Avi Ben Giora. : Sorsok 7-8.

*

 

7.

 

– Jó napot Klein úr! Ne ijedjen meg, nem az órát hoztam vissza. Illetve hoztam, de más célból. Bele kellene vésni a dátumot meg azt, hogy papától és mamától szeretettel.

– Foglaljon helyet Slézinger úr. Azonnal belegravírozom. Igaz vannak kis bajok, problémák, de kinek nincsen ilyen. Tessék csak megnézni ezt –, azzal egy „sasbehívót” tolt az orra elé. –Éppen tetszett mondani, hogy nincs mit félnünk és akkor ez most micsoda? Pont engem találnak meg? Mihez kezdenek velem? Kérem, nekem minden bajom van, nem is akarom sorolni, de a legfőbb biztosan az, hogy zsidó vagyok. Mit kezd a feleségem majd egyedül, ha én nem leszek? Az üzletet ki sem tudja adni, mert ugye az a Slezinger úré. Ő maga nem ért az órákhoz, még rendesen felhúzni sem tudja a saját óráját. Van egy fiam, aki még tanul. Hogy fogja befejezni az iskoláit? Nekem nincsenek elfekvő készleteim, mint ahogy ezt sokan mondják, hogy a zsidónak még a bőre alatt is pénz van. Én pont az vagyok, akinek nincsen. Tessék nekem mondani, mihez kezdjek most? Tudom, háború van és az ilyen, az nem játék.

Slézinger forgatta a kezében a behívót és látszott rajta, hogy nem tetszik neki valami.

– Én sem értem ezt Klein, higgye el. Megpróbálom megtalálni a kompetens személyt. Nem keseríteni akarom magát, de ezen már csak a Jó Isten tud segíteni, ott még nem ismerek én sem senkit. Sajnos a háború minden kellemetlensége egyszerre zúdul ránk.

–  Mi senkinek sem üzentünk hadat, ha már nem számítanak minket magyarnak, ha azok is vagyunk. Mert ha zsidónak kezelnek minket, nekünk ehhez a háborúhoz semmi közünk. Különben meg mi nem is ölhetünk, mert tiltja a vallásunk. Most ne sértődjön meg Slézinger úr, de maga akkor még miért nem kapott ilyent? A Mandelt is behívták, és neki három gyereke is van. Vagy itt ez nem számít semmit sem?

– Nem sértődöm meg. Én is sorra kerülök, csak idő kérdése, higgye el. El kellene innét mennünk mégiscsak. Nem hiszem, hogy simán ki tudnánk menni az országból. Figyelnek ezek, főleg engem, mint bankembert. El tudja még ezt a kis munkát vállalni?

–  Természetesen megcsinálom még ma este önnek, és ha tetszene tudni még is valakivel esetleg beszélni az ügyünkben…  

– Klein úr. Ismerek egy pár embert, de azok ma már nem hiszem, hogy kompetens személyek. Bizonyára emlékszik rá, hogy Nagybaconi még zsidó tábori rabbi–képzést is akart indítatni ebben az évben, és most mi van? Mégis próbálkozom valamit tenni a maga és Mandel érdekében. Holnap úgyis hozza majd az órát, akkor megmondom, mit tudtam intézni. Van még 48 órája. Igaz az nem sok, de több a semminél.

   

– Tudtál valamit intézni a Slézingernél, te órások gyöngye?

–  Ne szellemeskedj, mert csak jobban felidegesítesz. Adott egy postamunkát, és holnap este ha viszem vissza, akkor megmondja mit intézett.

– Na ez sem különb a Deákné vásznánál. Munkát, azt ad. Valamit fizet is érte, de nem az ő családjától veszik el a kenyérkeresőt, nem az ő fiának kell majd otthagynia az iskolát. Mit tudja ez, hogy mi az anyagi gondokkal küszködni, és mi az, ha egy családot szétszakítanak. Ő csak a tanácsos úr, aki zsidó ugyan, de a pénze és az ismeretségi köre sok mindentől meg tudja óvni. Szerinted tud majd valamit intézni?

– Ugyan már! Hisz te is tudod, hogy az ilyen embernek csak a szája jár. Amíg nem lépnek az ő lábára nem érdekli, mi is folyik körülötte. Megjátssza a segítőkész jóembert, de a valóságban rém keveset érdekli, mi is történik velünk. Ezek, merem állítani, még a frontra sem lesznek kiküldve nem úgy, mint mi. A pénze mindig klapp lesz mindenre.

– De mi lesz, ha tényleg be kell vonulnod? Itt maradok egy fillér nélkül a gyerekkel. Hova menjek majd? Én nem értek semmihez sem, sehol nem kérhetek és kaphatok munkát. Tomit meg ki kell venni majd az iskolából, és el kell küldenem valahová tanoncnak, ha ugyan felveszik. Mert még csak tizenhárom éves lesz és ugye zsidó is.

– El kellett volna mennünk Amerikába, még amikor lehetett. Ott sem lennénk gazdagok, de legalább szabadok lehetnénk.

Már hajnalodott, amikor készen lett az órával. Még egyszer szemügyre vette, hogy nincs–e valami hiba, de rendben találta. Még azon járt a feje, hogy mi legyen, ha Slézinger nem fog semmi megoldást találni, mert bízott a kapcsolataiban. A fáradság erőt vett rajta és elment lepihenni, mégsem bírt elaludni, csak dobálta magát az ágyban és nyolckor aztán fel is kelt. Rendbehozta magát, és elindult a dolgai után. A felesége még utána szólt, amikor bezárta a bejárati ajtót, de nem hallotta, hogy mit. Slézingernél a kilenc óra korai időpontnak számított, ezért úgy döntött, a lakásán próbálja meg elérni. Szerencséje volt, mert éppen a reggeliző asztalnál találta.

– Foglaljon helyet Klein úr és tartson velünk!

Klein kicsit feszenget, de nem kérette magát kétszer. Rendesen bereggelizett, ha már meghívták.

– Gondolom, maga sem tudott egész éjszaka aludni, és azon gondolkodott, hogy mi is lesz. Ne feledje, amit tegnap mondtam: Hamarosan én is sorra kerülök majd. Meghánytam– vetettem magamban a dolgokat. Mondja csak, hány emberről is lenne szó?

– Nem értem a kérdést? Mi tetszik azalatt érteni, hogy hány emberről?

– Maguk gondolom, hárman vannak. A kedves felesége, Tamás a fiam barátja, és maga. A Mandelnak hány gyereke is van?

– Három. Két lánya meg egy fia.

– Tehát összesen nyolc ember plusz még mi.

– … sehogy sem értem!

– Figyeljen! Elmenni mostmár nem tudunk ebből a kutyaszorítóból. Főleg maga meg a Mandel. Mind a ketten megkapták a behívót, és holnap reggel be is kell vonulniuk. Még ha vannak érvényes papírjaik, akkor sem menne, főleg családostul. Ami engem illet, nekem sem könnyebb, mert túlságosan az érdekszférában vagyok, minden lépésem figyelik. Van egy hétvégi házam, innét nem messze. Négy szoba és egy borospince alul. Ott elférhetnénk talán mindannyian. Szinte senki sem tud róla rajtunk kívül, csak pár bizalmas emberem. Pakoljanak össze, amit csak tudnak, ágyneműt, élelmet, értékeket és este kocsival odaszállítják magukat. Nappal ellehetnek a házban, estére meg meghúzhatják magukat a pincében. Ha nagyon szorul majd a kapca, akkor mi is odamegyünk. Nagyon valószínű, hogy az asszonyt meg a fiamat már a jövő héten odaküldöm magukhoz. Nem árt az óvatosság. Tehát pakoljanak össze és jöjjenek ide. Senkinek ne szóljanak, mert minden egyes „száj” közvetlen veszélyt jelent. Ma nem igen lehet megbízni száz százalékig senkiben sem.

– Slézinger úr, nem is tudok mást mondani, nagyon köszönöm, és majd elfelejtettem, itt az óra, ahogy tetszett kérni – és letette az asztalra.

 

8.

 

– Nem fáznak lányok? – szólt hátra sofőr a két összebujt lánynak. – Van még két pokróc, amit odaadhatok maguknak.

– Köszönjük szépen, nagyon jó lenne.

– Nemsokára meg fogok állni, hogy üzemanyagot vegyek fel, és akkor kiveszem a csomagtartóból. Addig próbálják egymást melegíteni.

Már vagy másfél órája voltak úton, de a két megszeppent lánynak úgy tűnt, mintha már napok óta utaznának. Csak most kezdték felfogni, hogy mibe is keveredtek. Háború van, távol a szülőktől, és nem számíthatnak senki másra, csak egymásra. Csak annyit tudtak, hogy valahova Jugoszláviába viszik őket, és onnét majd tovább. De hogy hova, kihez, arról semmit sem. Milán, a sofőr egy kedves, szimpatikus ember benyomását keltette bennük. Amikor elbúcsúztak a szüleiktől, meghagyták nekik, neki mindenben engedelmeskedjenek, mert egyedül csak benne bízhatnak meg. Milán nem volt egy beszédes típus, egész úton csendben volt, csak most szólalt meg először, mióta elindultak. Lekanyarodtak az országútról, ami ugyancsak néptelen volt, és egy földútra tértek. Fogalmuk nem volt merre járhatnak. Valami tanyasi háznál álltak meg. Megbeszélhették már a dolgot, mert a gazda kint várta őket az udvarban.

– El nem tudtam képzelni Milán, hogy hol késik. Csak nem volt útközben valami komplikáció?

– Nem, szerencsére, de ez a batár nem nagyon bírja a hajtást. Óvatosan kell vele bánni.

– Az utasait beviszem a házba kicsit melegedni, meg valamit egyenek is, hiszen még hosszú út áll maguk előtt. Gondolom, addig elboldogul egyedül. Én azonnal visszajövök.

A két megszeppent lányt magával vitte a házba, ahol a felesége már várta őket.

– Asszony, adj enni meg inni ennek a két „megtépett madárkának”.

– Mit kértek galambocskák? Van friss lángosom meg meleg tej. Tessék, lássatok is neki. Utána még pakolok nektek valami útra valót is.

A férje közben visszatért Milánhoz.

– Már itt is vagyok. Mit segítsek?

– Sokat nem tud, de kellene valami hosszabb cső, amivel áteresztem a hordóból a benzint a „batárba”.

– Ez egy nehéz dolog lesz sajnos. Nincsen ezen a darabkán kívül, de várjon, körülnézek, mi akad.

– Hagyja, megoldjuk másképpen. Fel kellene emelni a hordót valami magasabb helyre, mert akkor lenne esése is az anyagnak, de hova? Ménkü nehéz ez a hordó, ketten meg sem bírjuk emelni.

– Van egy csiga az istállóban meg kötél is.

– Akkor hozza csak szaporán, mert ezzel a csővel reggelig sem töltöm át.

A gazda térült fordult és egy csigával meg vastag kötéllel tért vissza. A gerendába vertek egy nagy ácskapcsot, ami éppen megfelelt a célnak.

Sokáig tartott az előkészület, mire minden a helyire került, de sikerült felemelni a hordót és így sokkal könnyebben tudták áttölteni az autóba az üzemanyagot.

A csomagtartóban volt egy kanna, azt is megtöltötték végszükség esetére.

– Már csak a túloldalon lesz módom újból tankolni.

– Csak elég lesz addig, nem?

– Nagyon remélem, eddig még mindig rendben volt.

– Menjünk be melegedni egy kicsit, pihenjen. Közben meséljen is.

Milán régről ismerte a gazdát. Valaha sokat volt itt a tanyán, a gazda fia meg nyaranta náluk, Újvidék mellett. A fiú most is ott van a partizánok közt, és együtt harcol velük.

Milán mesélt, és közben falatozott.

– Titó marsall és csapatai lassan, de biztosan tisztogatják a fritzektől Jugoszláviát. A szövetségesek be–besegítenek, de ez inkább csak utánpótlás biztosítása. Szinte naponta kapunk fegyvert, lőszert, egészségügyi csomagokat és élelmet. A hegyekben és a Neretva völgyében most már szinte ők az urak. Viszont errefelé még a magyar meg a német. Ha igaz, akkor a jövő év elejére kisöpri innen is őket. Főleg ha a szövetséges erők is segítségünkre lesznek.

– Hogy van Laci fiunk?

– A körülményekhez képest kitűnően. Igaz, most egy kicsit ”betegeskedik”.

– Mi baja van? – csapta össze a kezeit az asszony.

– Na semmi komoly. Egy menyecske van a dologban. Nagyon ég ám köztük a szerelem, de a leányzót átrendelték egy másik csoporthoz, mert egészségügyis. A Laci gyerek akadékoskodott a parancsnoknál, hogy ő is vele megy, vagy hagyják ott Katinkát, de sajnos nem tudta elérni. Ezért „betegeskedik”.

– Ha csak ennyi, az igazán nem gond. Majd kinövi! Mikor jön ismét Milán?

– Sajnos nem tudom előre. Valamikor még kell jönnöm, sajnos nagyon sokan vannak még, akiket ki kellene menteni, de tudja mennyire végesek a lehetőségeink. Remélem, magukat nem figyeli a kutya sem, és továbbra is ellesznek itt, mint a „befőtt”

– Egyelőre úgy néz ki, senki sem vesz rólunk tudomást, sokan azt sem tudják, a világon vagyunk–e vagy sem. A beszerzés akadozni fog sajnos. Az a koma, aki a vasútnál dolgozik, és rajta keresztül tudok néha benzint szerezni, az kicsivel több pénzt szeretne. Ez még nem is lenne baj. De nagyon valószínű, berángatják bakának. Eddig sikerült megúsznia, mert a doktor, aki persze jó ismerős, mindig adott neki igazolást, és a sorozó bizottság így alkalmatlannak minősítette. Olyan együgyű maflának néz ki, de nem az ám. Nagyon csavaros agya van, most mégsem biztos, hogy megússza.

– Pedig valahogy meg kellene menteni. Csak rajta keresztül tudunk üzemanyaghoz jutni, ha ő kiesik, akkor ezt az utat is ki kell majd iktatnunk a menekítési útvonalból – aggodalmaskodott, aztán az utasaihoz fordult.

– Kisleányok lassan készülnünk kell, mert még hosszú ám az út. Reggelig odaát kell lennünk.

Elbúcsúztak lassan a gazdáéktól, akik még persze jól felpakolták őket és indultak tovább. A két lány a pokrócok alatt lassan álomba ringatódott.

Arra ébredtek, hogy valaki gyengéden rázza a vállukat, próbálja ébreszteni őket. De nem magyarul szólt hozzájuk, hanem számukra ismeretlen nyelven. Mivel nem értették, Judit megszólalt angolul. A férfi erre felnevetett.

– Ó, én bolond, nem tudtam, hogy magyarok vagytok.

– És honnét tetszik tudni, hogy magyarok vagyunk? Olyan rossz a kiejtésem?

– Sajnos abból, de ne törődj vele, így is meg lehet érteni, és itt az a lényeg.

– Hol vagyunk most?

– Már nincs mit félnetek. Biztonságban, Jugoszláviában. Egy darabig itt maradtok, hátha sikerül a szüleiteket is ide menteni, aztán majd meglátjuk, hogy merre tudtok tovább menni.

 

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.