A gyönyörű Selz völgyben, az erdőszéli majorságban nagy volt a riadalom. Az állatok fejvesztve rohangáltak ide, oda az udvarban. — Hidd el nekem — bégette a birka a tehénnek —, én rókaszagot érzek.
— Múh… igazad lehet. Riasztani kell az összes állatot!
— Hanna kotlóst először! Ma tojja a tojásait! — nyerítette a ló. Mindannyian a tyúkól felé rohantak.
— Jön a róka! Meneküljetek!
— Istenem, a gyerekeim! Megzabálja őket a ravasz! — sikoltotta erre Hanna, a várandós tyúk, aki már érezte, hogy hamarost eljön az ideje, hogy a világra tojja az utódokat. Az anyai érzés, százszoros erőt adott neki, sebesen nekiiramodott a közeli erdőbe oltalmat keresni. Már alig bírt menni, mikor rátalált egy odvas fára, odvába kényelmesen belefért. Épp ideje volt! Alighogy lélegzetet vett, elvégezte, amit a természet diktált, s estére már ott ült büszkén az öt gyönyörű tojáson. Elmúlt pár nap, és az első csibe már törögette a tojása héját. Egy kicsivel később már négyen ültek az anyjuk alatt, szép, egyforma sárgapelyhes tollruhában. Ami persze megszokott a kiscsirkéknél.
— Drága szép gyerekeim — hüppögte a meghatódástól a tyúkmama. De, hogy még másnapra se kelt ki az ötödik kiscsirke, nyugtalankodni kezdett.
— Már megint rókaszagot érzek; kicsim, kérlek, törj ki már abból a tojásból! Istenem! Még ránk talál az a bestia! — jajveszékelt szegény tyúkanyó, s közben izgatottan rohangált ki-be a fatörzsből. Végre aztán kikelt az ötödik tojás is. De sajnos, ez a kiscsirke olyan gyenge volt, hogy alig tudott lábra állni.
— Itt kell, hogy hagyjalak picim, mert ha elkap minket a róka, felfal mindnyájunkat.
Ezután bőven ellátta eleséggel, s megígérte neki, hogy hamarosan visszajön. A tyúkmama közben keservesen zokogott, de nem volt más választása, ha meg akarja menteni a másik négy testvérkét. Búcsúzóul még megcsókolta, majd elindultak az erdőből a hosszú, veszélyes útnak hazafelé.
A magára maradt kis tollas, egy idő után keserves csipogásba kezdett. Kinn éppen akkor járt arra két kis nyuszi.
— Hallod húgocskám? Valami csipog itt!
— Persze, hogy hallom, nem vagyok süket, inkább nézzük meg, mi az. — Úgy is tettek. Benéztek a faüregbe, s meglátták a csipogó fiókát.
— Milyen madár vagy te, kismadár? És hogy kerülsz ide? — kérdezte az egyik nyuszi.
— Jaj te buta, nem látod hogy ez még pici, így még nem tudja megmondani. Különben is, hogy jött volna ide? Biztos kiesett a fészkéből. – A nyuszik tanakodtak, hogy milyen madárfióka is lehet? Felnéztek a magasba, hátha találnak egy fészket, de csak a rigó asszonynak volt ott fenn egy, de neki nem volt fiókája.
— Idefigyelj! Én most hazaugrok a mamához, és megkérdezem, hogy mit tegyünk, te meg itt maradsz a kicsivel. Rendben?
— Na, legyen — hagyta rá a lustácska bátyó, de nem mutatta, hogy örül, hogy nem neki kell hazaugrálnia. Úgy is lett. A nyuszi, ahogy kényelmesen ücsörögve várta húgát, újból kihallatszott a fatörzsből, a fióka csipogása.
— Na ne sírjál, mindjárt megjön a mamám, s ő biztos talál valami megoldást — vigasztalta. — Szegény kis madárkám — sopánkodott, miközben az orrával bökdöste a kis pelyhes árvát.
Jó sokára, végre befutott a húga.
— Már ideje volt, hogy meggyere, de hol a mama?
— Először is, nem is voltam olyan sokáig, és a mamának is idő kellett, hogy átgondolja az egészet. Hogy van egyáltalán a kismadár? – De mielőtt még a bátyó válaszolt volna, láthatta maga is. A kicsi a kimerültségtől elaludt.
— Nézd csak! Jön a mama, és hozott magával valakit.
— Hahó, nyuszik! Elhoztam feketerigó asszonyt. Meg akarja nézni azt a fiókát, hogy egyáltalán milyen fajta madár is az? — Aztán a rigó és a nyuszi benéztek a fatörzsbe, ahol a fióka mélyen aludt.
— Ilyen madarat még nem láttam — fordult a rigó a nyuszi nénihez.
— Én is így vagyok vele, kedves Rigóné, de tudja az emberek a legfurább állatokat hozzák magukkal a szabadságról — és mindketten tanácstalanul csóválták a fejüket. — Most mit csináljuk vele?
— Nos — mondta a feketerigó —, volna egy ötletem. Mindig is szerettem volna egy utódot, de sajnos eddig még nem sikerült. Ezért, örökbe fogadnám ezt a kis árvát. Mit gondol, nyúl asszony?
— Ragyogó ötlet, Rigóné!
— És hogyan vélekednek róla a gyerekek?
— Igen, igen, ujjongott a két nyuszi — így legalább megint lesz neki mamája.
De most jött a probléma nehezebb része. A madarak a fán laknak, és a fióka meg a földön van, és még nem tud repülni. Egy darabig tanakodtak, de végül is a rigó talált egy megoldást. Óvatosan oldalára fordította a fiókát a fogás miatt, csőrébe vette, majd vigyázva, hogy ki ne essen, felrepült vele a fészkébe.
Ezalatt számos erdőlakó gyűlt össze: őzek, egerek, sünök, vaddisznók, s persze jöttek a madarak is seregével. Lélegzetüket visszafogva bámulták, ahogy a rigó felfelé szál a kicsi fiókával a csőrében. Hiszen le is eshetett volna. De, hogy milyen madár is az? – senki sem tudta.
— Hála Istennek — lihegte a rigó, ahogy biztonságba leszállt a fészkébe. Lenn, a fa alatt az állatok vivátot ordibáltak, tapsoltak a szárnyaikkal, vagy éppen a mancsaikat ütögették össze nagy örömükben. Rigóné óvatosan lefektette a madárkát a fészekbe, és boldogan nézte új fiókáját. Közben teltek múltak a napok. Rigóné szorgalmasan etette a kicsit, de nem győzött csodálkozni, hogy milyen nagy lett a gyerek.
— Kicsim, ha nem tudnám, hogy te nem egy sas vagy, már rég féltem volna tőled — kuncogta a mama egy reggel.
Vagy három héttel később a nyúlcsalád ott állt a fal alatt, és felszóltak a fészekbe.
— Halló Rigóné; már nincs is helyed, hiszen a kismadarad már nagyobb, mint te. — Tényleg viccesen nézett ki, ahogy a nagydarab gyerek ott ücsörgött — helyesebben trónolt a fészekben, amit már alig lehetett látni kilógó tollas testétől. Lassan már nem is fért el.
— Ez már nem is vicces, inkább veszélyes — jegyezte meg a nyúlné. — Már tényleg meg kell tudni, hogy milyen madár ez, és mikor kezd repülni?
— Hozni kell a bagolynét, az mindent tud — javasolta a papa. A lánya azonnal elugrált a tudósasszonyhoz. Türelmetlenül vártak, míg végre hallották, hogy valaki szitkozódva közeledik.
— Ez már mégis pimaszság, hogy éppen a legmélyebb álmomból zavartatok fel. Ha nincs rá elfogadható magyarázat, én mondom, megismertek engem, bizisten. — Természetesen mindenki tudta, hogy a baglyok nappal alszanak. Rögvest megmutatták neki az okot is, amiért idekérték. A bagoly felrepült a fára a fészek közelébe, odanézett, majd hangosan elkezdett nevetni.
— A kismadaratok, az egy kis tyúk, momentán még csirke.
— A gyermekem egy csirke? Ó nem! — kiáltotta a szegény feketerigó, és közelebbről is megnézte a bagollyal. Belátta, hogy tényleg igaz van: a kisgyereke nem madár. Nagyon szomorú lett. Az állatok vigasztalták, és mondták, hogy az is igazán derék, hogy megmentette egy kiscsirkének az életét. De tudták, hogy még csak most jön a dolog nehezebbik része, mivel egy tyúk nem tud repülni. De a bagoly erre is tudott egy megoldást.
— Megkeressük, és idehozzuk az anyját az udvarból. De addig kedves Rigóné, tanítsa a gyereket egy kicsit szökdelni és csapkodni a szárnyaival.
Mindannyian örültek, hogy eljött a bagoly, mert ő volt a legokosabb közülük.
*
Pár nap már eltelt, de a rigó mama kétségbe volt esve, mert a neveltje, nagyon nehezen tanult. Egy nap aztán lépegetve megérkezett Hanna mama a négy gyerekével, de időnként azért a szárnyait sietésre csapdosta, de hiába. Avval se lett gyorsabb. Ahogy odaért a fa alá a csirkéivel, a lombkorona felé mutogattak a látványosságra összegyűlt állatok. A tyúk rögvest rémült kotkodácsolásba kezdett:
— Szegény gyermekem, hogy kerülsz oda a fára? Már mindenütt kerestelek, de a nagy izgalomtól már arra sem emlékeztem, hogy hol is hagytalak. — A nyúlmama erre elmesélte a tyúknak, hogy, hogyan került oda fel a kicsije.
Ahogy Hanna megértette, hálásan megköszönte a nyúlcsaládnak, és felkiabált a rigónak,
— Nagyon szépen köszönöm kedves rigóasszony, hogy megmentette az életét a kicsimnek. Ezért kap tőlem enni pár normális tojást. De most, hogy jön le onnan a csirkém?
A bagoly elmondta az izgatott anyának, hogy mi fog történni. A szegény tyúkanyó tudta, hogy nem fogja tudni mindezt végignézni, ezért elrejtőzött a fa mögé, de még így is becsukta a szemét. Eközben megérkezett a rengeteg galamb, akiket a bagoly már előzőleg idehívott.
— Nos, kedves rigó, mondja meg a lelencének, hogy ágról ágra kell leugrálnia. És ti, galambocskáim, mindig a fióka alatt repdessetek, hogy ha esne, el tudjátok még kapni.
Úgy is történt. A rigómama felugrált előtte, miközben a kiterjesztett szárnyaival csapdosott.
— Most te is csináld utánam, bátran! — Erre aztán, nagy bátran, mint jó tanítvány, ő is megpróbálta. És tényleg, felemelkedett pár arasszal a fészekből. Persze, hogy ezt is megéljenezték az erdő lakói!
— Na most rajta, bátran! És ne félj, mindnyájan vigyázunk rád. — A fióka lenézett, s csipogni kezdett a félelemtől, de ahogy látta amint nevelőmama éppen lelibben egy ágra, bátorságát összeszedve utána ugrott, és boldogan megkapaszkodott. Az ág a hirtelen súlytól veszélyesen megbillent, miközben az állatok lélegzetvisszafojtva nézték. De a rigó rájuk se hederített, hanem tovább ugrált lefelé, ágról ágra, s csak a földön ölelte magához a kiscsirkét, mikor ő is leérkezett a galambok vigyázó őrzése mellett. Az éljenzés csak akkor szűnt meg, mikor nagy kotkodácsolva kiszaladt a tyúkanyó a fa mögül és a kiscsirke felé rohant.
— Bátor fiacskám, szép büszkeségem! — a meglepett kicsi szárnyas zavartan nézett a könnyes szemű rigóra, aki elmesélte neki, hogy miért is a tyúkanyó az igazi mamája. Hanna mama megköszönte a nyuszi család és a bölcs bagoly segítségét, és így szólt a feketerigóhoz.
— Kedves rigó mama. Különösen megköszönöm a jóságát, amiért a fiamért tett. Nagyon kérem, legyen a keresztanyja a fiamnak, jobban mondva a fiunknak. És jöjjön gyakran látogatni az udvarunkba.
— Örömmel teszem, hiszen szívemhez nőtt a kisgyerek — mondta a rigó, és együtt ünnepelt az erdő lakóival, amikor Hanna asszony meghívta az egész társaságot az udvarukba egy igazi nagy mulatságra. Még sokáig integettek a tyúkmama után, ahogyan az öt csirkével hazafelé lépegetett az erdei ösvényen.
Amikor hazaértek, az udvar lakói majd hanyatt estek a meglepetéstől. Ölelték, csókolták örömükben a megkerült fiókát.
Pár nappal később aztán megjöttek az erdő lakói a mulatságra. Hát az felejthetetlen volt mindenki számára. De a kiscsirkének mégis a legfontosabb és legszebb az volt, hogy megjött a rigó néni, a nevelőmamája. Attól a naptól fogva, majd mindennap ellátogatott a feketerigó, gyönyörködni a szépen cseperedő neveltfiában.
Ha legközelebb éppen egy falusi udvar mellett visz utad, talán meglátod a tyúkot a feketetollú komaasszonyával beszélgetni.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: kisslaki
