A kett?ezer-ötös év eleje igazi dermeszt? hideggel köszöntött be. A tizenharmadik kerületi utca két oldalán a város szennyét?l szürke hó magas kupacokba rakva várta az elszállítást. Emberek a síkos, lefagyott járdán totyogtak, mint a pingvinek, hogy majd egy rosszul sikerült lépés után a piszkos hórétegen landoljanak. Kosz, köd, szürkeség. Semmi, ami vigasztaló lehetne ebben a néma világban, ahol a szavak is csonttá fagyva törtek el?. Zita a szoba ablakából figyelte az utcát. Sokáig ácsorgott ott, mert érezte, ha visszafordul, be az otthonnak csúfolt szobába, a férfi kérd? tekintete várja. Nincsenek már szavai a másik számára. Feleslegesen kiejtett szavak a semminek, gyorsan kopnak. A férfi sosem figyelt rá. Most mégis tudta, nem maradhat néma, a vita szavakat igényelt.
– El kell mennem – mondta végül, halkan, mintha magának beszélne.
– Mi kell? – a hang, pengeéles, gyengédséget nélkülöz?.
– El kell hagyjalak, mert megfulladok melletted. – „Plasztikusabban kellett volna kifejezni”, gondolta, „hogy pontosan megértse”.
– Faszkalap! – robbant ki bel?le.
– Faszkalap? Ezt a költ?n? mondja, vagy a kiéhezett szuka? – nézett rá a férfi. Tudta, ezzel sérti legjobban a n?t. Kiéhezett! Persze, hisz olyan hideg, mint a jégcsap. Pedig ha egy kicsit jobban figyel, ha nem csak magára, akkor érezhette volna, milyen izzó láva lakik a rideg felszín alatt. Ezt a legels? közösülésükkor már elmulasztotta. Amikor beszéltek arról, miért nem jó együtt – mert kezdetben még próbálkoztak -, mindig ezt a szót használta, „közösülés”. Ha akkor nem így mondja, ha nem közösülni, ha szeretkezni akar. A szó meghatározta a jöv?t. Nem értette, mi az igazi baj. Nem beszélgetnek? Minek kellene, mindent tudnak egymásról.
– Igen! – emelte fel a hangját Zita -, kih?ltem teljesen. Közben álmaira gondolt. Mert abban nem volt pr?d és visszafogott. Álmaiban úgy tárulkozott ki, ahogy életében soha. Reménykedett, talán majd egyszer. Egyszer lesz valaki, aki úgy érinti testét, mint egy hangszert. Egy olyan férfi, aki mellett repülhet, elájulhat, megszépülhet. A gondolattól vonásai ellágyultak. „Igen, egyszer szép leszek valaki mellett, és n? leszek újra. Simogató kezek azzá tesznek.” Gy?lölködve nézte a férfit, akit?l mindezt remélte még tíz évvel ezel?tt, azután nem kapott mást, mint csontig hatoló magányt. Hirtelen besötétedett. Az utca barátságossá, meleggé vált az ablakokból kiragyogó fényekt?l.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
