S. Szabó István : Nekünk a Balaton / Tizenharmadik fejezet

Egy családi nyaralás története, úgy, ahogy azt a család tagjai – Öcsi, Mia, Fater, Muter, Nagyi – elmesélik.*

13.

 

 

 

ÖCSI

 

Tök király volt! Négyen flamóztunk a teraszon. Csak faterom kuporgott külön a kolbászával és a sörével. Amikor odaértem épp valami büdös tojásról pampogott. — Kajáljon veletek az, akinek gázálarca van! — mondta, és behúzódott a korlát mellé. Tiszta ideg volt. — Finnyás a Trógerpöcs! — dünnyögte nagyi. — Magának, kuss! — csámcsogott tele szájjal a fater. — Anyuka! Sanyika! Elég legyen! — sipított a muter. Egyből kezébe nyomtam a pézsét, de visszaadta. — Nem kell! — mondta mosolyogva. Rohadtul meglepődtem, mer’ mióta nagyinál lakunk a muter mindig pézsét taknyol. — Jaj de édi! — mondta Mia, és körbetáncolta az ikrek asztalát. Bogár néni lapulevélre szedte a szotyit és gyogyiszörpöt töltögetett apró kis szív alakú csészékbe. — Megkóstolod édes? — kérdezte Tyúkanyó a nővéremtől. — Köszi, de ma már hánytam! — csivitelte Mia. Majd beszartam, úgy röhögtem. Ezzel még a Dugócska bá’ volt így, de nem sokáig, mer’ Bogi ráüvöltött. — Egyél, mer’ kihűl! — Anya! Ez hideg! — mondta egyszerre Tibcsiferke. — Akkor már kihűlt! — röhögött a fater, és leharapott egy fél méter kolbászt, csak az íze miatt. Nem volt kispályás a hangulat! Legszívesebben otthon maradtam volna, olyan dili volt minden. Reggeli után odabillegett hozzám Bridzsi. — Jössz strandra? — Marhára meglepődtem, hogy hozzám szól, körül is néztem, hátha nem nekem beszél. — Megyek — vágtam rá hirtelen. — Hozom a cuccom. — Még be sem léptem a kecóba, amikor hangos dübörgéssel Sumák állította le a mociját az út szélén. Magához intett: — Figyelj, kiscsákó! Hallom pocsékul állsz. Itt van negyven rugó, csakhogy ne légy piti. Jazz? — Nem tudom megadni. — Add meg a tizenötöt, mer’ a Dodesz ideges. Nekem ráér — berúgta a mocit. — Ja! A Kati vár! — mondta, és elhúzott. Zsebre vágtam a pénzt. — Na most mi van? — hallottam Bridzsi hangját. — Megyünk? — Dolgom van, majd délután! — mondtam, és elindultam a csajomhoz. — Öcsike! Ki volt ez a torzonborz? — kiáltott utánam a muter. — A haverom bátyja! De most mennem kell, mer’ focimeccsünk van — hazudtam, és elhúztam a csíkot. Kati egyedül volt otthon. Idegesen nézte az óráját. — Hol a francban voltál? Nyomás, mer’ találkozónk van! — Kivel? — Naná, hogy nem válaszolt. Indította a Fabiát. — Hova megyünk? — Tihany — tiszta frász volt. Rohadt dilisen vezetett. Zenélt a mobilja. — SMS. Nézd már meg, ott van a kesztyűtartóban. — Zamárdi — olvastam. — A kurva életbe, még ez is! — dühöngött, aztán megeresztett egy baromi hosszú káromkodást. Beálltunk tankolni. Idegesen rángatta elő tatyójából a lóvét. Közben kiborult minden. — Pakold már be! — mondta és elrohant fizetni. Aztán majd beszartam. Egy pisztoly akadt a kezembe. Egészen kicsi, fényes stukker. Ficek mutatott már nekem ilyet egy katalógusban. Női pisztoly, az a neve. Fél szemmel láttam, hogy jön. Gyorsan zsebre vágtam a fegyvert. Zamárdiig egy kurva szót sem beszéltünk. Dekkoltunk. — Gyere! — mondta. — Éhes vagy? — Nem! — feleltem. — Én majd megdöglök, annyira! — mondta, és beültünk az első lebujba. — Te Kati! Minek neked az a stukker? — kérdeztem. Megakadt szájában a falat. — Stukker? Milyen stukker? — kérdezte. — Ez — mutattam. Felnevetett. — Öngyújtó! — tényleg az volt. Kaja után rágyújtott, kényelmesen elhelyezkedett, kávét rendelt. — Mit csinálunk itt? — kérdeztem. — Várunk. — Mire? — Nyugi. Mindent megtudsz időben. — Ötpercenként az óráját stírölte. Egyszer csak felpattant, a pulthoz sietett, fizetett. — Gyerünk! — visszamentünk, a kocsink nem volt a helyén. — Ellopták a… — Csitt! Ott van! — mutatott egy teljesen máshol álló, fehér Skodára. — Ez nem a mienk! — Kussban volt. Visszafelé autóztunk, dübörgött a zene. Levettem a hangot. — Kati! Mi folyik itt? — Nyugi. Majd! — simogatott a nadrágon keresztül. Lefordult az útról, beállt egy bokor mögé. Baromi jó volt megint. — Figyelj! Szereztem pénzt! — mondtam. — Megadom Dodesznek a tartozást, jó? — Édes vagy! — súgta, és magára húzott. Aztán tűz haza. Beálltunk a garázsba. — Igyunk valamit! — mondta. Előrement a konyhába. Lassan húztam utána. — Kiscsákó! Pénz? — kérdezte Dodesz, amikor mellé értem. A többiek cigiztek, és a nyugágyakban döglöttek. Odaadtam neki a tartozást. — Fasza kiscsóka vagy — mondta. — Cigit? — Kösz, nem — feleltem, és húztam inni. Délután odajött hozzám a Totya, és egy csomagot nyomott a kezembe. — Vidd le az Amigóba. Ott a bicaj! Oké? — most két rongyot kaptam a fuvarért, aztán siettem haza, hisz megígértem Bridzsinek, hogy strandolunk. — Nem láttad a Bridzsit? — kérdeztem a mutertól, aki a nagyi homlokát borogatta. — Strandon van az ikrekkel! — mondta Olgi néni. — Menj utánuk, biztos örülnek neked! — bíztatott Jenő bá’, az újságja mögül. Nem volt kedvem semmihez. Leültem a nagyi mellé Rózsika nyugágyára és hunytam egy nagyot.

 

Most meg naná, hogy álmatlanul forgolódok!

 

 

 

MIA

 

Tutkó tahó fíling volt a reggeli! Apci még a tegnapi tojglit böfögte két méter kolbász társaságában, közben persze izélgette a nagyit. Ami viszont fura volt, Anci nem bőgött. Olyan kiegyensúlyozott volt, mint doktor Kovacs a Vészhelyzetben. Jaj, azt úgy imádom! Tibcsiferkéék legeltek. Sárga magokat zöld levélről. Azt hittem a belem jön ki. Fúj! Kamillka meg vödölte a barna teát. Olyan képet vágott hozzá, mint Putnoki úr a büdös sajthoz. Nagyi persze, igyekezett fenntartani a jó hangulatot. — Finnyás a Trógerpöcs! — mondta, amikor Apci rátért a tegnapi reggelire. — Magának, kuss! — üvöltötte Apci. Olgiék a másik asztalnál lecsót ettek, az ikrek és Kamill bá’ nagy örömére. Folyt a nyáluk, mint a Niagara. — Ne a másik asztalt nézzétek, egyetek! — parancsolta Bogi, és még egy fángli magot csapott eléjük a levélre. — Hu, ettől aztán nagyon egészségesek lesznek! — röhögött Apci, és mint a korsót emelte feléjük kolbászát. — Majd csodát lát a boncorvos, ha maga eléje kerül! — védte magát Bogi. — Aaa bbbonc ooorvos mmmindent tttud! — recsegte a retró csajszi. — Ééén iiismmmertttem eeegyet aaaki… — Eszünk! — fintorodott el Kamill. — Muszáj nektek ilyeneket beszélni az asztalnál? — Tényleg, anyuka! Sikerült ma székelni? — váltott témát Anci. — Nekem ebből elegem van! Már normálisan zabálni sem lehet! — ugrott fel Apci az asztaltól, és elhúzott. Szedelőzködni kezdtem. — Hova mész kislányom? — kérdezte Anci. — Boriékkal megyek, múzeumba — hazudtam. — Ki az a Bori? — Mindegy! Nem ismered! — Pénz kell? — Aha — kaptam két rongyot, aztán rohantam az állomásra. A többiek a restiben söröztek. Ittam egy energiaitalt meg egy tekilát. Egyből szebb lett a világ. — Hova? — kérdeztem Janit. — Agárdra. — Az jó messze van. — Ráérünk, nem? — Beállt a vonat, felszálltunk. Kevesen voltak a hetven fokos hőségben. Behúztunk egy tök üres kocsiba. Elheveredtünk egy—egy ülésen, utaztunk. Izzadt a seggünk a műbőrön. Vera szétvágta miniszoknyás lábait. Nem volt rajta bugyi. — Na, ki jön? — kérdezte. Moha rámászott. Azt sem tudtam, merre forduljak, ezek ott dugtak előttünk. — Még valaki? — lihegte a ribanc, amikor befejezték. — Te is jöhetsz! — mondta nekem. — Te hülye vagy? — kérdeztem tőle. — Nem hülye, bi! — mondta Jani. Aztán csendben voltunk, csak a magunkkal hozott üveget húztuk meg néha. Moha filccel firkálta az ülést. „Itt dugott Vera és Moha” írta fel a támlára. Röhögtünk. Vagy a vonat volt tetű lassú, vagy Agárd volt kurva messze, mert két órába tellett, míg odaértünk. — Visszafelé gyorsabb lesz. — mondta Tóbi. — Majd lopunk egy járgányt. — leszálltunk. — Kötve hiszem — mondta erre Jani. — Erre gyertek! — mutatta az utat. Azt hittem strandra megyünk, de az egyik kis utcában megálltunk, nem messze a takarékszövetkezettől. Leültünk az út szélére, vártunk. — Mit csinálunk? — kérdeztem. — Lóvét. — Itt? — jött egy pénzszállító kocsi. Kinyílt a nagykapu behajtott a szövetkezet udvarára. — Azt hiszem, ez az! — mondta Moha. — Hiszed, vagy tudod? — kérdezte Tóbi. — Ez az! — mondta most már teljes meggyőződéssel Moha. — Fél kettő — jegyezte meg Jani. Nem tellett bele negyed óra és a kocsi elhajtott. — Várjatok itt, bemegyünk! — mondta Moha. Janival átfutottak az úton, bementek. Rohadt ideges lettem. — Mit akartok? — kérdeztem rémülten. — Ne fossál, ma még semmit! — suttogta Vera, mintha valaki hallgatózna mellettünk. Nemsokára jöttek. — Mehetünk fagyizni! — kiáltott Jani vidáman. Míg a cukrászdában ültünk elsuttogták a tervet. Csórunk egy autót, elővesszük a pisztolyt, átjövünk pénteken, és kifosztjuk a takarékot. — Ti tiszta hülyék vagytok! — hüledeztem. — Miért pénteken? Miért nem holnap? — kérdezte Vera. — Minden hétfőn és pénteken van szállítás, hát azért! — okoskodott Tóbi. — Mit izgulsz! Egy őr van, az is öreg és hátul ül. Mire stukkerért nyúl, addigra elhoztuk még a nyugdíját is! — mondta röhögve Moha. Visszamentünk az állomásra. Amikor elváltunk azt mondta Jani, holnap ne talizzunk, ne csináljunk semmit, nehogy valami marhaságon bebukjunk. Holnapután délelőtt a mólónál talizunk, és megtervezzük az akciót.

 

Most aztán tényleg nem tudom, mi legyen. Kurvára be vagyok szarva, semmi kedvem a hátralévő éveimet sitten tölteni. Remegő lábakkal bandukolok hazáig. Csak néhányan vannak a nyaralóban. Nagyi és az Anci Bogival és Kamillal kártyázik, Öcsi alszik. Valakivel beszélnem kellene, de kivel?

 

 

 

FATER

 

Tiszta ideg voltam a reggelinél. Nem elég, hogy tegnap büdös tojást kaptam, ma boncolásról és a Sárkány rekedéséről folyt a vita. A belem forgott. Klárikámnak sincs semmi más témája, hogy a franc egye meg, mint az, hogy a vénség tud, vagy nem tud tojni. Baromfiudvar lettünk. Az egyik tojik, a többi magokat csipeget. Ezt hívják mifelénk nyaralásnak. Nemhogy elmennének strandra, azt ott maradnának, mint kifogott vízi hulla. Legszebb napja lenne életemnek! Az összes koporsót megvenném a dadogóstól, Isten úgyse’! Reggeli után Olgiék elmentek meglátogatni a Lócsesző öccsét. Gondolom az is impotenci-Jenci, így legalább van miről dumálniuk. Lementem a partra, fürdeni, nézegettem a csajokat. Addig sem látom azt a sok aggódó, aszott pofát. Vajon tojt-e már a Sárkány vagy sem. Hu de jó kis bigével szemeztem. Ott monokinizett a fa alatt. Naná, hogy mellé húztam a vánkost. — Sanyi vagyok, a hegyről! — mondtam neki. — Piros — válaszolta. Közben persze felült. Egyből dobtam egy hátast olyan cickói voltak. Hu! — Nincs kedve ücsörögni? — kérdeztem. Naná, hogy vigyorgott. — Csak magának! — És még mit nekem? — kérdeztem. — Az csak magán múlik szép, szőke hercegem! — suttogta, aztán ismét hasra vágta magát. Én is, mert dudorodott a gatyám. — Bemegyek a vízbe! Jön? — kérdezte később. Persze, hogy mentem. Beúsztunk a bójáig. — Meg tud tartani? — kérdezte. — Aha! — villámgyorsan kibújt a fürdőnacijából és az ölembe ült. Állati jól kevert! Kimentünk a partra, megtörölköztünk. — Jön nekem tíz ezerrel! — mondta. Azt hittem leszakad a pofám! — Nincs nálam pénz! — dadogtam. Közben mögém lépett két kigyúrt napszemüveges csóka. — Elkísérünk a lóvéért! — mondta a magasabb. — Tényleg nincs pénzem. — Abból baj lesz! — vigyorogta a kisebbik. — De milyen nagy baj! — dünnyögte a magasabb, és megnyalta a szája szélét. Elindultunk, mint valami elcseszett amcsi filmben. Napszemüvegben, frottír köntösben, papucsban. Dzsémsz Bond nyaral. Mögöttem jöttek az automatáig. Levettem a pénzt, egyikük kezébe nyomtam. — Legyen máskor is szerencsénk! — vigyorogta a kisebbik, és elhúztak. Megdermedve álltam. Ritka szar érzés volt pénzért dugni. Főleg úgy, hogy… Hoppá! Eszembe jutott valami! Visszasiettem a nyaralóba, felforgattam a táskámat, aztán a kocsit. A cégbélyegzőt kerestem. Miután előkerült, lerohantam az OTP-be és az adóhatóság elől eltitkolt bankszámlánkról levettem a vállalkozás háromszáz valahány ezer forintját. Ha már a Lehoczki dőzsöl, én miért hagyjam ki, nem? Frankón dobtam egy hátast, mert azt hittem több pénz van „eldugva”. Estefelé átmentem Füredre. Nyolcig vártam Mártára, nem jött. Biztos szagot fogott drága Pistája, és nem tudott lelépni. Esküszöm, hogy jól éreztem magam egyedül. Késő éjszakáig csatangoltam, később beültem vacsorázni a Kerékbe. Frankó volt.

 

Most már persze itthon vagyok. A pénzt beraktam a hasi-tasimba, ott úgysem kotorászik senki. Kint ülök a teraszon, a többiek már hunynak, én meg arra várok, hogy Olgi hazajöjjön az impotenci túráról, hátha összehozunk valamit.

 

 

 

MUTER

 

A Sanyi persze megint undok volt anyukával. Egyfolytában azt a tegnapi tojást emlegette. Mintha anyuka tehetne róla! Nem érezte, hogy büdös, Istenem, nem kell mindennek ekkora feneket keríteni. Persze Bogáréknál ez soha nem fordulhat elő, mert ők nagyon egészségesen étkeznek. Reggel is. Ették azokat a finom levélbe tekert szójából készített finomságokat. Az embernek csorog a nyála, ha látja. Persze Sanyi megint a kolbászt és a sört tömte magába. Szerencsétlen ikrek, majdnem rosszul lettek, amikor ránéztek. Na és a Kamill! Az meg felháborodásában le sem vette szemeit Sanyiról. Nagyon szégyelltem magam. Persze, megint neki állt följebb! Felugrott és elrohant, amikor arról beszélgettünk milyen is egy boncolás. De igaza volt Bogárkának. Aki ilyen förtelmesen étkezik, mint Sanyi, az előbb-utóbb odakerül. Ezt anyuka is mondta, mert anyukának is kezd elege lenni Sanyiból. Ezen én nagyon csodálkozom, mert anyuka az nagyon szereti Sanyit. Legalábbis régen nagyon szerette. Mindig büszkén mesélte a házban, amikor Sanyinak új munkahelye lett, vagy mikor szabadlábra helyezték. Persze, kiderült, hogy véletlenül vitték be harminc napra, mert nem ellopta a cég pénzét, hanem hozzá nem értés miatt fogyott el az a pár millió. Reggeli után mindenki ment a maga dolgára. Valami loboncos férfi jött Öcsikémért, és elhívta focizni, Miácskám pedig múzeumba ment a kicsi barátnőivel. Mi meg piacoztunk anyukával. Vettünk gyümölcsöt meg zöldségféléket. — Na kislányom, milyen a Köves úr? — kérdezte anyuka. — Jaj anyuka, nem szabad erről beszélni. — Jobb, mint a Trógerpöcs mi? — Anyuka! Ne mondja a Sanyira, hogy Trógerpöcs, jó? — A Köves úr az egy igazi férfi! Egy bonviván! — olvadozott anyuka. Egy szó, mint száz, gondolatban igazat adtam neki. — Nős ember — mondtam, mintegy pajzsul. — Nem lényeges! — mondta anyuka, és leült az egyik padra. — Nekem azt mondta, amikor beszélgettünk az orvosnál, hogy elválik. — Most mit mondjak erre, mikor nekem is mondta. Csörgött a mobilom. Láttam a kijelzőn, Dezső az. Félrehúzódtam anyukától. — Oda vagyok magáért, a fekete hajáért, mosolyáért! — énekelte a fülembe és beleborzongtam. — Kedves! — mondta. — El kell utaznom, otthon találkozunk. — Mikor?  Mi a jövő hét közepén megyünk haza! — Most külföldre megyek.  Tudod szívem az üzlet, aztán sietek hozzád! Ég veled édesem, ég veled drágám! — énekelte, majd megszakadt a vonal. — Na? — kérdezte anyuka, mikor visszamentem hozzá. — Elutazott — suttogtam, és tisztára úgy viselkedtem, mint egy első bálozós kislány. — Kislányom, te szerelmes vagy! — mondta mosolyogva anyuka. — Pedig nem szabadna! — mondtam. — Hát már miért nem? A Trógerpöcsnek szabad?! — csattant föl anyuka. — Anyuka! — Jó, nem mondom! De neki szabad? — Anyuka, az egyáltalán nem biztos. — Micsoda kislányom? Ott kushad a ribanc után, éjszakánként nem jár haza, és te azt mondod, hogy nem biztos! — Jól van anyuka, menjünk. Késő van. — Kislányom! Ezt te már nem tudod megmenteni! Ennek a házasságnak vége! — Ebből elég! — felugrottam a padról. — Anyuka ne tessék beleszólni! — Jól van kislányom, jól van. Akkor mentsd meg a házasságodat. — Hazafelé már nem beszélgettünk. Hosszú volt az út a nyaralóig. Nem tudom mi járhatott anyuka fejében. Nekem össze—vissza cikáztak a gondolataim, de folyamatosan csak egy szó kalapált, dübörgött füleimben: Válás. De ehhez mit fognak szólni a gyerekek? Már a kapunál jártunk, amikor anyuka megállt, szembefordult velem, és azt mondta: — Nekem mindegy, hogy döntesz. De a két gyerekre ideje lenne figyelni, mert valami nagyon, de nagyon nem tetszik nekem. — Micsoda? — kérdeztem. — Azt nem tudom — felelte, aztán már egész délután nem beszéltünk. 

 

Most már este van. Öcsike alszik az egyik nyugágyban, Miácskám most lép be a kapun, mi ketten anyukával kártyapartihoz készülődünk Bogiékkal. Sanyi persze nincs itthon. Lehet, hogy anyukának van igaza?

 

 

 

NAGYI

 

Már nem is minősítem ezt az országos bunkót mer’ amit megint a reggelinél rendezett az minden volt csak nem kulturált viselkedés úgyhogy nagyon boldog voltam amikor elment végre a jó büdös francba később kimentünk Klárikámmal a piacra és ott derült ki hogy végre—valahára Klárikám és Köves úr egymásra találtak csak az a baj hogy Klárikám nem akar ettől az országos tahótól elválni de remélem hogy belátja majd hogy ez nem mehet így tovább és mindenkinek az lesz a legjobb ha beadja a válókeresetet mer’ ez így ahogy van nem jó senkinek se a gyerekeknek se Klárikámnak se nekem ez csak egy valakinek jó a Trógerpöcsnek persze annak meg mindegy hogy ki a felesége mer’ ha van a közelben sör és kolbász akkor ez a paraszt az ördöggel is házasságot köt mondtam is Klárikámnak el kell válni de nagyon megijedt szegénykém nagyon elzárkózott tőle de majd kitalálok valamit hogy jobb belátásra bírjam lehet hogy szólok a Jenőnek hogy kapja el azt a ribanc feleségét és a Trógerpöcst amikor kefélnek vagy szerzek egy fényképezőgépet és én magam fényképezem le őket mer’ az igazság az nem bízom a tutyi—mutyi Jenőfélékben akikkel azt csinál az asszony amit akar de ez a két gyerek ez nagyon nem tetszik nekem biztos vagyok benne hogy nagyon súlyos dolgok történnek velük és szerencséjük van hogy még nem derült ki persze mondtam ma is Klárikámnak de úgy tesz mintha nem érdekelné a dolog vagy mintha nem akarná ezt sem elhinni úgy mint a Trógerpöcs és a ribanc sztorit.

 

Most is már réges-rég fekszünk az ágyban a két gyerek már alszik Klárikám a fürdőszobában de ez a szemét mocsok még mindig nincs itthon le fogom a parasztot fényképezni amikor csalja Klárikámat sokszorosítom és a lakótelep összes lépcsőházában kiragasztom.

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045