és szalonnabőrkét fűztek madzagra, a téltől gyötört madaraknak. De a szalonnát még korainak tartotta ezeknek az apróságoknak, így diót pucolt, s azt is berakta a fészek mellé.

      A fiókák nem ettek, de a nagymama mindenképpen segíteni akart. Apróra vágta a dióbélt, s a legjobban tátogó fiókát kiemelte a társai közül. Tenyerébe ültette, s a diót a hatalmasra tátott csőrbe rázta.

      Vannak persze a kákán is csomót keresők, akik szerint egy cinegefióka számára nem ez a legideálisabb táplálék. Ilyen véleményen volt a szomszéd is, aki otthon nem tudott magával mit kezdeni, hát átment a nagymamához unatkozni.

      — Kukac kell egy ilyen madárnak! — vélte.

      — Áshatnál egy kicsit Pistikém!

      Pisti — korát tekintve évtizedek óta István — méla undorral nézett az ásóra, s a földre, amiben valahol ott lapult a madáreleség.

      — Inkább elmegyek a horgászboltba azért a kukacért!

      Nagymama nem értette ugyan, hogy a sok sárgásfehér bolti nyű közt miért vannak élénkpirosak is, de mint a naptárban a vasárnapot, piros betűs ünnepi falatként kezelte ezt a kérdést. S onnantól kezdve a fiókák a szülői gondoskodást kiegészítve, légylárvát is kaptak. S a túlzó gondoskodás miatt — vagy annak dacára —, szépen növekedésnek is indultak.

      A madarak megnőttek, s a postaláda összement. Legalábbis úgy tűnt belülről. A cinegék belakták a dobozt faltól falig. A szülők megszokták az állandó zaklatást, s játszi könnyedséggel nevelték fiaikat.

      A csupasz bőr tollasodni kezdett, majd a csőr sárga széle is megkopott. Kezdetben úgy tollászkodtak a fészekben, mint egy csapat tömésre váró fajbaromfi, de aztán napokkal később, mintha csökkent volna a lelkesedésük.

      Nem tülekedtek már a lárvákért, s eljött a nap, amikor a nyíló ajtónak hátat fordítottak. Megerősödtek, kitollasodtak, és szemükben valami idegenség homályosodott.

      Nagymama körülnézett. A kerítés felé hajló nyírfaágon, két széncinege ült. Csendben figyeltek, de amikor a reszkető kéz a fészek felé nyúlt valami torz kiáltással felrebbentek. A postaláda felé csaptak, majd eltűntek a kerítés mögött.

      Nagymama hátrébb lépett. A láda nyitott ajtaján egymás után repültek ki a fiatal madarak. Számolta.

      — Három, öt, hat, nyolc… nyolc. Nyolc? Hol van a kilencedik?

      Visszacsoszogott a kapuhoz, és belesett a fészekhez. Az utolsó cinege a szétzilált fűszálak mellett, a sarokban pislogott.

      — Hát te nem tudsz repülni, kismadár? — kérdezte, s már azon gondolkodott, hogyan lehet megtanítani erre egy cinegét. Segíteni akart. Mint az elmúlt hetekben már olyan sokszor.

      Reszkető kezét kinyújtotta, de az utolsó fióka sem várta meg, hogy elérje. Szárnyait szétcsapta, s kirepült a kertbe. Először a ház rücskös falán kapaszkodott meg, aztán átrebbent az ablakpárkányra.

      Nagymama szomorkásan mosolyogott, aztán az elrepülő kilencedik cinege után legyintett.

      — Te is itt hagytál.

      Visszafordult a kapuhoz, és ismét birtokba vette a postaládáját. Kidobta a konzervdobozt, az összegyűrt fűszálakat és a mohatörmeléket. Botjába kapaszkodva hokedlijéhez csoszogott. Óvatosan ráereszkedett, és várakozva az utca felé pillantott.

      — Hol lehet már az a postás?

 

9 év 8 komment

*

 

  

Az este hangos volt a verekedő vaddisznók visításától. Zörgött a száraz avar, zizegett az erdei televény. Ágak reccsentek, s mint törött hegyű tollszárból a tinta, úgy folyt ki egy fekete árny a nyiladékon. Egy termetes koca – a holdfényben először vízilónak néztem, bár nem tudtam volna megmagyarázni, hogy kerülhetett ide a Nílus partjáról – két süldőjével megunva a kanok tolakodását, kiváltott az erdő melletti búzaföldre. A zöldellő vetést turkálva, lassan távolodtak az erdőszéltől és sajnos tőlem is.

A messzelátó egyre nehezebben tudta őket megkülönböztetni a távoli patakpart bokraitól, ezért lemásztam a magaslesről, és megpróbáltam lopni a köztünk lévő távolságból. Először húsz lépést, aztán harmincat. Rövid pihenő után, alapos kémlelődés és esélylatolgatás következett. A les a szó szoros értelmében magas volt, s amikor lemásztam róla, a földön állva, a beláthatatlan térben elvesztek a disznók. Csak az irányukban voltam már biztos.

Néhány pillanatnyi lopakodás után, a korábban jónak ítélt helyről kiderült, hogy egy szelíd lanka alján van, ahonnan csak a disznók hátát látom. Tovább óvatoskodtam tehát, miközben meg–megálltam ellenőrizni a nagy kocát és süldőit. Az egyik süldő eltűnt valami gödörben, de én szerényen beértem volna a másikkal is… csak hát a sűrűben legénykedő kanok váratlanul mellém keveredtek. Az erdőszéli bokrok hangosan recsegtek, száraz ágak törtek, és a magas fő vadul hullámzott tőlem pár lépésnyire.

Megtorpantam, miközben átgondoltam egy kanlövés financiális kérdéseit; elbúcsúztam a süldőlövés lehetőségétől. Pedig alig kőhajításnyira voltunk már csak egymástól. A kanok verekedtek, a bokrok zizegtek, a koca kint szálalta előttem a zöld búzát, s a mellette baktató süldő nem is tudta, hogy megmenekült.

Az erdei társaság közben, valami intenzív csetepaté után kettévált. A „nagyobbik” zörgés egy sűrű bozótosban küzdött tovább, míg a „kisebbik” zörgés a fák takarásában, felém közeledett. Pár pillanat múlva már mellettem ropogtak a száraz levelek, s, ha nem akartam, hogy szél alá kerüljek, nekem is hátrálnom kellett.

Furcsa táncot lejtettem a vaddisznóval. ő kezdte: egy roppanás az erdőben előre, és én folytattam: két szökkenés az erdőszélen hátrafelé. Jobb kezemben fegyver, balban lőbot, míg nyakamban a messzelátó himbálózott. Időnként megálltunk. ő a bokrok mögött, én előttük szuszogtam. Aztán, mint egy gyimesi csángópár, tovább jártuk furcsa párosunkat.

Tudtam, hogy sokáig nem leszek képes hátrafelé szökdécselni, de a disznó szerencsére meggondolta magát, és némi ácsorgás után, újra belevetette magát a búgás párviadalába. Tovább verekedtek a sűrűben, s én óvatosan megint utánuk araszoltam.

Néhány lépésről úgy kísértem őket, mint a makkoltató kanász a kondáját. A kocát már szabad szemmel is jól láttam a holdfényben, így inkább megálltam, nehogy ő is észrevegyen. A süldők – nem sejtve, hogy pár perce még veszélyben forgott az életük – békésen turkáltak mellette.

Aztán minden olyan hirtelen történt. Az erdőaljból egy hosszasan elnyújtott visítást követően, kizúdultak a küzdők. Furcsa kavarodás kezdődött az erdőszél holdárnyékában. Fekete testek sorakoztak elő, amelyek valószínűtlen összevisszaságban hullámzottak előttem. A nagy tumultusban hirtelen azt sem tudtam, hogy hányan vannak. Pedig még a messzelátót is segítségül hívtam. De aztán beláttam, hogy elég lenne egy közellátó. Az egyik sötét folt olyan közel váltott ki hozzám, hogy amikor ránéztem, a keresőm lencséje tele lett egy vaddisznó fejével.

Rátámaszkodtam a lőbotra, de a szálkereszt hiába keresgélt. A fák árnyékában csak a kavargó feketeséget nagyította fel a céltávcső. Várnom kellett. A disznók egy agyarcsattogtató összeakaszkodást követően, kiperdültek a holdfényre. Az első visszanézett, talán meg is látta, ahogy vállba szorítom a fegyvert, de aztán csak összeesett a búzaföldön. A lövést már nem is hallotta. Nem is hallhatta! Az ólom fültövön vágta.

A koca a süldőkkel és a többiekkel, egy expresszvonat sebességével és hangjával robajlott vissza a sűrűbe. Csak egy maradt kint. Hátsó lábaival rúgott még néhányat, de aztán elnyújtózott, és megnyugodott végre.

Lassan lépdeltem közelebb. Igyekeztem a jelent jól elnyújtani, hogy minél később legyen belőle múlt. Az alig harminc lépés mindegyikére jutott egy–egy perc az előző félórából, amelyeket újra lehetett gondolni, és ismét át lehetett élni, amíg a vadamhoz értem. Nagyszerű pillanatok voltak! S egészen addig tartottak, amíg oda nem értem.

Sajnos a történetnek, és benne a vaddisznómnak két apró kis szépséghibája volt. Az elejéről hiányoztak az agyarak, míg a végéről az öklömnyi herék. A kannak lőtt disznóm kocának bizonyult.

Lehetne szépíteni a történetet azzal, hogy kis jóindulattal egy derék süldőt zsákmányoltam, de kis rosszindulattal mondhatnánk azt is, hogy kár volt azért a fiatal emséért, azért a majdani ivadékot nevelő, malacokat vezető göbéért.

Sajnálom a történteket! És a kocát. De a kocalövést a szakmai kérdéseken túl azért fájlalom igazán, mert előtte sikerült „rábeszélni” magamat egy kan meglövésére, és kifizetésére. Ki tudja, hogy mikor leszek megint ilyen nagyvonalú… Magamhoz.

 

9 év 6 komment

*

 

 

 

Családi köteléke közel fél évtizede meglazult, amit – egy–két évnyi együtt vergődés után – válás követett. Nehéz döntések és még nehezebb érzések voltak mögötte, mire kimondhatta a boldogító nemet.

 Élete kisiklott, így a rendes kerékvágásból egy járatlan és kezdetben göröngyös útra lépett. S ezen az úton, mint a lábadozó betegnek a hosszadalmas fekvés után, újra kellett tanulnia járni.

 Elesett, de felállt, megütötte magát, de már nem fájt. A sebek lassan behegedtek, s az út egyre simábban futott a felejtést hozó, múló Idő alatt.

           

*  *  *

 

A hátizsák üresen ásított az előszoba közepén. A máskor normálisnak mondható tartalma a fal mellett halmozódott: kesztyű, zseblámpa, kés, pokróc, sapka és kötél kavargott ott festői összevisszaságban. Mellette egy nem mindennapi, mondhatni, nem normális halomban pezsgős üveg, két szépen csiszolt pohár, néhány gyertya és egy hosszúkás papírhengerbe csomagolt rózsaszál várta, hogy elpakolják.

 Óvatosan becsomagolta az üvegneműt, aztán tekintettel a kint röpködő mínuszokra, féltő gonddal bebugyolálta a virágot is. Utolsóként egy csinos kis dobozt eresztett mindezek tetejébe, benne egy míves gyűrűvel, amin kacskaringós tölgylevelek öleltek át két makkot. A makkok kupakjában barnán márványozott gyöngyfogak fénylettek.

– A tavalyi öreg bikám grandlijai. Igazi vadászgyűrű! – mosolyogta el magát, aztán óvatosan meghúzta a hátizsák szíjait.

Az autó mellett hosszan gondolkodott a folytatáson, aztán a kis zsák kukorica mellé beszorította még a régi gyerekszánkót is. A puskának már alig jutott hely.

 

*  *  *

 

Három éve költöztek össze. Nem voltak hangos szavak, be nem tartható ígéretek. Úgy érezték, együtt szebb és könnyebb napok következhetnek. Anya és lánya hamar összeszokott a vadásszal.

A közös élet buktatóit – okulva a korábbi tapasztalásokon – nevetve kerülték ki, s az együtt leélt évek összecsiszolták a szokásokat. Kimondatlan kérdésként feszült köztük a hogyan tovább, de sem a kérdést, sem a választ nem siettették. A kamaszos lelkesedés lángját mindkettőjükben elfújta már a korábbi válás, de most újra élték a csodát.

 Az újonnan alakult kapcsolatot talán a gyerek élvezte legjobban. A vadásszal jött izgalmas újdonságok megszínesítették a szürke hétköznapokat. Rendszeresek lettek a kirándulások, az erdőszéli csendes szemlélődések. Meglesték a gidáit vezető sutát, a hancúrozó rókakölyköket, s késő alkonyattal, amikor titokzatos hangok kaptak lábra a bokrok mögött, visszafojtott lélegzettel nézték az erdőszélre kisorakozó vaddisznókat.

 Néhány közös séta után ismerős lett a nádas fölött súlytalanul imbolygó héja, a levegőt egyhelyben taposó vércse, de láttak facsúcsán kíváncsiskodó nyusztot és fűben motoszkáló borzot is. A boldogság akkor lett teljes, amikor az egyik kabócáktól hangos nyári esten, a vadász egy titokzatosan mocorgó papírdobozzal érkezett haza. A dobozból két nagy hallgatózó kutyafül, majd egy szimatoló orr emelkedett ki, amit némi nyüszítő kaparászás után, egy nyakigláb vizslakölyök követett.

 

 

*  *  *

 

Az autó hörögve gyűrte maga alá a sáros havat. A kerekek egy pillanatig támaszték nélkül pörögtek, de aztán ismét megkapaszkodtak. Az elmúlt napokban sokat olvadt, de a tegnapi hó ismét fehér paplan alá rejtette a csatakos rétet és a fagytól mállott hátú szántót. Hó kucsmát kaptak a bokrok, s fehér köntösbe bújtak a fák.

Megálltak. Nem volt értelme tovább kínozni az autót, az utolsó kilométert már sétálva is meg lehetett tenni. A kis vizsla boldogan ugrálta őket körül, s izgatottan futotta egyre jobban táguló köreit. Orrát belebökte a nagyobb fűcsomókba, s farkának izgatott remegése tudósított az összekapkodott, még meleg szagfoszlányokról. Előkerült a szánkó, rádobták a kukoricát, aztán közösen a kötélbe kapaszkodva, a kutyától kísérve belegázoltak, a frissen esett hóba.

 

*  *  *

 

Anya és lánya sokáig éltek egyedül. Az egymásrautaltságot könnyen megszokták az évek alatt, segítségként csak az özvegy nagymamára számíthattak. A gyerek szinte burokban, a külvilág minden rosszából kizárva élt. A hátsó udvaron idilli környezetben tyúkok kapirgáltak, a konyhában aranyhalak úszkáltak az akvárium szabta szűk világukban, s iromba macska nyújtózott a kályha padkáján.

A kislány világába semmilyen erőszak nem fért bele. A konyha békés életét nem dúlhatta fel a díszhalak dicstelen elmúlása: természetes fogyásukat azonnal és titokban pótolta az anya. A hétvégi sültet adó csirkecombok sem az udvar végén teremtek. Azokat a nagyi vásárolta a boltban, s érthető volt, hogy a cica nem mehetett ki a lakásból, ha esett az eső, vagy, ha nagyon melegen sütött a nap.

Ebbe a „sterilizált” környezetbe csöppent bele a vadász, ahol eleinte szinte kilátástalan feladatnak tűnt, hogy elfogadtassa a gyerekkel a vadászat tényét. De nem volt erőszakos. Hosszú hónapok alatt, apró lépésekkel cserkészte be a kislány érzelmeit. Nagy kirándulások és hosszas mesélések kellettek ahhoz, hogy végül a vadászat a véres hétköznapok sorából, az izgalmas vadmegfigyelések tarkította ünnepnapok közé emelkedjen.

Valamivel később már az is egyértelműnek tűnt, hogy vaddisznót lőhetett – mégiscsak egy disznó! – de az őzekkel még sokáig bajban volt:

– Ugye a lányokat nem lövöd le, csak a fiúkat? 

 

 

*  *  *

 

Az Öregerdő nem is volt olyan közel, s mire odaértek, szállingózni kezdett a hó. Az erdőszélen kukoricával megtömték egy kidőlt fatörzs korhadását, mert az elmúlt hetekben szívesen forgatták, vésték ezt a vaddisznók. Aztán néhány marékkal szétszórtak mellette is.

– De ezt megeszik az őzek! 

– Nem sajnálom tőlük – mosolyogta el magát a vadász –, talán jut még fácánoknak is.

Füttyentett a kutyának, aztán kéz a kézben visszaindultak az autóhoz.

– Olyan szótlan vagy! – nézett rá évődve a kedvese, miközben ő azon töprengett, hogy melyik pillanat lenne a legalkalmasabb a nagy kérdéshez.

Az erdőt behavazott, zsombékos rét követte. Amerre a szem ellátott csak ők álltak a fehér pusztaság közepén. Meseszerű nagy pelyhekben havazni kezdett, de a látóhatáron felragyogott a hófelhők mögül kibukkanó délutáni nap, s a hómező szikrázni kezdett.

– Csináljunk hóangyalt!

Nevetve dőltek a hóba, s karjukkal, lábukkal kaszálni kezdtek. A kutya viháncolva ugrálta őket körül. Óvatosan felálltak, s szinte meghatottan nézték a két hóba írt angyali formát.

– Olyan, mintha a nagyobbik vigyázna a kisebbikre – jegyezte meg a lány.

– Én is szeretnék! – válaszolta csendesen.

– Mit szeretnél?

– Vigyázni rád! – mondta, majd kissé színpadiasan beletérdelt a hóba, mielőtt folytatta.

– Kérlek légy a feleségem! – és elővette dobozából a gyűrűt.

 

*  *  *

 

Augusztusban nyaralni mentek, s a vadászatot is belekeverték a pihenésbe. Néhány napot baráti társaságban, egy vadászházban töltöttek az erdő közepén. Sétáltak, kirándultak, a jó levegőn kutyákkal hancúroztak, s a szomszédos tanya lovasait bámulták.

Közben a barátok vadásztak, s egyik este három bak feküdt a terítéken. A gyerkőc, bár eleinte megilletődött a látványtól, ott állt mellettük. A vadász mellé guggolt, s hosszan beszélt neki az őzekről. Mesélt az agancs fejlődéséről, az őzek nyári üzekedéséről, s a tavasszal születő gidák életéről.

A kislány szájtátva hallgatta, aztán óvatosan végigsimított az egyik öreg bak, gyilkos döfésűre visszarakott agancsszárain.

– Biztos fájhatott a másiknak, ha ezzel megszúrta! – töprengett el hangosan, a frissen tapasztaltakon.

S nem ment el akkor sem, amikor zsigerelni kezdtek. Az anya fejét csóválva, hitetlenkedve nézte gyermekét.

Amikor nyaralás után a postás meghozta a trófeát, elővették a fényképeket, és ismét végigbeszélték a vadgazdálkodás kilencévesek által megérthető, s elfogadható alapkérdéseit. Megnézték a bak fogait és a koponyavarratokat.

S amikor a vadász fölényesen az anyára nézett egy – Lám nekem sikerült! – pillantással, megszólalt a gyerek:

– Milyen jó, hogy ennek agancsa van! Akkor ez fiú volt. Ugye a lányokat nem lövöd le, csak a fiúkat?

 

*  *  *

 

A pillanat mintha megállt volna. A hó banális nagy pelyhekben hullott, az erdőből három őz váltott ki, s felettük egy mátyás hintázott át. A lány talán még húzta volna az időt. Nem a válaszon gondolkodott, hanem a perc nagyszerűségét akarta még tovább nyújtani.

– Várom a válaszod! – nézett fel rá mosolyogva a vadász. – Nem türelmetlen vagyok, csak úgy tűnik két zsombék között valami vízfoltba térdeltem, s a víz belefolyt a csizmámba.

– Igen! Hát persze, hogy igen! – futotta el könny a lány szemét, de már ő is nevetett. Összekapaszkodtak és számukra megszűnt a világ. Csak egymást látták, s a szemeikben csillogó közös jövő ígéretét. A hátizsákból elősorakoztak az eddig rejtve cipelt holmik.

A szánkó pokrócterítőt kapott, rajta lobogó gyertyák dacoltak a hóeséssel. Az üvegből hangosan pukkant ki a dugó, s a metszett üvegpoharakban magasra futott a gyöngyöző pezsgő. Magasztosan szép és megható pillanatok voltak, amelyeket a vadászvers strófája, mint egy ígéret font láthatatlanul még szorosabbra.

 

„Szent a családi tűzhely, mint hitem, s hazám,

Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán!”

 

Ebbe az idillbe, egyáltalán nem illett bele valami távoli nyüszítés. Körülnéztek és szinte egyszerre kérdezték:

– Hol a kutya?

Az eddigi békés hangulatba, ingerült ugatás csapott.

– Valamit talált! – mondta a vadász, s a lány kicsit bosszankodva érezte, hogy a pillanat varázsa szétfoszlik, ahogy a figyelem a szűkölő vizslakölyök, s a szánkónak támasztott puska felé fordul.  Bár nagyon jól tudta, hogy a vadász, még ha lánykérésen is vesz részt, elsősorban: – vadász.

Egy nagyobb zsombékból, csak a kis vizsla izgatottan remegő farka meredt elő. A kutya eltűnt szinte a fűben, s orra egyetlen pontra mutatott, ahol egy szárnyatört liba várt valamire. Hogy mire, azt senki sem tudta. 

Tegnap délután, amikor a tóra húzott a csapat, egy erőszakos dörrenés vágott közéjük a réti árokból. Valami fájdalmasan megütötte a szárnyát, s ő kalimpálva már csak a zsombékosig jutott. A többiek hangos méltatlankodással fúrták magukat a magasba, s a sebzett lilik egyedül maradt a sötétben. A reggel nehezen érkezett, s az idő múlását már nemcsak a lüktető szárnyában, hanem az üres begyében is érezte. Menekült volna, de a kutya közelsége megbénította.

Az előbb ugyan orrba vágta ezt az okvetetlenkedő kölyköt, de az nem tágított, s most halálra válva hallgatta, a közeledő emberi beszédet. A vadász segítségére sietett a nyüszítve ugráló ebének, s közben már a másnapi sült libára gondolt.

Nyakánál fogva tartotta a hatalmas madarat, s a kését kereste, hogy tarkón szúrja a sebzettet.

– Mi van vele?

– Eltörött a szárnya, de – s rákacsintott kedvesére – a holnapi ebédünket ez nem fogja zavarni.

– Nem lehetne meggyógyítani?

Tanácstalanul megvakarta a tarkóját, aztán gondolatban már a libasülttől búcsúzkodva, végig tapogatta a vadmadár szárnyait, ízületeit.

– Talán, ha sínbe tennénk, s rögzítenénk a törött végeket.

– Rendbe jön?

A vadász elmosolyodott.

– Erre a kérdésre, most még csak a Természet tudja a választ. De – s megfogta a lány kezét, ahogy folytatta – mi mindent megteszünk érte.

 

 

 

 

9 év 7 komment

*

 

 

Ketten álltak a vadászház udvarán.

– Mit lehet lőni?

A kérdezett mosolyogva kezdett a válaszába:

– A vaddisznókból a kocákat kíméljük ugyan, de…

– Nem az érdekel, hogy mit nem lehet! – vágtak azonnal a szavába. – Arról beszéljen, amit lehet!

A vadőr tekintete elborult, s derűsen világító kék szemei hidegek lettek, mint a tavaszi este, amikor felhő kúszik a lemenő nap elé.

– Malacot, süldőt, kant, s, ha erre téved gombos, vagy fül alatti nyársas bakot – darálta, szinte gépiesen.

– Ünőt?

– Nincs már rá keretünk.

– De, ha kiáll?

– Sajnálom! Akkor sincs.

A vadász megrántotta vállát és szótlanul beült a terepjáróba. A csend nyúlósan körülfolyta őket, mire kiértek az erdőszélre. Némán sétáltak be a nyiladékon, ami egy tisztáshoz vezetett, szélén egy magaslessel.

– Micsoda pokoli torony! – morogta a vendég, aztán rálépett az első létrafokra. –  A mindenségit annak, aki idebiggyesztette ezt a lőcslábú gólyafészket!

A vadőr hosszan nézte, ahogy a vadász elhelyezkedik. Talán még mondott volna valamit, de már csak az elutasítóan előre meredő vendég hátát látta odafent. Kalapját jobban a szemére húzta és szó nélkül elfordult. Ezt a magaslest még az apja építette. Mi baja van vele ennek a városi aszfaltjágernek?

 

*  *  *

 

Tétova hang kapott lábra a bokrok között. Ágak roppantak, levelek zizzentek, s mögöttük egy őzbak botorkált. Feje kínosan bólogatott minden lépésnél, hátát fájdalom púposította. A bordák mögött zihálva dogozott még a tüdő, de a lélegzetvételek mindegyike égő fájdalmat szúrt a horpaszába. Szíve dörömbölve verte a mellkasát, ahogy levegőért kapkodott.

A múló percek nem hoztak változást, s homályosuló tudatával már csak a fájdalom enyhülésére vágyott. A máskor rohanó Idő, most lépésben vánszorgott mellette, s minden gyötrelmes pillanata órákkal ért fel.

Egy bokor mögé húzódott és az avar nagyot roppant alatta, ahogy ráereszkedett. Mozdult volna, de a kín ismét belemart a gyomrába. Összerándult és megadta magát sorsának.

 

*  *  *

 

Az estében elmerült nyiladék végén, imbolygó zseblámpafény mögött a vadőr közeledett. A magaslesen felparázslott egy cigaretta, majd egy jókora ívet hasítva a sötétségbe, szikrázva a földre hullott.   

– Végeztünk? – recsegte fentről a vadász, s a választ meg sem várta, ahogy folytatta: – Akkor leadom a puskámat, vigyázzon vele!

A lehajított hátizsák puffanva ért földet. A vadőr felnyújtózott, hogy elérje a szíján csüngő fegyvert, majd félre állt, amíg a vendég szuszogva lehátrált a létrán. Elgondolkodva nézte, ahogy hátára kanyarítja a zsákot, s vállra veti a fegyverét.

– Volt valami?– kérdezte, amire azonnali, kurtán csattanó válasz érkezett:

– Semmi!

A vadász berántotta a terepjáró ajtaját, s ahogy állát dacosan felvágva rágyújtott, érződött, hogy minden további beszélgetést beszüntetett. A délutáni úton még nyúlós csend most közéjük dermedt és szinte hangosan doboltak rajta a nekifeszülő, ki nem mondott kérdések és elhallgatott válaszok.

 

*  *  *

 

A baknak talán könnyen elviselhető, öntudatlan elmúlást szánt a Sors, de egy halkan felé induló zörgés magához térítette. Felemelte a fejét s a sötétség mögé akart látni, ahonnan a kavargó szél valami végzetes kipárolgást sodort feléje. 

A fölé boruló ágak megrezdültek, ahogy utolsó erejével, remegő lábait maga alá húzta. Szemei lázasan kutatták az éjszakát, ahogy a hasába maró fájdalmát leküzdve lábra vergődött, aztán önnön vérszagától undorodva a sűrű felé botorkált.

 

*  *  *

 

A kis vadászház ablakai vakon meredtek az érkezőkre, mögöttük néma sötétség várakozott. A lámpa fénye élesen vágott végig az öreg almáriumon, ahonnan a vadász valami régi újságot vett elő. Odahúzott egy széket és megint rágyújtott. 

Hosszú percekig kifejezéstelen tekintettel nézte a lapokat, miközben mélyen leszívta a füstöt. Aztán új szálat rázott elő a dobozból, s miután meggyújtotta a már végigszívott maradék parazsán, a csikket a kályhába pöccintette. Kicsit várt, aztán az újságot is utána hajította, majd átvágott a füstös szobán, s az asztal mellé ülve magához húzta a zsíros papírba csomagolt füstölt szalonnát és kolbászt.

A vadőr tétován tett–vett körülötte: ajtót nyitott, aztán ablakot; kenyeret szelt és vizet hozott, miközben az asztal körül megsűrűsödött a hallgatás.

– Tényleg nem volt semmi? – bökte ki, a gondolatait feszítő kérdést. Aztán, mintha a választól félne, sietősen folytatta: – Olyan hihetetlen. Friss túrásokat láttam a nyiladékon ma reggel, amikor arra cserkeltem, s a les mögötti öreg fenyőt is újra megagyarazta egy nagyobbacska kan, valamikor tegnap este. 

– Hát akkor hihetetlen – csattintotta össze a bicskáját a vadász. – Foglalkozzon inkább mással és töltsön még valamit, aztán menjünk aludni. Holnap korán akarok hazaindulni. Tényleg nincs itt semmi se!

A vadőr csak állt. Gondolatai tétován csapongtak a füstben, feltorlódtak, s egymásnak ütköztek, ahogy akadozva folytatta.

– Jár arra egy különleges bak. Messziről is könnyű felismerni, mert a szemágai magasan tűzöttek és szabályos keresztet formáznak.

Vállakat roskasztó, nehéz csend ereszkedett a szobára, de válasz nem érkezett.

– Mindig a les mellett vált át a nyiladékon – próbálkozott tovább.

– Hát ma nem járt arra.

– Pedig sokan látták már – mondta, aztán kezét a másik vállára tette szinte kérlelőn.

– Tényleg nem látta?

A pad súlyosan felnyögött, ahogy a vadász odafordult a vadőr felé. A szavak, mint sziszegő kígyók tekeregtek elő fogai közül, szája szélén egy nyálcsepp remegett.

– Hát nem ért a szóból? Süket maga?

Aztán kemény ököllel az asztalra vágott, s nyálát fröcsögve, ordította:

– Bak nem járt arra! Nagy kan meg pláne nem! Pedig azt ígérték, és én azért jöttem! Döngő léptekkel átvágott a szobán, s a kilincset úgy markolta el, hogy a zár nyelve kiugrott a tokjából. A szemöldökfa mellől egy forgács kerengett alá, ahogy nagyot reccsenve, bevágta az ajtót maga után.

A vadőr, mint a szélütött állt, s csak hallgatott. Érezte, tudta, hogy valami történt odakint az erdőn, s a tehetetlenség eltorzította arcát. Ujjai akaratlanul ökölbe szorultak, s mint a fuldokló, levegőért kapkodott.

 

*  *  *

 

A bak zihálva megtorpant. Az előbb még futni akart, amikor megérintette az elmúlás közelsége, de a fájdalom, ami a lövéstől szétszaggatott belei közé hasított, legyűrte a menekülés ösztönét. Szembefordult a mögötte közeledő halk roppanásokkal, s várta, hogy történjék végre valami. Számára megszűnt a tér és megállt az idő.

Nem törődött már azzal, hogy mi fog következni. Szabadulni akart a kíntól, ettől a vérszagú fájdalomtól, amit az a dörrenés szúrt kora este a horpaszába. Fejét lógatta, s arra gondolt, hogy jobb lenne talán lefeküdni, amikor vészesen nagyot reccsent mellette az erdő.

Egy hajlékony izmú, puha test zuhant a hátára, s hatalmas karmok martak az oldalába. Éles fogak kerestek halálos szorítást a torkán, s ekkor már hiába próbált agancsával beledöfni támadójába.

Összeroskadt. Levegőért küzdött, fogai összecsikordultak, s átharapott nyelvéből vér szivárgott a torkára. Még egyszer feldobta magát, ahogy öntudatlanul is megpróbált szabadulni a szorításból, de aztán szemeiben lassan kihunyt a fény, s végre megnyugodhatott.

 

*  *  *

 

A csupa csillogó fém, nagy autó, hörögve vágta szét kerekeivel a sarat és a hajnalt. A korán kelő nap már a nyarat sejtette, s ragyogása átfutott a fák között. Erdei pintyek hintáztak át a kocsi előtt, s az útszéli tocsogó mellől nyúl ugrott be a sűrűbe.

A vadászt mindez nem érdekelte. Szájában cigaretta lógott, s gondolatai messze jártak. Ott, ahol az út megkerüli az erdőt, egy pillanatra mintha a nyiladékot látta volna, s a lest, amin tegnap este ült.

Nem messze onnan, két holló rótta körözve égi útját, miközben a szarkákat figyelték, ahogy hangos csörgéssel valami barna halomra csaptak az erdőszélen. Odarebbentek, belevágtak, aztán félreugrottak.

A vadász kitekeredett nyakkal próbálta jobban megnézni azt a csapzott csomót, de az út kanyarja elvette tőle a látványt. Nem is foglalkozott vele tovább. Eszébe jutott az este, s ismét érezte a dühöt, ami már a vadászházban is elöntötte.

– Az a vadőr. Az a senkiházi! Még meg akart hazudtolni! Engem – gondolta –, amikor egyetlen szavamra több minden történik a világban, mintsem, hogy ez a szerencsétlen egyáltalán felfoghatná azt. Engem! Akit elismert még a vadász–közélet is.

Emlékei közül előszivárgott az ünnepi pillanat lassan szűnő tapsa, s ökölbeszorult kezével dühösen rávágott a kormányra.

– Hogyne! Hogy aztán rajtam röhögjön mindenki!

A lehúzott ablakon kihajította a csikket, s a műszerfalra dobott dobozból új szálat húzott elő. Öngyújtóját kereste, ami lehet, hogy lecsúszott az előbb, mert nem találta. Térdével megtámasztotta a kormányt, s átnyúlt a kesztyűtartóhoz. Mélyen beletúrt.

– Valahol lennie kell itt egy gyufásdoboznak! – gondolta és még lentebb hajolt.

 

*  *  *

 

A hollók korrogva alább ereszkedtek, de nem szálltak le a szarkák mellé. Valami mozgott a fák között. Hajladoztak a bokrok ágai, s a vadőr alakja tűnt elő a lombok mögül. Földig hajolva kereste a tegnap történéseinek avarba írt nyomait. A les melletti nyiladékon őzlábak elrugaszkodását találta, s néhány ugrás után, gyomortartalommal kevert vérre bukkant.

Tudta már, hogy esti sejtése beigazolódott: valamit elhallgatott a nagyhangú, dühös vendégvadász. Kereste a nyomokat, s közben titkon azért fohászkodott, hogy ez az őz, ne az az őz legyen. Mert ez itt sebzett, s Ő nem lehet az.

A fiára gondolt.

A fiára, aki az őz születése előtt néhány nappal halt meg.

– Fertőzés és komplikáció, amit nem lehetett előre látni – mondták az orvosok, és a fiatal férfi, életében talán akkor fakadt először sírva. Megroskadt a gyász alatt és még sokáig kereste a miértekre a választ, miután eltemette gyermekét.

A bakgidát és az öreg sutát a temetés után látta meg először a les környékén. A gida játékosan futkározott az anya körül, s már a következő évben hatos agancsot rakott fel. Ekkor már féltő szeretettel tekintett a fiatal bakra, akiben – ma sem tudja miért – a fiát látta felnőni. Beszélt erről a mérnöknek is, amikor bejárták a területet.

A mérnök – maga is apa és vadász – megcsodálta az őzet, s titokban megcsóválta a fejét. Sajnálta emberét.

A vadőr rendszeresen felkereste ezt az erdőrészt, s amikor vendéggel volt, mindig megmutatta pártfogoltját. A bak évről évre nagyobb és súlyosabb koronát viselt, amit a magasan tűzött hosszú szemágakról, messziről is könnyű volt felismerni.

Az agancsszárak keresztformát mutattak.

S most itt bujkált a bokrok között, kutatva az elkerülhetetlen után, hogy végre bizonyosságot nyerjen. Az előbb már megtalálta az őz sebágyát, ahol jókora vértócsa utalt a súlyos sérülésre, s a hosszadalmas fekvésre.

Innen tovább botorkált még a bak, de amott mintha felszántották volna az avart. Vérrel fröcskölt száraz falevelek, szétrúgott göröngyök és letaposott fűszálak sejtették az esti tragédia utolsó felvonását. 

A vadőr szívét markába szorította a keserűség, torkába kín feszült. Szemeibe könny szivárgott, ahogy lehajtott fejjel kilépett az erdőszélre. Nem nézett a kicsavarodott és szétszaggatott testre, csak a halál szennyéből előmeredő, fehérre csiszolt csontkereszteket látta.

Belenézett a kelő napba, ahol a könnyei szivárványán egy kis gyerekkoporsó úszott.

 

*  *  *

 

Gondolatait erőszakos csattanás tépte ketté. Az erdőn túli kanyarban sikoltó fém csúszott le az útról, s a lehasadó darabok beleszakítottak az erdő zöldjébe. Az előbb még hangosan csikorgó kerekek támaszték nélkül pörögtek tovább, és lassuló futással rótták céltalanná vált köreiket.

A tetejére fordult roncs belecsúszott a csalántengerbe s végre megállt. Semmi sem mozdult. Az erdő dermedten hallgatott, s miközben emésztő csend ereszkedett az alaktalan fémtömegre, a fákra telepedő varjakból fekete gyöngysort fűzött az elmúlás.

 

 

10 év 8 komment

*

 

 

Zord szelek fújnak fagyott jégsípokon, halott nótákat. A déli nap erőtlen sugarai még megpróbálják felolvasztani a vizeket, de a kisebb tocsogókat örökösnek tűnő jég börtönzi be.

A nagy folyó hullámai még küzdenek a halálos dermedéssel, de, ha eláll a szél, és sárga udvarában felragyog a Hold, könyörtelen fagy csorog a földre.

Messze hangzó csattanással repednek meg a fák az erdőben, s téli jajkiáltásukat cinegék sírása kíséri.

Fenyőrigók járnak csapatban, s kutatják végig a bokrokat, és ahogy felrebbennek, csonttollúak érkeznek a helyükre, hogy a néphiedelem szerint háborút és dögvészt hirdessenek.

A ködben libavadászt rejt a réti árok, s a szürke derengésből erőszakos dörrenés vág a vadlibák közé. A sörét verte hatalmas madarak, hangos puffanással ütik meg a földet, s amikor kireggeledik, hatalmas árnyékú rétisas portyázza végig a határt, a sebesültek után kutatva.

Feltámadó szél sepri tisztára a látóhatárt, hogy aztán néhány napsütéses, hideg nap után homályoskodó felhők borítsák be az eget. A tornyosuló felhőóriások alatt sziszegve rohan az északi szél, s amikor terhétől nyögve megáll, havazni kezd.

Esik a hó, majd vízszintesen folyik, később banálisnak ható nagy pelyhekben szállingózik, s fehér ruhát ölt az erdő és a mező. Mire a nap felkel, már szűzi fehérségben és halotti csendben várakozik minden.

Az érintetlen palástra írt nyomok folyamatosan tudósítanak a nap történéseiről. Itt egy nyúl keresgélt valamit, ott egy őz csülkei szakadtak mélyen be a hóba. Vörös frakkba öltözött róka kutatja utánuk át a határt, s az ínség marta üres hasát az elhullottakkal tömi tele. Az éjszakában vágyakozva száll hangja a hóbuckák felett, s válasz több irányból érkezik.

A fagyott éjszakában a Göncöl rúdja, szinte beleakad az erdőszéli nagy nyárfába, miközben a Sarkcsillagot megkerülve, a kisebbik csillagszekér lassan a kerekeire döccen.

Pálfordulására vár a téli táj, s gyertyaszentelő táján árnyékát keresi a medve. Károgva örvénylő varjak fekete serege kutatja végig a határt, s gyászoló tömegük faluról falura jár. Az erdő csendjét szajkó rikoltása zavarja fel, melyre választ a csuszka, tavaszt váró hangja kiált.

Valami elindult az Időben. A Tél öregszik, s bár még őrjöngő szél garázdálkodik az estében, napközben már dél felé hallgatóznak a foszlott nádbugák.

Nyulak kergetőznek a hófedte mezőkön, s a bakok parázsmód izzó szerelemmel küzdenek a nőstények kegyeiért. Párba állnak a foglyok, tetőzik a rókanász, s a vágyakozás heve velük is elfeledteti a hideget.

A nap reggelenként még nehezen ébred, de délutánra már megcsorran az eresz. Hangja csöpögésből surrogásra vált, ahogy erőre kap a fény, s a csatornában folydogáló kis csermelyből jóízűt isznak a fészekrakásban megfáradt verebek.

Hangos csiripeléssel csinálnak napnyugtakor zsibvásári hangulatot, s vidám szóval követelik a Tél végét. Szemtelen követelőzéseiknek egy kék galamb búgása ad nyomatékot.

Az úton botozva feltűnik Jégtörő Mátyás, s feje fölött égig ér a pacsirtaszó, ahogy a Tavasz elé sétál.

10 év 11 komment

*

 

 

Rendszeresen vannak téli vendégeim. Ezek jobbára széncinegék, de volt már látogatóban kékcinegém, csuszkám és őszapóm is. Vannak házi és mezei verebeim, s időnként be–benéz hozzám néhány zöldike is. Tavaly egy egész csapat meggyvágó zilálta itt össze a kedélyeket, s lesöpörve mindent és mindenkit az etetőtálcáról, királyi megkülönböztetést vívtak ki maguknak.

Róluk van szó, amikor a madaraimat emlegetem. Eddig egy furnérlap tetejű, se eleje, se hátulja vityilló éktelenkedett az erkélyoszlophoz kötözve, de eljárt felette az idő. Az idén már nem szívesen láttam volna vendégül ott a kosztosaimat.

Napokig, hetekig próbáltam a fiammal közös programot tervezve, egy tatarozást, esetleg egy építkezést kivitelezni, de amilyen esetleges és furcsa az idő, mindig elcsúsztunk a szürke hétköznapok részletei között. Fiam tanult, aztán valami vírusos nyavalyával küzdött a húgaival együtt, én meg orvoshoz hurcoltam őket, s dolgoztam.

Persze a madaraknak szánt élelmet azért időben megvásároltuk, miközben sokáig töprengtünk a napraforgó közé kevert köles magvak arányán. Az előre bekevert téli eleség aztán egy kisebb papírzsákban, a falnak támasztva várta, hogy kalóriává váljon a begyekben. 

A madáretető viszont csak nem akart elkészülni. Pedig a száraz őszelőt, ködöt sóhajtó nappalok, s hideg párától dús esték váltották fel. Madaraim egy darabig türelmesen várakoztak, de aztán az önkiszolgálás mellett döntöttek. 

Nem tudom, hogy ki lehetett az első. Fekete sapkás cinege volt–e kíváncsi, vagy buksi fejű veréb a szemtelen? Egy nyirkos és csöpögős hét elteltével, amikor az északról érkező szél hátán bekopogtatott a Tél, az átázott zsák ki volt szakítva, s szemérmetlen módon kitárulkozva kínálgatta magát az arra járóknak.

Napokig tarthatott a dőzsölés, s talán még ma is tartana, ha madaraim a korlátlan szabadság érzésével eltelve, nem nyúlnak ahhoz a sült húshoz is, amit feleségem tett kihűlni egy serpenyőben az erkélyre.

A szombat este hidege már szállásukon találta a napközi vendégeket, s a hús – ami korábban egy vadmalac combjának vallotta magát –, lassan zsírjába dermedt. A vasárnap korán reggel érkező kosztosok így aztán vígan, s korlátok nélkül falatozhattak. Egy csípés a napraforgóból, egy falatka az ebédre szánt kis sonkából. Még egy kis köles, majd csőrfenés a combcsont bütykén. Mire nejem kilátogatott a nagy ingyen konyhába, a pecsenyezsír számtalan lábnyomtól volt már kipöttyözve, s a környező nyírfákon víg kedélyű madárhad csinált zsibvásári hangulatot. Vége hossza nem volt a csiripelve hirdetett hálás köszönetnek, s mi aznap főtt virslit ebédeltünk.

Így aztán – érthető módon – felgyorsultak az események. Hagytam, hogy az ebéd a feledés jótékony homályába merüljön, s a fiammal nekiláttam, egy új madáretető építésének.

Terveink szerint zsindelytetős, úri lakot álmodtunk madarainknak, ahol az oszlopos tornácon marékszám heverhet, a téli zegernyét meleggé változtató eleség. Mert bizony télen a meleg, legtöbbször belül van. Mindössze néhány kalória az, amit személyes fűtésként összekapkodhat egy–egy szemfüles madár az ilyen alkalmi szárnyas vendéglőben, s ez mégis milyen sokat jelent. Tollkabát alá gombolják az olajos mag őrizte meleget, s esténként talán vidáman és számítóan gondolnak a holnapra, amikor ismét fel lehet keresni a bőkezű fogadóst, aki számolatlanul önti a tél gyötörte vendégek elé az elemózsiát.

Fiammal tehát deszkát és fűrészt ragadtunk, s hamarosan körvonalazódni kezdett a madárház. A szél először a fűrészport kapkodta el, majd a kopácsolás zaját is szétszórta a kertben. 

A fundamentumot vékony lécekkel fogtuk körbe, hogy a fötörésző csőrök ne verjék ki a magot, míg a sarkokra nyírfaágakból vágott, ujjnyi oszlopok kerültek. A tető széléi szintén nyír ágból készültek, s közéjük nádszövetet feszítettünk. Néhány szöggel és drótszállal tartást adtunk az építménynek, s egy jó óra múlva a lányok hangos tetszésnyilvánítása mellett, levágtuk a régi etető romjait, s felerősítettük helyére az újat.

Az új ház szép volt. A vadszőlő kopasz indái kacskaringózva fogták közre, s a szélben lágyan meglibbent a nyírkéreg foszló héja. Szobánk ablakából többször ellenőriztük, hogy jól látható–e, s némi igazítás után fiam marékszámra töltötte fel a tálcát napraforgómaggal.

Mindannyian a függöny mögé húzódtunk, s onnan lestük a délutáni kertet. Tudtuk, hogy korai még a madárvárásunk, de hát ilyen telhetetlen az ember. Ad valamit, s önző módon azonnal kapni szeretne. Pedig talán túlzóak az elvárásaink.

S lám–lám: – Mégsem!

Hullámzó röptű, karmazsin mellényű süvöltő libbent szinte elénk, az egyik tarra vetkőzött, fehér törzsű fára. Kíváncsian körbeforgatta a fejét, s halkan füttyentett egyet. Vércseppként ült az ághegyen, aztán, mintha nem bírná el a saját súlyát, lecseppent az ág végéről, s egy szép ívű rebbenéssel, a nyírrel szegett nádtetőre szállt. Lélegzet visszafojtva, mozdulatlanul néztük, miközben lelkünkre valami határtalan Égi béke folyt.

Eleséggel telt menedéket építettünk, s mindezért cserébe csak gyönyörködni akarunk madaraink önfeledt táplálkozásában. De titkon talán arra gondolunk, hogy a lelkiismeretünk miatt tesszük mindezt. A ködös múltba vesző gyerekkor képei között, légpuskagolyó verte verebek vannak, s valahonnan előbukkan egy szégyenteljes emlékfoszlány is, amikor a kis kapa lehúzza, az eresz alá ragasztott fecskefészket…

Az ablaknál állunk, s bámuljuk a kinti sürgésforgást. Cinegék tornáznak fejjel lefele csüngve, míg a földön verebek kosztolnak a kihullott magokon.

Egy hópihe hull a madáretető nádtetejére. Idén az első. Ahogy lassan bealkonyul, s havazni kezd, madaraink elszélednek. A hideg estét követő reggelre gondolok, amikor kinyitom az erkélyajtót, és újra feltöltöm az etetőt.

A hó halkan szitál, s én úgy érzem, hogy a levert fészek romjai felett sikoltozó fecskeszülők, talán megbocsátottak már…

10 év 18 komment

*

 

 

 

 

Még zölden pompázó lomb emlékeztet a Nyárra, de a folyóparti öreg fűzfa néhány sárga levelet is lenget. Gyökerei között vidra él, aki talán érzi a változást, mert esténként fölös mennyiségben rabolja a halat.

Szarvaséknál már áll a bál, s Kisasszony napja körül hangos az erdő. Döhérre hízott, vastag nyakú bikák hangoskodnak, s agancsukkal terelik háremüket a bokrok között. A máskor óvatos állatok most kihívóan csörtetnek a fák alatt, s ha valahol ág reccsen, elködösült szemmel, párálló torokkal kiabálnak válogatott sértéseket a láthatatlan vetélytárs felé.

Tart a nász. A kis erdei tisztáson agancs-csörtét vívnak a rigyető tehenek kegyeiért a szerelemre éhes koronás urak, s néhány csontlazító összeroppanás után, csak a bajnok marad a küzdőtéren. Napokig folyik a megmérettetés, s közben színpompás köntösbe öltözik a táj.

Az ökörnyálcsordító reggeleken vadászok járják a határt. Dörren a fegyver, és a sercegve vágó sörét megtöri a kakatolva menekülő fácán röptét, s kirántja a deres mezőt, a rohanó nyúl lábai alól.

A bőgés már a múlté, már csak egy-két éretlen gyerekbika hallaltja hangját. A forduló ősz a dámvadnak hoz izzó hangulatot. A bikák, mint a régi vágású jó módú urak, megvárják, hogy a szerelem felkeresse őket. Barcogva őrzik helyeiket, s hangjukra alélt tehenek járják a csendereseket.

Mustot csorrant az öreg pince, s a bolthajtások alatt rég feledett nóták keringenek a gyertyaláng körül. Gordonkahangú darazsak döngenek boldog mámorban, s hosszan lakmároznak az elhullajtott szemeken. A kék köpenyes vincellér mellett esténként a róka is segít a szüretben, s reggelenként megrágott fürtök hevernek a tőkék között.

Erdő mélyén, a nagy tölgyfán érik már a makk, s egy-egy szélrohamra maroknyi ugrik fejest az avarba. Cifra lombban gázol a vad, amikor felkeresi a terített asztalt, s egymást követi a borját vezető tehén és a süldőkkel körülvett koca. Helyet kap itt néhány erdei egér is, s óvatlan zörgésükre, tompa zuhanással tesz pontot egy imbolygó röptű bagoly.

Kint a földeken tétova levélkék sora jelzi, hogy őszelő havában, a pásztorünnep után elvetett mag – megkötött. A vetés még messze van attól, hogy kenyér legyen belőle, de szépen bokrosodik, s esténként őzek csipegetik.

Egy ködöt szülő őszi reggelen, csengő hangú vadlibák százai lepik el a zöldet, s felettük csikorgó hangú, piros sapkás darvak húznak dél felé.

Kukoricatarlók felett ődöng az üresség, a letört csövek górékban száradnak, s a kazalba rakott szénával együtt a nyárról és a napsütésről álmodnak.

Az elszórt szemeket megannyi szorgos vad gyűjtögeti. A tavakról idejárnak szemezni a libák, s érkeztükre csapatban rebbennek fel az itt kosztoló kacsák. Erre keresgél a borz is, aztán, ha elhalkul az este, komor seregként fekete konda válik el a sötétségtől. Sárba taposott csöveket túrnak elő, s éjjeli keresgélésüket még az arra poroszkáló, egerek után szimatoló róka sem zavarja meg.

Sírós hangulatú, könnycsorgató napok ezek, amikor hangossá válnak a hegyi patakok, s partlazító futásukat naponta hulló esők táplálják. Itt még sietnek a hullámok, de a síkon, ahol megcsendül a rohanás, már jég ablakozza be hajnalonként a vizeket.

Nagy csigájú muflonkosok csapnak össze, megvívva a juhok kegyeiért, s agylágyító ütközéseik zaját messze sodorja a szél.

Önkéntes száműzetésüket feladva, a sűrű erdők mélyéről előbukkannak a nagy agyarú vadkanok, hogy megkeressék a rájuk váró, görgő kocákat.

A dérrel kicsipkézett szántók felett varjak keringenek, s valami ősi üzenettől vezérelve a város felé örvénylenek, hogy a hideg elől elhúzódjanak.

Mert a hideget hozó évszak már valahol a hegyek között jár, ahol fagy mállasztja a sziklát, s az üvöltő északi szelekkel jeges üzenetet küld a Tél. 

 

 

 

 

10 év 16 komment

*

  

 

Öten voltak, s korán árvaságra jutottak. Bár nem tűntek nagyon szomorúnak, amikor a tarlón turkálva, elhullott gabonaszemek után kutattak.

Az elmúlt napokban többször kiültem leskelődni ide, de a siker valahogy mindig elmaradt.

Pedig a malacok jól tartották váltójukat. Megkerülték a Kun György tavat, átkocogtak a tarlón, meglábalták a náddal szegett csatornát és bevették magukat a napraforgóba. Az irányuk egyértelmű volt, de az időpontokkal némi gond adódott. Hol késő délután jöttek, hol kora este.

Vendéget is vittem rájuk. Igyekeztem nagyvonalú házigazda lenni, aki „beülteti barátait a tutiba”, de ez sem sikerült. A többieknek kissé meseszerűek voltak beszámolóim az öt árva malacról. Pedig azok az elmúlt hetekben szemmel látható gyarapodásnak indultak, s lassanként a tisztes süldő megnevezésre tarthattak számot.

Ám barátaim mindezek dacára sem látták őket. Én meg már hibáztam is belőlük egyet, amikor jó 300 métert futottam összegörnyedve a csatornaszél nádfalának takarásában, hogy megelőzzem a tarlón átváltó kis kondát. Aztán amikor ez sikerült és lihegve célozni próbáltam a kezemben „táncoló” puskával, szinte játszi könnyedséggel lőttem az egyik – alá.

Vadásztársaim a hír hallatán csak legyintettek. Szerintük ez csak egy alibi lövés volt, s így akartam elhitetni velük, hogy vannak a környéken disznók.

Be kellett látnom, hogy nem a jó kilátást adó magasles szellős magasságából nézelődve kell a vadat várnom, hanem elébe kell mennem. A következőkben tehát más taktikát választottam. Két alkalommal ugyan én sem láttam vaddisznót, de harmadjára…

Ekkor a tó kanyarulatát követve a tarló mellett, beültem a nádszélbe. Jó két órám volt még naplementéig. Héja libegett el mellettem szinte súlytalanul, ölyv taposta felettem a forró levegőt, s a tarló közepén fácánok csipegettek.

Nagyon meleg volt. Induláskor az otthoni hőmérő 38 fokot mutatott, s kint a nádban szinte megrekkent a forróság. Szásztelek irányából egy fiatal bak ballagott felém, de aztán a fejét rázva inkább behúzódott a napraforgóba.

Gondolom a szúnyogok miatt, amik közben dagadtra szórakozták magukat rajtam, de a legyek is „szépen” kitettek magukért… Főleg valami foltos szárnyúak. A szúnyogok csak csíptek, de ezek – haraptak!

Nagyon erős hit és akarat kell ahhoz, hogy ilyenkor kitartson az ember. Elhatározásom erős fala, mely szerint a végsőkig, de legalábbis a disznók érkezéséig kitartok, percről percre, mondhatni csípésről csípésre gyengült.

Éreztem, hogy már csak néhány csípés választ el attól, hogy kitartásom fala végleg leomoljon, s én vérem hullatva megfutamodjak, amikor valami kis szellő libbent, s pillanatnyi megkönnyebbülést adva, a vérszívók hirtelen eltűntek.

A malacok valamivel a fuvallat után, fél nyolc körül érkeztek. A tó nádasából váltottak ki, átviharzottak a tarlón, s eltűntek a csatornában. Azt hittem, hogy ezúttal elmarad a hullott szemek keresgélése és egyből a napraforgóval kezdenek, de valamiért meggondolták magukat, s néhány pillanat múlva visszaóvatoskodtak.

Hosszú percekig turkáltak előttem, s én vártam, hogy felém forduljanak. Volt, hogy megugrottak, futottak egy kicsit, megálltak, összezsúfolódtak, töprengtek, majd szétváltak, s tovább turkáltak. Lassan alkonyodni kezdett, így rádőltem a lőbotomra, s amikor az egyik közelebbi süldő a teljes oldalát mutatta felém, elengedtem a lövést.

A kis konda megugrott, s a disznók elnyúlt testtel vágtatva eltűntek a nádfal takarásában. Már csak négyen futottak. Az ötödik ott maradt előttem, a tarló sárga hátát rúgkapálva, de mire hozzá értem, lábainak céltalanná vált futása elcsendesedett.

Körülnéztem, hogy a tradíciókat tiszteletben tartva, utolsó falatként mit kínálhatnék vadamnak, de bizony a Hortobágy töretet adó nemes fában szegény vidék. A koraest már csak a magasra nyúlt katángkóró kékjét és a cickafark fehér ernyőit hagyta látni, a tarló melletti szálfűben.

A terítéken fekvő süldő fogai közé, a cickafarkból szorítottam néhány szálat. A sebszájra is rásimítottam egyet a fehér virágokból, bár nem hittem úgy a gyógyító hatásában, mint az ókori Achilles, aki állítólag sérült sarkát gyógykezelte hasonlóképpen.

Malacom se hitt benne, s tovább hevert.

Órámra pillantottam, aztán a kis disznóra, majd megint az órára: – nagyon korán volt még ahhoz, hogy ez az este véget érjen. Egy–két telefonhívással begyűjtöttem pár gratulációt, s hozzájuk néhány alkalmi vacsoravendéget.

Némi segítségért cserében, friss malacmájat ígértem a vadászbarátoknak. Gyorsan kizsigereltem vadamat, s autóba ültem. Mire a vadászházhoz értem, barátaim már hagymát pucoltak és szeleteltek az öreg diófa alatti kis asztalon.

Hangosan szipogva gratuláltak vadamhoz, de sírásuk nem tűnt meggyőzőnek. Kaptak még néhány vöröshagymát, s tudtam, mire mind felvágják sokkal őszintébb lesz könnyezésük.

Én mindeközben a vadászrészként hazavitt süldőmájat vettem kezelésbe. Megmostam, és szárazra törölgettem, majd a nagy ereket kivágva ujjnyi széles, vékony csíkokra metéltem az egészet. Megnéztem, hogy a többiek meddig jutottak a hagymaszeleteléssel. Tekintettel arra, hogy a jó resztelt máj a hagymától lesz igazán szaftos, szeretem, ha ezek egyforma arányban kapnak a serpenyőben helyet.

Kiosztottam hát még néhány hagymát, s ügyeltem rá, nehogy hozzám vágják valamelyiket. Szemmel tartva a szipogó társaságot, behátráltam a konyhába, s begyújtottam a kis sparheltbe.

A sparhelt hosszú, de kalandoktól mentes út után került hozzám. Nagymamám kapta alig használtan az édesanyjától, amikor férjhez ment nagyapámhoz. Azóta töretlenül szolgálja a családomat, s manapság nyugdíjas konyhai eszközként emeli a vadászház fényét.

Alaptulajdonságai közé tartozik a hűség és a hőség. Főleg így a nyár derekán. Elég volt most is egy kis maréknyi száraz nád és pár vékonyra hasított akác, hogy halkan duruzsolva ontani kezdje magából a hőt.

A nagy halom félbevágott és felszeletelt hagyma, csak púposan fért el a magas falú serpenyőben. A téli disznóölésből félretett zsír sercegve olvadt a csípős illatú zöldség alá, s miközben pirult, két jókora, vékonyra szelt zöldpaprikát dobtam hozzá.

A sercegést további akáchasábokkal fokoztam, s a kis kályha lobogó szemeibe bámulva, úgy éreztem, együtt pirulok a hagymával. Bár annak majd háromnegyed órát kellett sisteregnie még ahhoz, hogy krémesen aranybarnára válva zsírjára süljön.

Aztán felgyorsultak az események. A májat ráborítottam a hagymára, majorannát szórtam rá bőkezűen, s az ízek fokozásának érdekében nagy kanálnyi paprikakrémet kevertem a szortyogó hagymás májhoz. Apró kockákra vágott érett paradicsommal, s leheletnyi őrölt köménymaggal tettem teljesebbé a készülő ételt.

A teraszra kilengő illatok becsalták a kis konyhába a barátaimat, ahol egyenként biztosítottak arról, hogy már mindegyikük nagyon éhes.

Igen! Az illatoktól terhes múló idő, s a fogyó türelem könnyen teszi naggyá a szakácsot. El szokott érkezni az a pillanat, amikor már mindegy, hogy mit, csak enni lehessen. Persze ilyenkor sem hátrány, ha az elkészült étel történetesen – ehető.

Egy csipetnyi kakukkfűvel, és néhány gerezd összezúzott fokhagymával dúsítottam az illatokat, s amikor a paradicsomkockák eltűntek a már majdnem elkészült májszeletek között, nagy kanálnyi őrölt pirospaprikát szórtam az egész tetejére.

A vadászház teraszán terített asztalon megcsörrentek az evőeszközök, s halkan összekoccant két tányér. Friss kenyérbe vágott a kés, s a harmatos pohárban magasra futott a felhabzó sör.

Lehúztam a sparhelt platnijáról a serpenyőt, megsóztam az elkészült májat és kiléptem a teraszra. Furcsa, várakozó csend és remegő orrcimpák fogadtak. Hatalmas adagot szedtem mindegyik tányérra, s körítésként nagy karéj, ropogós héjú, puha belű kenyeret adtam hozzá.

Valahonnan előkerült egy üveg kovászos uborka is, hogy frissen savanykás sós ízével teljesebbé tegye a paprikás szaftban úszó majorannás resztelt májat. Az ínyeken ízek tobzódtak, s a hagymába sütött csípős paprikák tüzes útját, hideg sörrel hűtötték le a kényesebb torkúak.

Tíz óra után járt már az idő. Az öreg diófa lombja halkan zsongott a feltámadt széltől, valahol egy fácánkakas méltatlankodott az estében, s a kelő hold keleten elválasztotta a nádas körvonalát a sötétségtől.

Elmosolyodtam a nem először látott képen. A helyszín, az időpont és az arcok persze változhatnak, de a hangulat örök.

Közös programokat szervezünk, együtt vadászunk, húst sütünk, vagy bográcsban rotyogó pörköltet kóstolgatunk, és amikor eljön az este, s az izzó zsarátnok szikrát lök a sötétségbe, valami nemes itallal koccintunk a tűz körül ülő vadászok egészségére.

 

           

 

 

10 év 12 komment

*

 

 

Sokan vannak, akik szeretik a vadásztörténeteket, s olvasás közben szinte várják, hogy mikor dördül el a fegyver, s mikor indul útjára a halált hozó egy szem golyó, vagy a kis maréknyi sörét.  

Aztán, ha a cselekmény vérbe torkollik, elégedetten hátra dőlnek, és jólesően nyugtázzák a sikeres találatot. Mindeközben természetesen megállapítják, hogy könnyű így papíron, tollal a kézben vadászni, s bár jó a terítékben együtt gyönyörködni a krónikással, a történet kissé tinta szagú.

Persze nem minden vadászat végződik csattanással, mint ahogy nem minden írás végződik csattanóval, de ez nem is baj. 

A lövés csak egy, míg a lövedék útja fegyvertől a vadig, egy másik pillanat. Nem ezekért, nem csak ezekért a pillanatokért vadászunk. Sokkalta inkább azokért az élményekért, amelyeket egy esti les, vagy egy hajnali cserkelés adhat.

Látni, hallani, érezni kell ezeket a pillanatokat, s, ha átéltük őket, megtapasztalhatjuk a vadászat, semmihez sem hasonlítható szépségeit.

Csak olvasni a kopott avart zörgetve kutató feketerigóról, nem látva azt, s csak beszélni a nyári záporok után súlyosan hömpölygő föld illatáról, nem érezve azt, vagy csak hallani a nagy kan csontszínű sarlójáról, nem saját kezünkkel tapintani azt az utolsó falat kínálásakor: – Sajnálatraméltó, szegényes vadászéletre vall!

S természetesen nem kell merő álszeméremből, folyamatosan, a lövés nélküli vadászatok szépségéről beszélni.

Szép, persze, hogy szép, amikor az ébredő tavaszi erdő titkait lessük, várva közben a hosszú csőrű, avar színű vándorokat Hasonló izgalmak fűszerezik a ködös novemberi estéket is, amikor a szürke eget figyeljük, ahol északi vendégek szárnyai alatt szisszen a levegő, miközben gágogásuk mellénk hull a földre. Hát hogyne lenne ez mind, olyan nagyon szép!

De aztán a szalonkák egy másik nyiladékon vágnak keresztül, a vadlibák pedig messze a sörétlövés határán túl húznak át a fejünk felett, s ezek a vadászatok egyszer, kétszer, sokszor, lövés nélkül érnek véget. 

Ugyanúgy, mint ahogy lövés nélküli számos cserkelés és les is. Kimegyünk hétfőn, szerdán, aztán a hétvége is legalább egyszer a magaslesen kuporogva talál minket. Hiábavaló, meddő kísérletezésnek tűnnek ezek az alkalmak, ahol minden pisszenésre, zörrenésre tótágast állhatnak az idegek, várva a csattanást, amikor a lázasan száguldó vadászvér végre megnyugodhat. 

De nem, és nem!

S akkor megfogadjuk, immáron századszor, hogy holnap már nem is megyünk ki. Minek is mennénk, hiszen vad nincs, dolgunk meg rengeteg. A benzin drága, s csak most tűnik fel, hogy milyen rég ellenőriztük a gyerekek leckéjét.

Aztán a másnap, jótékony homályba burkolja az előző napok sikertelenséget szülő kísérletezéseit, újra lobogni kezd a vadászvér, és köd lepi be a tegnap józan keserűségét.

A garázs sarkában váratlanul egy kanna tartalék üzemanyagra bukkanunk, s a jövő feltörekvő nemzedéke, kamaszos hévvel egymás szavába vágva mesél valami bonyolult matematikai feladványról. Eközben mi – érthetően –, már alig várjuk az indulás pillanatát.

Hiszen lehet, hogy ma végre ránk kacsint a szerencse, és a mi nyiladékunkat választja a szalonka, a mi fejünk felett húznak át a vadlibák, de az is lehet, hogy végre ugyan azt a dagonyát sikerül nekünk, s a kondának is kiválasztani.

Tehát ismét bizakodással telve osonunk a tavaszi alkonyba vesző erdei ösvényen, ahol óvatos lépteink alatt dér roppan, vagy a harsogóan zöld búza tenger mellett, ahol tejesedő falatok várják a lakomára érkezőket.

S amikor már robbanásig sűrűsödik a feszültség, amit a hetek óta csőben szunnyadó lövés végre felold, csattanva esik vízre a réce, karikát vet a nyúl, s rövid halálvágta után összerogyva, agancsával felszakítja a harmatos gyepet a bika.  

Lassul a légzés, csitul a vér zakatolása, s mi megbocsátjuk az erdőnek, a rétnek, s a nádasnak az elmúlt napokat, heteket, s azt, hogy eddig elrejtette, bújtatta előlünk a rábízott életet. Kalapunkat megemeljük és megköszönjük, hogy ezúttal elénk terelte a vadat.

S, hogy mekkorát, hány darabot, milyen súlyút lőttünk, az teljesen mindegy. Végre megnyugodhattunk. 

 

Aggatékra fűzzük a gácsért, hátunkra vesszük a nyulat, s az öreg bika visszarakott, halálos döfésűre silányult agancsát simogatva, retinánkra ég a pillanat, hogy azt elménkbe vésve, örökre emlékezhessünk.

Emlékezünk, s ehhez kell az agancs, az ecsettoll, a gyöngyfog, egy maréknyi sörte, vagy a kilőtt töltényhüvely.

Csak a tárgyiasult emlékeket lehet a falra akasztani, hogy időnként kézbe vegyük, s leporoljuk őket. Ilyenkor megpihenhet rajtuk a gondolat, s a feledés homályából előbukkannak a korábban átélt események.

Sajnos tág lyukú rosta az emlékezet, hamar átesnek rajta a részletek. Jó, ha ilyenkor bele lehet kapaszkodni valamibe. 

Nem törekszünk feltétlenül a kapitálisra, s nem harácsoljuk a Természet értékeit, de elvesszük tőle azt, amit nekünk ad. Abban azonban mindannyian egyet értünk, hogy a legizgalmasabb élmények, nem feltétlenül a legfantasztikusabb méretű trófeákhoz kötődnek.

Miként is fogalmazta ezt meg Széchenyi? „A szép emlék még a legnyomorultabb trófeában is elfér.” Aztán egy indiai közmondást idéz, mely szerint: „Ha rásüt a nap, még a legkisebb szennyvízcseppben is tökéletes szivárvány tükröződik!”

Keressük az élményt, hogy megtaláljuk magunkat, és amikor beteljesüléséhez ér egy régi vágy, s végre eldördül a lövés, felnézünk az égre. Talán könnybe is lábad a szemünk, s akkor és ott, majd csak nekünk ragyog a szivárvány.

S ezeknek mind–mind helyet kell kapniuk a leírt sorokban, hogy az érdeklődő, a krónikás segítségével érezzen, lásson, és halljon.

 

S, hogy milyen a jó vadásztörténet?

Alázatot, s egyben vágyat tükröz. Olyan szenvedélyt közvetít, amely segítségével, ha az olvasó fogékony rá; élesen reccsen egy ág és megzörren néhány levél. Aztán egy fekete árny tolakszik a nyiladékra, s az írás végén a vadászláztól megérintett olvasó engedi útjára, azt a már korábban említett golyót.

10 év 13 komment

*

 

 

Kiszőkülnek a gabonatáblák, s esténként, amikor lappantyú kiált, titokzatos suttogással a kenyérről álmodnak a búzaszemek.

Talán eső is lesz, s Medárdkor, ha elborul az ég és esni kezd, negyven napig folynak az ég csatornái.

Az anyalucerna szögletes, vastag szára már a múlté, s vékonyszálú leveles másodgyapját esténként óvatos léptű őzek csipegetik. Porosodó akácerdő mesél a méhek rajzásáról, s a tikkadtan fonnyadó fürtös virágok édes nektárját, kaptárba gyűjtik a szorgos dolgozók.

A tejesedő gabonát vaddisznók látogatják, s a gazda reggel a fejét vakarja, amikor a konda jóízű éjszakai lakmározása után, a szobányi letiport részeket látja. A gazda este: – vadász. Tehát kiül a búza mellé, s türelemmel dacol a milliárdnyi döngicsélő vérszívóval.

Szúnyogot nevel minden pocsolya, s ha a mohó Nyár nem szippantja fel az útszéli tocsogókat, éhes rovarok tömege lepi el esténként a lesen ülőt.

Rendre sodort széna felett remeg a levegő, s a gyökerüktől elszakított virágok illatos párával áldoznak a déli napnak. A kaszáló felett egy ölyv kereng lustán a magasban, szeme felszívja a határ legapróbb moccanásait, mellette vércse szitál a forró levegőben, hogy aztán lágyan, a torzsák között megmozduló sáskára ejtse magát.

Napokig, hetekig nem esik egy csepp eső sem. A hajnali harmat napkeltére elillan, a szik kínjában megreped, s a tikkadt erdő esőért kiált.

Szent Iván estéjén, amikor tüzet ugró ősi rítus búcsúztatja az év legrövidebb éjszakáját, halk sóhajtással elbúcsúznak a búzamezők is. Gyökerük megszakad, s már csak Péter-Pál aratására készülődnek, az üregesre száradt szalmaszárak.

A tarlók halott, sárga hátán egerek dőzsölnek a terített asztalon, s a kipergett gabonaszemeket hörcsög gyűjtögeti földalatti várába.

A kukorica hímporát már elsodorta a hajnali szél, s a mozdulatlan levegőjű reggelben, vörös csuhás őz után kúszik a vadász. Szerelem részegíti a bakokat, s feledve a köteles óvatosságot, követik a játékosan évődő sutákat, boszorkányköröket írva a harmatos rétbe.

Most kezdődik az őzek násza, de a Nyár már a szarvasok agancsát érleli, tudva, hogy a kora tavaszi agancshullás, csak a kezdete volt az őszi násznak.

Esténként egerek után kutatnak a fiatal rókák, s gyerekes ugatással üdvözlik a kelő holdat.

Az augusztusi égbolton átívelő Csillagpázsitról le-leszalad egy fényes égi zsarátnok, ott, ahol a Hadak útján Csaba királyfi népe lépeget.

Öregszik a Nyár. Színei megkopnak, kifakulnak, s múló szépségét esténként tücskök ciripelése búcsúztatja.

Az erdők mélyén hangolnak már a szarvasbikák, s a tavakon sűrűsödni kezdenek a récék. Alkonyi röptüket kíméletlen dörrenés szakítja ketté, s amikor hunyorogva kigyúl az álomhozó vacsoracsillag, aggatékon himbálózik az öreg gácsér.

A hideget félők már csapatban járnak. A gólyák rangos léptekkel követik a kiégett mezőn ugráló szöcskéket, s a fecskéket fekete gyöngysorrá fűzi az oszlopok közé feszített villanydrót.

A verebek a harmadik fészekalját röptetik, s esti zsinatolásuk elnyomja a költöző madarak égi szózatát. Búcsúzik a nagyszájú kakukk, a lágy hangú sárgarigó, de bandába állt már a bíbic, s mint megannyi csillogó ékszerdoboz, lassan délnek indulnak a gyurgyalagok is.

Megvénült a Nyár. Esténként piros színű, napnyugta szőtte köntös mögé rejti fáradt arcát, míg reggeli ébredését pára leplezi. Későn ébred, korán fekszik, s ami közben van, az már szinte semmi. 

Napról napra erőtlenedik, s amikor a fakult virágokkal teli réten végig sétál, nyomában az Ősz jár…

Pintér Norbert Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.