Zúgó, vad, nyári vihar dühöng odakint, éjszakának évadán. Üvölt és bömböl az ég, fehér villámok cikáznak alá.
Július hava végét járja; és egy nemzet szabadságharca is.
Különös vihar ez: förgeteg szél tépi a fák lombjait, bontja házak zsindelyét, de szárazan lobban az ég, egy csepp es? nem sok, annyi sem esik.
”Szörny? id?, szörny? id?!” – gondolja Pet?fi Sándor a kicsiny, kutyakaparónyi vendégfogadó egyetlen szobájában, melyben megszállt ez éjszakára, útban Fejéregyháza, Segesvár felé. Gondolata után öklével a tajtékos, zajgó, villámló ég felé üt a leveg?be:
„Hát tán esküt tettél, hogy a magyart kiirtsad az utolsó szálig?”
Magas, szép, okos homlokán felh?ráncokkal – mely hasonló a kinti nyári vihar egéhez – töpreng tovább a Költ?.
„Hisz minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”
Ennek a nevezetes, ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztend? február havának tizedike utáni négy napjában valami olyasmi költözött Pet?fi hurrá-lelkébe, mit azel?ttig nem ismert.
Kétely, aggodalom, szorongás…
Nem, ó nem a maga sorsa miatt, csakis nemzete forradalmának, szabadságháborújának kimenete miatt.
Önmaga sorsa fölött sosem aggodalmaskodott Pet?fi Sándor.
Volt oka aggódni: Vízakna és Déva között négy februári napban fehér lett a világ, szép fehér hó hullotta be. Úgy omlott a piros vér a fehér hóra le. És ott el?l a háború csak a kisebb baj; szomorúbb, mi hátul állt: a döghalál.
Mikor, ugyan mikor romlottak el a dolgok? – töpreng a Költ?.
Aztán maga adja a választ: azonnal, már az elején.
Az a néhány ragyogó márciusi nap, mely az es?s, borús, mégis fényes szerdai napot követte, hamar elmúlt.
Az áprilisban megalakult kormány: piha!
És gondolatban – de csak gondolatban – pök egyet Pet?fi. Hisz nem volt benne tán abban a kormányban Eszterházy gróf, a „király személye körüli miniszter”? A kancellár? A király személye körül, hejh! Miféle király? Hogyhogy király? Itt a nyilam! mibe l?jjem? Királyi szék áll el?ttem!
A szabadság gesztenyéjét mi, pilvaxos ifjak kapartuk el? a parázs alól, aztán – mikor már nem kellett attól tartani, hogy megégetik becses ujjacskáikat – jöttek az „öreg” megfontoltak, a politikusok, és megint csak beszéltek, csak beszéltek, mást nem tettek. Egyezkedtek az udvarral, és ölbe tett karral nézték, amint Jellasics hadai a délvidékr?l, a Drávától Pákozdig özönlenek háborítatlan.
Piha! Köp ki újra Pet?fi gondolatban: kurv’anyátok!
A dics? tábornokok, akik Bécsben, Schwechátban, egyebütt tanulták a katonamesterséget, és sehol a forradalmiságot. Piha!
Az a tábornok, az a forradalmi érzület?nek alig nevezhet?, gyepes lelk? például, aki a nyakravalójáért teremtette le Pet?fit. „Piha! Engemet gorombaságival elhalmozott, hogy két orcám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, pirúltam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ily tábornokja van.” És még hány ilyen, hány ilyen van a „népfölkel?” tábornokok között, akik nem annyira a csatatéren, hanem inkább a haditanács vitáiban jeleskedtek.
Görgey és a váci proklamációja!
A Költ?nek minden haja szála égnek áll képzeletében, ha Görgeyre gondol és arra a gyalázatos, egyezkedni próbáló proklamációra.
Hát már hogyne halmoztak volna vereségre vereséget ezek a sz?kkebl?ek?
És Kossuth is: képtelen volt megregulázni ezeket a tábornok urakat; Vác után leváltotta ugyan Görgeyt, de aztán a tábornoki kar nyomására újra csak kinevezte.
”Igaz” – gondolja igazságosan Pet?fi -, „igaz, hogy ott volt a branyiszkói áttörés, meg a nagy kápolnai vereség; bajos lett volna Kossuthnak mást kineveznie, mint Görgeyt. Bajos? És a csodálatos Bem Józsefet?”
Maga is tudja, hogy Bemet képtelen lett volna Kossuth kinevezni; tábornokai, azok a Bécsben, mihol végzett katonák. Ugyan, engedtek volna maguk fölé f?vezérnek egy lengyelt? Ugyan már! Dehogy!
Pedig milyen szép volt az a márciusi nap, az a tizenötödik március 1848-ban!
”Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesít?, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim el?tt, mint a hadsereg el?tt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt el?ttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap… hátha holnapután már kés? lesz! Kora reggel az ifjak kávéházába siettem.” – emlékszik vissza Pet?fi. – „A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Tán összesen hat – igen nyomott hangulatban, nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát magammal vittem, a többieknek meghagytam, hogy az érkez?ket tartsák itt, míg vissza nem jövünk”.
Hazamentek Pet?fiék kis, hónapos szobájába. „Haza menvén, el?adtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. – Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? – Szerda – felelt egyik. – Szerencsés nap – mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kett? riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes er?vel kezdjük meg a nagy munkát. El?ször az orvosokhoz mentünk. Szakadt az es?, amint az utcára léptünk, s ez egész kés? estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögt?z: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt.”
Így kezd?dött.
És bajokkal folytatódott: a képvisel?választási kudarc szül?földjén, az olasz forradalom ügyében történt szégyenteljes képvisel?házi szavazás, a szerencsétlen schwecháti vereség, a Dunántúl, aztán Buda és Pest eleste. Meg a béke-pártiak gyarló egyezkedési kísérletei. Ó, a gyáva, törpe lelkek! Jókai is, igen Jókai is, a barát és fegyvertárs. Piha!
Mint ágyú hangja dörren meg a tajtékzó ég, és kis id?re eltereli a Költ? gondolatait. Anyja és apja váratlan és gyorsan egymást követ? halála jut eszébe; képzelete édes, szép, ifjú hitvese felé száll, a szalontai Arany-ház felé, ahol most Júlia és hét hónapos fiacskája, Zoltán rejt?zik.
Sokáig nem marad ott a gondolat, hamar visszaszáll Hazája és a Világszabadság sorsa felé.
”A sz?l?szem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.” – próbálja lerázni magáról depressziós, szorongó gondolatait, és visszatérni szokott optimizmusához Pet?fi. – „Id?, igen id?t nekünk! Id?t! A föld egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, s ha a kis sz?l?szemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, amíg megérik? ez beléker?l évezredek vagy tán évmiljomokba…”
Továbbgondolja m?vének gondolatait: „A sz?l? a napsugaraktul érik; mig édes lett, hány napsugár lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik, de ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Ezért kellettünk mi erre a földre, mi, pilvaxbéli ifjak, ezért kellettem magam is. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.”
Az új esztend?, az 1849. áprilisának els? napjaiban a Költ? reménye talpra és szárba szökkent: jöttek sorban a hírek Isaszeg, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló fel?l, jó és lelkesít? hírek.
És eljött április tizennegyedike a debreceni nagytemplomban.
Bizony, a tömegben ott szorongott a Költ? is, noha nem volt templomos ember, és elhomályosuló, örömkönnyekt?l elhomályosuló szemmel hallgatta a lelkesít? Igét, melyhez hasonló tán sosem kígyózott áhitatos tömeg feje fölé abban a templomban.
” Mi, a magyar álladalmat törvényesen képvisel? nemzetgy?lés, mid?n jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszeg? Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ el?tt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ el?tt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végs? kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.…”
Az eufóriás mámor hamar elmúlt: a cár üzent a császárnak, és háromszázezer, pikával fölszerelt orosz katona érkezett Erdély fel?l a hazába.
”Egy szálig elveszünk-e mi?” – gondolta a Költ? akkor. – „Vagy fog maradni valaki, leírni e
vad fekete Id?ket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, el tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának?”
Közben Európa is elcsendesült újra, elzúgtak forradalmai. „Szégyen reá!” – gondolja Pet?fi – „ lecsendes?lt és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára a gyáva népek a magyart; lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard. Még egy ideig…” – gondolja keser?en a Költ?. – „Rövid ideig…” – sejti mellé gondolatainak.
Hajnalodik, és már ez is valami: a vihar és az éjszaka lassan végéhez közeledik, forró nyári nap ígérkezik, július harmincegyedike.
1849. év.
Az ordonánc – Pet?fi Sándor -, akit Bem álparanccsal próbált eltávolítani a segesvári ütközet rémségét?l, de aki makacsul Bem mellett akart lenni, összeszedel?zködik, kilép a kicsiny fogadó kapuján, ráfordul a Fejéregyháza – Segesvár felé vezet? országútra, és indul: megy végzete felé…
