Eszter este jött itt aludni, hogy a férje nyugodtan csomagolhasson, mert el kell mennie. A szememben felvillanó miért-re azt válaszolta, mert azt mondta, nem szeret már.
Amit most leírok, neki írom, hátha elolvassa és segít neki, dönteni, változni, változtatni. Tíz éve házasok. Jelek persze voltak, évek óta, talán csak nekünk, szülőknek láthatók.
Csodálatos gyermekkoromat annyira természetesnek vettem, sokáig nem tudtam miért, hisz ezen nem gondolkodtam soha. Csak éreztem, egy puha, meleg burokban nőttem fel. Az volt a dolgom, hogy gyerek legyek és soha nem kellett mással törődnöm. Pedig gazdagnak nem mondhattuk magunkat, nem kaptunk meg mindent, amit akartunk. Mert mi, a három testvér, szabályok közt éltünk, amiket be kellett tartani, és mégis. Később, sokkal-sokkal később, már felnőtt fejjel jöttem rá, az a burok, ami átölelt, megóvott és nevelt bennünket az a szüleink egymás iránt érzett végtelen szerelme.
Én tizenhét évesen ismertem meg a férjemet. Akkoriban már kezdtem tudni, nagyjából mit akarok és szívvel-lélekkel vetettem rá magam minden ismeretlen dologra, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Csillagászatot tanultam és ó-görögül. Festészetet és irodalomtörténetet. Kiállításaim voltak és jó néhány szavalóversenyt megnyertem. Mellesleg a második év után otthagytam a gimnáziumot. Mert úgy éreztem, nem tekintenek partnernek, sok a korlát (a hatvanas években és tizenhat évesen!). Átmentem esti iskolába, ugyan azok a tanárok tanítottak, és lám-lám, majdnem partner lettem, a korlátok meg mintha soha nem is lettek volna. Nagyon szerettem ezt az időszakot. A szüleim az első sokk után megnyugodtak, hisz tanulok, és közben persze elmentem dolgozni is.
Bizony, tizenhét évesen a Váci Kötöttáru Gyárban lettem varrónő. Mert, hogy a ruhatervezés is nagyon érdekelt. És azt is meg akartam tanulni. Az alapoktól.
Anyámnak akkor mondtam először életemben, hogy nem, amikor be akart íratni tánciskolába. Illemet tanulni, rendes fiukkal ismerkedni, és persze ülhetett volna a drágám a mamáknak fenntartott padon a többiekkel együtt, mint anno az ő mamája. De az én akkori kis életemben a fiúk semmilyen szerepet nem kaptak, a tánc és az illem meg pláne. Nem gondoltam, hogy olyan nagyon fontosak lennének.
Imádtam a munkámat is. Csodálatos emberekkel találkoztam, hisz számomra a külvilág akkor is csodaszámba ment. Bátor voltam, és magabiztos, hisz tudtam a lelkem mélyén, semmi nem érhet, mert van egy csodálatos, meleg fészek, ahová bármikor visszarepülhetek. Az továbbra is megvéd mindentől.
A hatvanas éveket írtuk. A gyárban, ahol dolgoztam gyönyörű, fiatal nők körülöttem. Számolatlan. Férfi egy-kettő, hisz a könnyűipar női üzem, ugyebár. Hallottam legendákat fiatal férfiakról. Most fognak leszerelni a katonaságtól… és hú, van köztük egy. Na, az aztán nem semmi!
Nagyon jól szórakoztam magamban, hogy így, várakozás közben már folyik a küzdelem egy fiúért.
Nekem akkor az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy apám elparancsolt a rajztábla mellől, mert véletlenül rájött, élő modell után rajzoltunk. Férfi aktot. Hetekig pufogtam, utáltam minden férfit, még apámat is. Mert megint korlátoztak.
Közben megjelent az üzemben az a bizonyos Fiú!
Egyedül én nem vettem észre, mint később kiderült, napokig. Pedig ajnározták rendesen. Beleértve az idősebb korosztályt is, mert nagy szó volt akkoriban egy partiképes, komoly, katonaviselt fiatalember. Több száz nő között.
Én meg porig sújtva, érzékeny kis lelkem sebeit nyalogatva, rá sem néztem.
Ez persze megtette a hatását. Mint később elmesélte, kissé megdöbbentette, hogy nálam ezerszer szebb lányok versengtek a kegyeiért. Én meg, mint már tudjuk.
Megtörtént az, amire senki nem számított. Főleg én nem.
A bálványozott vadból, vadász lett. Miattam.
1969. május 20-án összeházasodtunk.
Éltünk, dolgoztunk, gyermekeket neveltünk, tanultunk és boldogultunk, mint bárki más.
Már tizenöt éve összetartoztunk.
De akkor történt valami.
Gyönyörű, küzdelmes évek voltak. Én az egyik puha, meleg fészekből átröppentem egy másikba. Itt is szerettek, óvtak, gondoskodtak rólam és mindenről körülöttem. A férjem huszonnégy évesen (én tizennyolc) nagyon komolyan vette a családfő szerepét. Mindent ő irányított, ami nekem természetes volt hisz eddig is így éltem. Mind e mellett nagyon komolyan vettük a másikat. Mindent megbeszéltünk, semmiben nem korlátoztuk, végtelenül tiszteltük egymást, és soha nem voltunk féltékenyek. Rengeteg barátunk imádott nálunk lenni, mert mindig béke és harmónia fogadta őket. Sok munkánk mellett mind a ketten tanultunk. Közben jöttek a gyerekek (nagyon nehezen akartak megszületni), elég sokat küzdöttünk értük, de mindig ketten. A tizenöt év alatt kétszer is építkeztünk és szó szerint a saját két kezünkkel, egymás mellett falaztunk, csempéztünk és vakoltunk. Közben szépen haladtunk előre a foglalkozásukban is, ő tovább lépett, főiskolára járt és az ország egyik első számítástechnikai cégénél lett személyzeti osztályvezető, Budapesten. Én a gyerekek és első sorban saját magam miatt maradtam, és állandó tanulással elkezdtem felfedezni a számok világát, szintén egy új munkahelyen. Az én környezetem ugyanaz maradt, de ő átkerült egy teljesen új világba. Nagyon okos, művelt, több nyelven beszélő, teljesen más érdeklődési körű emberek közé, mint akiket eddig ismert. Szerették, tisztelték, mert maradt olyannak amilyen volt, egyszerű, nyíltszívű, végtelenül becsületes. És segített mindenkinek, önzetlenül. Imádta a munkáját, továbbra is mindent megbeszéltünk és sok munkatársát megismertem.
Hét közben nem jutott sok időnk egymásra, de a hétvége szigorúan a családé volt. Igaz főleg a gyerekeké. Mert az volt a legfontosabb mindkettőnknek, hogy bepótoljunk velük mindent, amit munkanapokon nem tudtunk megoldani. Ahogy teltek az évek, szinte észre sem vettük, de már alig tudtunk valamit egymásról. Nem éreztük a veszélyt.
Ritkán vacsoráztunk együtt, de eljött egy ilyen alkalom. A gyerekek már aludtak és akkor a férjem elmondta:
— Megismerkedtem valakivel és beleszerettem. Ő még nem tudja. Először veled szeretném megbeszélni. Most mi legyen?
Mint, aki egy pillanatra meghal. Amit az előbb leírtam az nagyjából egy másodperc alatt végigfutott az agyamon. Először nem éreztem semmit. Aztán pedig kristály tisztán, irigységet. Irigyeltem tőle az érzést. Hogy szerelmes.
Azt mondtam akkor, hogy rendben. Beszéljük meg. Átbeszéltük az egész éjszakát. Nem arról, miért történt ez, hanem arról, hogyan. Elmondott mindent, hogyan ismerkedtek meg, miről szoktak beszélgetni, elmesélte, milyen a lány. Engem is szeret, nem tudja, mit tegyen, kér egy kis időt. Gondolkodni. Szeretne még többet tudni a lányról, mert fontos neki. De akarja, hogy tudjam. Megbeszéltük, rendben, találkozzanak hétvégeken, megpróbáljuk úgy megoldani, a környezetünk, ne vegyen észre semmit. Én segítek, de cserében tudni szeretnék mindenről.
Hát számomra kegyetlen egy hónap következett. Mindig, mindent elmesélt. Az első csókot, az első együttlétet, a kirándulásokat, sétákat a szigeten. Mindezt az én határozott kérésemre. Sokszor láttam, mennyire szenved, hogy mindent el kell mesélnie. Sajnáltam is, de ragaszkodtam hozzá. Akkor még nem tudtam, miért. Ösztönösen cselekedtem. Eltelt egy hónap és arra kértem, hozza el, szeretném megismerni. Személyesen is. Első szóra beleegyezett és mi találkoztunk.
Abban a pillanatban, ahogy először megláttam, olyan érzésem volt, mintha mindig ismertem volna. Együtt töltöttük azt a hétvégét, rengeteget beszélgettünk és kiderült, sok-sok közös vonásunk van. Mindent szeretett, amit én, mindenről tudtunk eszmét cserélni, a férjemet szinte elfelejtettük, és én akkor rájöttem egy pillanat alatt mindenre.
A lányban a tizennyolc éves önmagamat láttam, amikor a férjem megismert. Igen, ő most olyan. Én pedig megváltoztam. Természetesen. Hisz az évek múltak, komolyodtam, felnőttem. Én észre sem vettem. A férjem viszont igen, és keresett és megtalált engem, másban. Nem vettem észre, hogy ez neki mennyire fontos. Elkövettem egy óriási hibát, természetesnek vettem, hogy minden, amit tőle kaptam, az jár nekem, és nem adtam cserébe semmit. Csak elfogadtam. Elmúlt a varázs, ami annak idején rabul ejtette. Most pedig szemben ülök egykori önmagammal, és mindenre rájöttem. Tudom, mit kell tennem, mert teljesen világos számomra, hogy senki mással nem lennék képes leélni az életemet. Csak a férjemmel. Akit szeretek, nagyon szeretek. Eddig nem is tudtam mennyire.
Akkor határoztam el, hogy elválunk. Elválunk, mert mind a kettőnknek szüksége van arra, hogy milyen a másik nélkül, mert hogy együtt milyen, azt már megéltük.
Miután eldöntöttem mit fogok tenni, elkezdődött életem legizgalmasabb, és így visszatekintve talán legszebb két éve. Persze a tervemet nem beszéltem meg rögtön a férjemmel, hisz időt kért és láthatólag még nem tudott dönteni. Igaz, tettem róla, hogy ez ne legyen annyira egyszerű.
Először is, elkezdtem szeretni. Látványosan. Nem csak őt, a kedvesét is. Sok időt töltöttünk együtt. Volt, hogy kirándulni mentünk, a gyerekek jöttek velünk, akkor még nem érzékeltek semmit. Egy nénit láttak, aki szereti őket, más nem változott. A lányom négy évesen mindenkit szeretett. A fiam kiskamaszként inkább magával volt elfoglalva, számára nem jelentett újdonságot, ha megjelent egy új arc a baráti körünkben. Előfordult, hogy a férjem otthon maradt a gyerekekkel, és mi ketten színházba mentünk, sokat beszélgettünk mindenről. Hogy mit éreztem? Bizony, ha nem látta senki, sírtam. De a kidolgozott tervembe belekezdtem, bírnom kellett.
Időközben észrevettem, a lány — vakon a szerelemtől — elkövetett egy óriási hibát. Nem akart engem igazából megismerni. Megelégedett azzal, amit én akartam, hogy lásson. És azt hitte, hogy a férjemet már ismeri.
A párom, ha egyedül voltunk elmondta a terveit, de azt is, hogy mennyire bizonytalan. Kérdeztem, mi lesz, ha a lány gyereket szeretne, benne van a korban (két évvel fiatalabb, mint én), és én valahogy így éreztem.
Ő megnyugtatott, erről szó sem lehet, megbeszélték.
És akkor a sors közbeszólt. Jó nagyot! A lány bejelentette, gyermeket vár, és szeretné nagyon. Mert ez minden vágya, és nem éli túl, ha elhagyják. Ez volt az első pofon, amit a férjem kapott.
Ezzel eljött az én időm. Bár nagyon kétségbe esett, megnyugtattam, semmi baj. Szépen, csendben elválunk. De a lányt nem akarom többé látni, főleg a gyerekek miatt. És most már az igazat kell tudnia mindenkinek.
Először a fiunkkal beszéltünk. Szótlanul hallgatott végig bennünket, majd odajött, átfogta a vállamat, és azt mondta:
— Anya, én veled maradok.
Aztán leült arra a székre az asztalfőn, amin eddig mindig az apja foglalt helyet, és attól a naptól fogva nem adta át másnak. A lányunk kicsi volt még, imádta az apját, ment vele bármikor, bárhová. Boldogan, hisz mindenki imádta. A fiamat nem erőltettük. Így ő nem követte sehova. Soha. Haragudott, sokáig. Nagyon sokáig. (Eltelt húsz év, mire megértette, és megbocsátott az apjának. Akkor, amikor kétgyermekes apaként, tizenkét év után ő is elvált).
Jöttek a szülők. Apám már nem élt, anyám szeretetéért akkor már megharcoltam (egyszer ezt is elmesélem), és miután felfogta, miről van szó, egy utánozhatatlan, elegáns mozdulattal beletett a kis táskájába egy konyhakést és közölte a párommal:
— Édes fiam, többé ne kerülj a szemem elé.
Anyósom nála keményebb diónak bizonyult. Sírás, hisztéria, minden, ami ezzel jár. Aztán átmenet nélkül megnyugodott és közölte:
– Nekem egy menyem van, Anikó, és én szeretem. Ide mással te nem jöhetsz soha. De egyedül sem.
És ehhez tartotta magát. Soha nem látta a lányt.
A barátok? Senki nem értett semmit. Azt sem, hogy miért válunk, és azt sem, hogy miért nincs cirkusz, hatalmas.
Így utólag teljesen érthető az összes reakció, hisz velünk addig soha semmi baj nem fordult elő. Mindenki hozzánk jött töltekezni, csendre talált nálunk, béke, nyugalom, és szeretet jellemzett minket… Bizalom. Azt meg végképp nem értették: egy harmadik miatt? És én nem ölök meg senkit! Sőt!
Mindent elrendeztünk. Így egyszerűen zajlott le a válás. A kötelező egy hónapos várakozási idő elteltével nagyjából negyedóra. Nyugodtan, mosolyogva, barátsággal. Legnehezebben tanút találtunk, senki nem akarta vállalni a barátaink közül. Mai napig hálás vagyok Pistinek, hogy megtette a kedvemért, és miután őt egyedül beavattam, kibírta vigyorgás nélkül. És soha nem mondta el senkinek.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Gazsi Anna
