P. Szabó Mária Szerző
Vezetéknév
P.
Keresztnév
Szabó Mária
Ország
Hungary
10 hónap 4 komment

Szerelem

– Megint ez a hülye foci! Már nem bírom sokáig! Halkítsd le egy kicsit legalább! – a vékonyka, apró termetű, öregasszonyt majd szétvetette a düh. Úgy érezte, a másik mérgezi a levegőt is. „Aludni sem tudok tőle”, morfondírozott magában.
– Jól van anyukám, drága! Nyugi, nyugi! – próbált békülékeny hangot megütni az öregember. Jóképű volt, magas, nagydarab, jó tartású, tetszett a nőknek hetvenkét- évesen is. Időnként kellett neki a nő, kellett volna. Egyszer, az egyik éjszaka, így focimeccs után átment az öregasszony szobájába álló szerszámmal.
– Anyu! Anyukám! – suttogott.
Az ijedten hagyta abba a horkolást.
– Mit akarsz? – röppentette a kérdést durván az éjszaka csendjébe. Kelletlenül felgyújtotta a villanyt. Ott állt ágya mellett meztelenül, rózsaszín pocakkal, álló farokkal. Felkapott egy újságot, jó nagyot sózott a meredező szerszámra.
– Mit képzelsz te rólam? Végig dolgozom a napot, főzök, mosok, takarítok, van bőr a képeden éjnek évadján ideállítani? – harsogta.
Az öreg felszisszent és dünnyögve kullogott ki a szobából.
– Keress valakit, ha nem bírsz magaddal, csak engem hagyj békén! – kiabált utána.
– Jól van, anyukám, na! Jól van! Tudod, hogy nem kell nekem senki rajtad kívül.

Azért lent a padon, a ház előtt csapta a szelet a vihorászó, kacérkodó asszonyoknak, majd amikor felment a lakásba, beleevett az éppen akkor készült, még fortyogó főzelékbe, csak úgy a lábosba, egy kanállal. Az asszony elkezdett sipítozni.
– Hányszor mondtam, ne egyél bele? – lökte félre a forró ételt fújdogáló öreget. Egy perc nyugtom sincs tőled, azután a vége az lesz, hogy megdöglök, te pedig itt fogadhatod a kurváidat. Már nem is bánnám, mert megeszed a lelkemet.
– Anyukám, drága, tudod, hogy szeretlek! – válaszolt nevető szemmel, elégedetten. Évek óta nem nyúlt a pohárhoz, ám azelőtt úgy telt életük, hogy minden héten kétszer részegre itta magát. Akkor tört, zúzott, verekedett, innen a gyűlölet. Nem lehetett már kitörölni talmi kedvességgel, éltek egymás mellett, az egyik gyűlölködve, a másik harsogó jókedvvel, persze ez is a sírba kergette az öregasszonyt. Nem elég, hogy sokáig részeg kiabálástól szenvedett, most nagyhangú vidámság tépázta az évek súlyától meggyengült idegszálait. Alig várta, hogy magára csukhassa szobájának ajtaját, mint most is. Csak az a hülye foci ne lenne, mert ha a tévé halk is, egy-egy gólnál az öreg akkora ovációt csapott, zengett a lakás tőle, na és ha a kapura lövés mellé ment, akkor káromkodástól remegtek a falak. Hirtelen csend lett, vége, vége a meccsnek, az öregasszony fülelni kezdett.
– Mit csinálsz kint? – kiabált a konyha felé. „Nem dugtam el a lábast!” Kipattant az ágyból, mezítláb szaladt ki a hideg konyhakőre.
– Nehogy beleegyél az edénybe, ha enni akarsz, szedd ki tányérba!
– Csak egy falatot, anyukám!
– Egy falatot sem! Utálom, ha az edénybe eszel! – Kivágott az asztalra egy rózsás pléh tányért. – Nesze, egyél!
– Milyen gondos vagy te, anyukám! – nézett rá az öreg kedvesen.
Amaz nem szólt semmit, csak hófehér haja rezgett vészjóslóan a feje búbján. Hirtelen ránézett, ahogy ott ült a konyhaasztal mellett, előtte a tányér, kevéske gőzölgő főzelékkel, csak kavargatta békésen, egy kavarás jobbra, egy kavarás balra.
– Mi van, nem ízlik?
– Dehogyisnem, édes szép anyukám, senki nem tud úgy főzni, mint te, csókolom azt a dolgos kezedet ezerszer.
„Persze, csókolhatod is, más asszony már rég kirúgott volna”, gondolta, de nem szólt semmit.
– A villanyt ne felejtsd el!
– Jól van, te drága szépasszony, jól van, leoltom.
„Istenem, mit vétettem, hogy ezt az embert rám sóztad?” Hiába lett végre csend, nem égett a villany sem, a lábas is el lett dugva, már nem tudott elaludni. Így teltek az embert próbáló évek, harag, veszekedés, gyűlölködés közepette. Szentül meg volt győződve arról, ő megy el előbb, bár időnként arra gondolt, talán ha egy- két nyugodt éve lehetne, de semmi esély rá, hisz ezer baja, az öreg pedig olyan egészséges, mint a makk.
Egyszer azután az öreg fogyni kezdett.
– Na mi van, miért nem eszel? – csodálkozott rá az öregasszony.
– Nem vagyok éhes, szépségem.
– Szépséged neked a rossz nyavalya! – morgolódott.
Egyik alakalommal leküldte tejért. Sok idő eltelt, még mindig nem jött, akkor felmerült benne, valami nincs rendben. Hirtelen erőteljes csengőhang riasztotta gondolataiból.
– Sanyi papát hoztuk, Gizike néni!
Görcsbe rándult a gyomra: mi a fene történhetett?
– Itt feküdt a lépcsőház aljában, nagyon gyenge – támogatta a szomszéd a rogyadozó lábú öreget.
– Mi van, apukám mi történt? – próbált kedveskedni.
– Semmi, anyukám, semmi – nyöszörgött a másik, de orvost kellett hívni.
Az sokáig vizsgálgatta, tapogatta, majd kimondta a szentenciát:
– Kórházba kell vinni a bácsit.
A városi kórházba mentő vitte, odagyűlt az egész család. Kiderült, végbélrák, de már a gyomorra, tüdőre is átterjedt. Mindannyian meg voltak döbbenve, hisz úgy gondolták, a rák fájdalmas, ám az öreg sosem panaszkodott.
– Rövid ideje van hátra, most egy pár napig bent tartjuk, azután haza kell mennie, nem tudunk mit tenni, a fájdalmat majd csillapítjuk gyógyszeres kezeléssel.
Két hét telt el, amikor leesett az ágyról, az öregasszony nem tudta felemelni, kihívták újra a mentőket. Tolószékbe ültették és elindultak vele.
– A kurva anyád, a kurva anyád – motyogott az asszony felé himbálózó fejjel.

Ezek voltak az utolsó szavai, még aznap éjszaka meghalt. A temetésére összegyűlt a család, ez még elfoglaltságot jelentett az öregasszonynak, sütött, főzött, traktált. Majd lassan elcsendesedett a ház. Csoszogva járta végig az áporodott levegőjű helyiségeket, most már az ő egyedüli birodalmát. Lassan teltek a napok, ahelyett, hogy megnyugodott volna, valami nem stimmelt.
Egy forró délután ott ült az ablak előtt, maga elé bámulva. A gondolat úgy csapott le rá, mint a villám: gyűlölni kellene! Hirtelen felriadt. Az utcán egy fekete, csont sovány kutya vonszolta magát lógó nyelvvel. Az öregasszony szemében a felfedezés öröme csillant, igen, aki így bánik a kutyájával, azt igazán lehetne.

10 hónap Nincs Komment

Szüleink szent elhatározása egyébként az volt, hogy munkára nevelnek, erre vonatkozóan többféle kísérlet született, a legmaradandóbb a „segítség a kerti munkában” című. Egyik estén apu széles mosollyal állított haza és bejelentette, vett egy kertet és szerinte ez lesz a jövőnk. Anyu arcát látni kellett volna, „megint beleugrottál valami hülyeségbe”, szóval nem örült fenntartás nélkül a lehetőségnek. Na de apu, „epret ültetünk, nincs sok munka vele, a gyerekek is besegíthetnek”, hát így jöttünk mi a képbe. Minden esetre hétvégén irány a kert, pontosabban Fancsika, vagyis először a Zsuzsi vonat. Felpakoltunk rendesen, bogrács, mert ebédre slambuc lesz, vizes kanna, mert víz valahol a közeli kútban van és egyéb ilyen hasznos holmik tömkelege, ami kellhet a remek kisházban, ami pluszban a telken található. Dél körül megérkeztünk, szegény anyu teljesen romhalmazzá vált, „hát ez tiszta mocsár”, apu szerint majd kiszárad, „na de ide nem lehet epret ültetni”, „dehogynem”, de ekkorra már ő is csendesebb volt. „Kell neked egy sikertelen vállalkozás?”, szó szerint ugyanezt mondta anyu nekem is, amikor kőműves kisiparos lettem, annyit tett hozzá, „pont olyan vagy, mint apád”, ezzel el is mondott mindent. Érdekessége a dolognak, a héten olvastam, kiszáradtak a fancsikai tavak, éppen ötven évvel azután ahogy apu megjósolta.

Az ezt követő hetekben földet hordattak ki, feltölteni a kertet, és tavasszal jött az eperpalánták ültetése, ebben szerencsére nem vehettünk részt, mert ez szakmunka, na de eljött a kapálás ideje, ahhoz pedig nem kell nagy tudomány, úgy hogy ki lettünk vezényelve. A föld még emlékezett mocsaras múltjára, tele volt békával, amikor sikerült egy-egy békát eltalálnunk, hihetetlen módon sikítoztak. Ettől kezdve kötelező jelleggel programunk lett Fancsika, nagyon utáltuk.
A második nagy kísérlet konkrétan engem vett célba, mint a házi munka letéteményesét, azon belül is kiemelt hangsúllyal magát a porszívózást, mondanom sem kell ez teljesen kudarcba fulladt, olyannyira, hogy még háziasszonyként is ritkán vetemedtem rá, kezdetben a férjem porszívózott, mert amúgy a házimunkák közül ez a legférfiasabb, majd pedig évtizedeken keresztül takarítónő járt hozzánk, most pedig robotporszívóm van.

Volt még egy maradandó emlékem a fizikai munkáról, amely Alpáron esett meg velem és az öcsémmel. Alpári mamáéknál nyaraltunk, még tata is élt, lehettünk úgy tíz-tízenkét évesek, szerettünk volna pénzt keresni, tata segédletével találtunk is munkát, az egyik szomszéd kaszált, mi pedig elszegődtünk a kaszálék gyűjtésére. Nagy vállalkozás volt részünkről, tűző napon, a mezőn szerencsétlenkedtünk, a nap végére hullafáradtak voltunk, ekkor jött az elszámolás, meg voltam győződve, én dolgoztam szorgalmasabban, ügyesebben, nekem kellett többet keresni teljesítmény arányosan. Mindenesetre a megbízónk jól oldotta meg a dolgot, hátra tette a kezeit és választanunk kellett, jobb, vagy bal, én választottam előbb, én nyolc forintot, az öcsém pedig tíz forintot keresett, most így visszagondolva, valószínűleg győzött a férfi szolidaritás. Végül is ez az esemény volt a fizikai munkavégzésünk hattyúdala, nekünk nem jött össze, lehet ezt nevezni lustaságnak, én inkább genetikának gondolom, ma már tudjuk az is, hogy a kövérség sem egyszerűsíthető le zabálásra, így a mozgékonyság hiánya sem csak lustaság kérdése, mert amúgy rengeteget dolgoztam életem során és öcsém is lelkiismeretes és nagyon becsületes dolgozó lett, mint pénzügyőr tiszt.

Nyaralásaink közül emlékezetes még a Tokodaltáró-i, Zsuzsi néniéknél. Maga a község igazi bányásztelepülés volt valamikor, de akkoriban már csak az üveggyár létezett, mint jelentősebb munkáltató, ide költöztek Alpárról az unokabátyánkkal együtt, itt csak én nyaraltam, Lacival csavarogtunk a környéken és nagyon sokat veszekedtünk. Koncz Zsuzsa volt a kedvenc énekesnője, én nem szerettem, akkoriban udvarolt az egyik osztálytársának, Jutkának, aki kifejezetten féltékeny volt Konczra, és akivel egyébként gimnázium után összeházasodtak, ma már hatvan éve élnek együtt állandó veszekedések közepette. Jelenleg Jutka agydaganattal küszködik, talán már nem sokáig, sajnos nem áll győzelemre. Ha már nyaralásról van szó, itt van az egyik balatoni két hetünk, a tó partján állítottuk fel a sátrat, mi az öcsémmel a kocsiban aludtunk, ez volt az úgynevezett vadkempingezés. Vittünk egy kis kályhát, egy csirkét, amelyet anyuék a fához kötöttek, hogy ne lógjon meg, így lett az egyik napi ebédünk csirkepörkölt, de megvolt az elmaradhatatlan slambuc is. Hatalmas kerék belső volt az úszógumink, erről ugráltunk a vízbe és visítoztunk a szüleinket halálra ijesztve, a nyaralás csak apunak jött rosszul, a böglyök össze-vissza csipkedték, kétnaponta Pestre kellett utaznia megfelelő injekcióért.

Szép lassan elteltek az igazi gyermekéveink, középiskolába kerültünk, anyámék pedig elváltak. Én a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem Gyakorló Gimnáziumába mentem tanulni, francia tagozatra, mert az egyik lány az udvarunkban szintén francia tagozatos volt. A Kossuth országosan elismert középiskola volt, úgy tudom ma is az, a mi osztályunk pedig igazán különleges, ma orvosok, tanárok, tudósok és egyéb értelmiségi emberek gyülekezete. Itt szinte mindenki jól tanult, engem nem beleértve, nem éreztem magamat jól ebben az osztályban, úgy éreztem, lenéznek, részben munkáscsalád hátterem miatt, részben a rossz jegyeim miatt, de az például eszembe sem jutott, hogy tanuljak, hátha akkor változik ez a helyzet.

11 hónap 7 komment

Piroslanak a pipacsok, csak néha-néha tarkítja a vörösséget egy kis kék, vagy éppen a pitypangok fehérje. A csönd mintha vérzuhatagba lenne fojtva, szinte hallik, ahogy jajveszékel. Még sétál a búzamező szélén a lágy szellő, de hirtelen egy madár röppen. Micsoda csörrögés, dübörgés, micsoda zaj! Majd hirtelen újra csend lesz, csak a szellő sivalkodik egy kicsit. Kergeti a szél, de nem akarja hagyni magát. Az út menti fák levelei a szellőnek drukkolnak. De a szél, az erős zsarnok, vékonyka száraikat befogja, hajladoznak, ha kell, ha nem. Az ágak még védekeznek egy darabig, de a szellő már megadta magát, tovaröppent. A pitypangok sem tudtak az öntörvényű, gonosz erőnek ellenállni, lám, már a pipacsok is mintha sorban fejet hajtanának. Az ég próbálkozik egy darabig, láthatóan még a Nap is úgy gondolja, ő az erősebb, egy kis idő telik el, már a fekete felhők mögül leskelődik csak, egy pillanat, és a táj megadta magát. Kavarog a por, mint az örvény. A fák törzsei kicsavarodva fekszenek keresztben azt úton, fejet hajtva a mindent legyőző erőnek, a búzatábla szinte megsemmisülve tapad a földre. Mindenfelé recsegés, ropogás, sivítozás, és jaj. A táj legyőzve rettenetes erő által, ezer sebből vérzik, halott minden, és néma. Akkor hirtelen egy pacsirta száll fel a romok közül, és dalolni kezd, majd a Nap is kidugja vékonyka sugarát, csak úgy szétnézni. Lassan építkezni kezd a természet, a mindent elsöprő vihar után, csak a kút gémje marad földön, alatta már nem mozog a gyenge gyermek mellkas. Azok, akik észlelték a vihart, kiabáltak neki, vigyázzon, de a fülsértő zaj az óvó hangot már nem engedte át. Ezerkilencszázharminchárom tavaszán Buzitapusztán temették el, kilenc éves volt és Szabó Jolánkának hívták.

11 hónap Nincs Komment

Anyám negyvenkét éves volt, amikor elváltak, én pedig tizenhat, már javában kamasz, így reagáltam a dologra is, Korda György féle számot hallgatott, potyogtak a könnyei, megkérdeztem, „aput siratod?”, dühös voltam, mit sír, most már nyugalom van. Évekkel később, amikor én is éppen negyvenkét évesen elváltam, nem sírtam, semmi szeretet nem volt már bennem a férjem iránt. Eszembe jutottak anyu könnyei, akkor értettem meg valamennyire, mit jelenthetett neki egyedül maradni két gyerekkel jövedelem nélkül, míg együtt éltek nem dolgozott és nem volt semmilyen konkrét képzettsége sem. Jutka barátnőm apja segített elhelyezkedni, a debreceni cipőgyárban lett segédmunkás, nehéz fizikai munka, de hatalmas akarat volt benne, mindig sorolta, hány darab félkész cipőt munkált meg az árral, egy hegyes szerszámfélével, mindig többet, mint mások. Nem tudom mennyi lehetett a fizetése, de nekünk mindenre tellett, ki volt fizetve a rezsi időben, meg volt az új ruhánk, amikor szükség volt rá, tanultunk, én gimnáziumban, öcsém pedig konzervipari szakközépiskolában, Nagykőrösön, ott lakott kollégiumban, anyu gyakran járt meglátogatni, mindig elégedetlenül, szomorúan jött haza, öcsém nem tanult, a magatartásával is gondok voltak, ehhez jöttem én dettó.

Nagyon beosztó volt. A debreceni Tisza Cipőgyár nyelte el naponta, hol hajnalban, hol késő estig. Volt egy kis műanyag termosza, ebben vitte be a kávét, amelyet minden nap gondosan lefőzött a kotyogóban. Egyik alkalommal, délutános volt, egész délelőtt a konyhát takarította festés után, szépen odakészítette megtöltve a kotyogót a tűzhelyre, az hirtelen önálló életre kelve ugra-bugrált, majd felrobbant, a kávé zacc bepermetezte a frissen festett konyhát, mit mondjak, nem lett siker történet a konyhánk tisztasági festése. Az események időnként nagyon furcsán ismétlődnek az évek folyamán, mint például ez is, sok-sok év múlva a németországi lakásomban. Sógornőm felejtette az olajat a tűzön, elment zuhanyozni, a gyerekek hiába szóltak neki, füstöl valami, nem vette komolyan, Dénes Jánossal arra érkeztünk haza, a frissen rendbe rakott lakás falai koromfeketék, a sógornőm próbálja ezt a kulimászt lemosni a falról, nem sokat segített a helyzeten. Dénes János lett a második párom, és Németország majdnem a második hazám.

Anyu nagyon gondos volt otthon is, akkor már alpári mama nálunk lakott, mert tata meghalt gyomorrákban és ő nem maradhatott magára a faluban. Tata nagyon sokat szenvedett halála előtt, hatvanhárom éves volt, amikor elment, éppen, mint az öcsém. Egyszer kérdezte tőlem, „Marika, tata hány éves is volt?”, mondom neki, azt válaszolta, „éppen, mint én”, akkor már nagy beteg volt.

Alpári mamával aludtam egy szobában, késő este is matatott az ágyában, átkiáltottam anyunak, mama nem hagy aludni, ő pedig szólt, „anyukám, hagyja azt a lányt aludni, holnap iskola”, alpári mama morgott valamit és azután elcsendesedett. Nem volt külön szobám, de volt egy külön sarkom, a nagy szobából választottam le, könyvespolcokkal, ott volt az íróasztalom, szék és ennyi, a falat apró színes mozaik csempével díszítettem, ez még akkor is megvolt, amikor anyut a halott hordozók vitték ki a szobából.

Irén miatt váltak el. Apánk eladta a fancsikai kertet, vett egy házat Debrecen széle felé a Rigó utcában, amerre a zsibogó volt. Amikor a zsibogóba mentünk, néha őt is meglátogattuk. Anyu nagy zsibogóba járó volt, vitt mindent, amire nem volt már szükség, például kinőtt ruhákat és egyéb ilyesmit. Gyakran nekem is mennem kellett segíteni, mondanom sem kell utáltam a dolgot, leraktuk újságpapírra a holmit, ott ácsorogtunk mögötte, ő időnként elment szétnézni, és ha talált valami hasznosat, alkudozott majd megvette. Akkor volt jó, ha sikerült eladnunk a kiszállított holmikat.

A rigó utcai háznak szép nagy kertje volt és apu ott termelt különféle növényeket, időnként adott például zöldbabot, borsót vagy gyümölcsöt, nagyon büszke volt a saját termésre. Lett egy közös gyerekük Irénnel, Tibor, semmit nem éreztünk iránta, sem én, sem az öcsém, apunak valójában sohasem bocsájtottuk meg, hogy elhagyott bennünket.

Ekkoriban kezdtem cigarettázni, anyu fecskét szívott, néha munkást, így hát én is, nem volt pénzem, az ő dobozaiból csentem ki egy-egy szálat, persze mindig észrevette, nagyon haragudott és megtiltotta számtalanszor. Egyik alkalommal a barátnője, Eta néni beárult, akkor azt mondta, ha még egyszer előfordul, agyonüt, azzal zártam rövidre a dolgot, megígértem, előtte nem fogok dohányozni, de a háta mögött igen, még szörnyülködött egy darabig, hogy így meg úgy, szedjem magamat össze, mert ez az út sehová nem vezet, de lassan beletörődött én pedig betartottam az ígéretemet. Eta nénit végleg megutáltam, pedig még sokáig a családhoz tartozott, mint barát, én mindenesetre többé nem álltam szóba vele.

Volt idő, amikor albérlőink voltak, a kisszobában két egyetemista fiú, életemben kétszer akartak megerőszakolni, az egyik albérlőnk, majd pedig Eta néni férje, azt hiszem nem szenvedtem maradandó sérülést lelkileg, valójában a férfiakat sem utáltam meg, sőt, mindig szerettem, ha vannak körülöttem. Gyakran voltam szerelmes, voltak egy-két napos halálos szerelmeim is, de az első igazi és talán a lelkem mélyén soha nem múló szerelem gimnazista koromban ért utol, F. Laci személyében. Talán a legokosabb fiú volt az osztályunkban, a mai napon számtalan díjjal, kitüntetéssel, különböző nívós tagsággal rendelkezik a saját területén, intelligens, halk szavú, nyugalmas volt, egész életemben hasonló férfit kerestem, mondhatnám ilyen értelemben délibábot kergettem.

11 hónap 2 komment

Itt kezdtem az általános iskolát, nem sokkal azután, hogy leköltöztünk, akkor még leányiskola volt, a tantermet szélességében keresztül érte a pad, hatan ültünk egymás mellett, télen pedig vaskályha adta a meleget, akkoriban volt szénszünet is, mondanom sem kell mindannyiunk örömére. Szüleim szerették volna, ha sokra viszem, így jó pár dologgal próbálkoztak velem kapcsolatban. Egy darabig némettanár járt hozzánk, ekkoriban történt, hogy az iskolában kiállítottak a sarokba, ott ácsorogva bepisiltem, öcsém elújságolta a némettanárnak, ettől kezdve szégyenemben nem akartam a szeme elé kerülni, így annyiban maradt a dolog. Németül végül felnőtt koromban tanultam meg, válásom után, amikor kimentem Németországba dolgozni, ott vezettem egy építőipari kivitelező céget, nulla nyelvtudással, hogy mertem ezt elkezdeni a mai napig nem tudom, de mit mondjak, könyvelést is úgy vállaltam, azt sem tudtam eszik-e, vagy isszák, gondoltam a könyvelő program majd elvezet. Mentségemre szóljon, végül is elvégeztem a mérlegképest és az adótanácsadóit a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, nyugdíjba már, mint gazdasági igazgató mentem. Ha úgy vesszük, szüleim próbálkozása sikerrel járt.

Így voltam a zongoratanulással is, anyu szerint tanuljak, legalábbis valamennyire értsek a zenéhez, itt a tanár segített ki, mert az első alkalommal közölte, ennek a gyereknek bot füle van. Most, hogy az unokámat hallom gyakorolni a zongorán, kedvem lenne tanulni, már vannak olyan konkrétan megfogható érzéseim, amelyet talán zenével könnyebben tudnék megfogalmazni, átadni bárkinek, például azt, hogy szép az élet. Ilyen dolgok akkor jutnak az ember eszébe többnyire, amikor már felnevelte a gyermekeit, nem rohan egész nap valahová, van idő mélázni látszólag felesleges dolgokon.

A sors fura fintora, évekkel később, már a másik iskolában, felvettek az énekkarba, itt a zenetanár sokkal humánusabb volt, mindössze az volt a célja, megszerettesse velünk a zenét, én pedig tátogás helyett boldogan énekeltem a kórusban.

Harmadikos voltam, amikor az iskolákat koedukálták, így mondták ezt akkor, annyit jelentett, a lányok keveredtek a fiúkkal, vegyes iskolákat alakítottak ki, én is átkerültem a Pacsirta utcai iskolába, ide együtt jártunk az öcsémmel, ami mindennapos veszekedések kezdetét jelentette. Szigorúan együtt kellett indulnunk, ő elkésős volt én pedig mindig korábban mentem, már rég az ajtóban toporogtam, de ő sehol, kiabáltunk egymásnak, míg anyu közénk nem csapott. Ez a pontosság ma is erényem, inkább félórát várok a másikra, minthogy elkéssem, ma már együtt jár azzal, ha késésben vagyok, biztosan eltévedek és vezetni sem tudok.
Általános iskolában nem voltam rossz tanuló, itt többnyire elég volt, amit az órán hallottam, azt mondták rám, vág az eszem, mint a borotva, később, amikor hol ezt, hol azt tanultam, mindig az elsők között végeztem, gyors voltam a dolgozatírásban és a munkámban sem igen lehetett megelőzni, szellemileg legalább is.

Nem voltam szorgalmas és szófogadó, ha otthon sarokba állítottak bennünket, mert valami rosszat csináltunk, öcsém tíz perc múlva bocsánatot kért, én pedig még este is ott álltam, ez megoldhatatlan problémát jelentett a szüleimnek, mindenkinek el volt rontva a napja. Egyszer apu nagyon megvert, azt kiabálta, „kiverem belőled ezt a makacsságot”, de feladta, többet nem bántott, anyu volt az, aki soha nem adta fel, már haldoklott, én otthon voltam vele, akkor is fegyelmezni akart valamilyen szinten. Drága édesanyám nagyon jó anya volt, gondoskodó, törődő, túlságosan is az.
Amúgy nem volt ez rossz időszak, rohangáltunk klott gatyában, mezítláb a többi gyerekkel az udvarban, utcán, a közeli temetőben, amikor pedig elkezdődött a temető szanálása, hogy felépítsék a Fényes udvar még ma is viruló panelházait, ott éltünk a kiásott sírhantok között, mint lovagok, vitézek, királylányok, harcoltunk és kerestük a kincset.

Egy kicsit nagyobb lettem, anyunak zsebkendőt kellett a cicim köré kötni, akkor azt hittem, mindenki engem irigyel. Fiúkkal még nem foglalkoztam, de az első szerelmemre élénken emlékszem, óvodások voltunk, mindig vele akartam játszani és kizárólag fehér térdzokniba mentem óvodába, mert az meglátásom szerint nagyon csinos volt, ebből nem engedtem, anyu hiába harcolt velem, én kerültem ki győztesen, mint ahogy az elkövetkező évtizedek harcaiból is vele szemben.

Az első iskolámban otthagytam életem egyik fontos szereplőjét, Jutkát és a színes ceruzáit. Legjobb barátnőm volt évtizedekig, majd az élet, az elfoglaltság, nemtörődömség elsodort bennünket egymástól. Ha hazamegyek Debrecenbe, mindig meglátogatom a sírját. Amúgy nagyon különbözőek voltunk külsőségeinkben is és egyébként is, én fekete hajú, nagyon szeplős, ő szőke, fehérbőrű, mindig szenvedett a naptól, felnőtt korában komoly napallergiája lett. Én kártyázni szerettem, ő babázni, ezzel nyúztuk egymást, én tovább tanultam ő nem, szerelmes lett az apja legjobb barátjába, aki legalább harminc évvel idősebb volt, ez az érzelem teljesen más utakra vezette. Egy dologban voltunk egyformák, amikor én tervező vállalatnál dolgoztam, mint építőipari mérnök már Budapesten, ő egy másiknál műszaki rajzoló lett.

11 hónap 2 komment

Apánk, Szabó Mikós, harcolt a második világháborúban századosként, majd a háború végén Oroszországban hadifogságba került, sokat mesélt róla esténként, éheztek, a fagyott földből vérző ujjakkal kaparták ki a megfagyott krumplit, szemfüles volt és igazi hős az elbeszélések alapján. Harcolt a Don kanyarban is, öcsémmel sokáig azt hittük, hogy a házunk sarkán, mert Debrecenben ott állt egy kocsma és azt az utcasarkot hívta a népnyelv Don kanyarnak, csak a tankokat nem tudtuk elképzelni azon a szűk helyen. 1947-ben jött haza, addigra már teljesen lemondott róla a család. Van egy tábori lapunk tőle, sajnos nagyon megfakult, annyi olvasható ki, „megvagyok”. Mindenesetre a vonatról harminchét kilósan szállt le, csont és bőr egy liszteszsákba beöltözve, a zsák ki volt hasítva a két lábának és a karjainak, a nyakán pedig összekötve, amikor ezt hallottuk mindig megkönnyeztük. Huszonöt éves volt ekkor. Mama, aki elismerten jó anya volt, félt, hogy nem marad meg, de a lelkiismeretes gondoskodásának köszönhetően szép lassan felépült. A liszteszsák egészen stílszerű volt egy molnárnak. Már felnőtt voltam, amikor megtaláltam a tankönyveit, amelyek például a malmok szerkezetéről és a liszt finomságáról, sikértartalmáról szóltak, szemétbe dobtam valamennyit. Akkor már ő is régen Irénnel élt.

Amikor felépült felhívták Pestre a pénzügyminisztériumba dolgozni, kapott valamilyen előléptetést is és különböző katonai létesítmények elszámolásainak az ellenőre lett, ugyan végzettsége nem volt, de számolni nagyon tudott, így azután beiskolázták. Így került Alpárra a valóban jó képű, sármos és eszes fiatal katonatiszt, ellenőrzés végett, itt pedig a bálban megismerkedett egy szőke lánnyal, akinek rövid időn belül meg is kérte a kezét. Ez a lány volt Zsuzsi néni, anyunak a nővére, aki nemet mondott a lánykérésre. Ez azért is furcsa, mert végül Zsuzsi néni hamarosan férjhez ment Vincze Jánoshoz, a cseppet sem előnyös külsejű, már akkor száznegyven kilós paraszt fiúhoz, akit amúgy előtte többször kikosarazott, na de Jancsi bácsi kitartó volt, nem adta fel könnyen, egy fiuk született, Laci, ő lett az unokatestvérünk. Laci arról nevezetes, hogy egyszer játék közben beleordított az öcsém jobb fülébe, ettől kezdve egy életen át rosszul hallott azon az oldalon, és ezt sosem bocsájtotta meg, ha beszélgettünk és én éppen a jobb oldalán voltam, mindig szemrehányóan megjegyezte, „Marika, tudod, itt rosszul hallok!”, akkor átmentem a másik oldalra. Gyerekek voltunk. Mindenesetre így utólag nagyon furcsa, hogy Zsuzsi néni a jóképű apánk helyett az egyáltalán semmilyen, de ezzel szemben igen durva Jancsi bácsit választotta.

Apu dolga végeztével visszament Pestre, eltelt három hónap és anyánk is úgy döntött Pestre megy szerencsét próbálni, alpári mama és tata nem szívesen engedte el, de nem tehettek semmit. Itt azután találkozott Miklóssal, így hívta és ebben a megszólításban benne volt mindig egy kis tartás is, én legalábbis gyengédségre nem emlékszem kettőjük között, bár abban az időben szemérmesebbek voltak az emberek. „Fürdőskurva”, mama, ha dühös volt így hívta anyut, az első perctől utálták egymást, hogy honnan eredt ez a mérhetetlenül negatív érzés nem tudom, lehet csak az anyós-meny közötti ősi gyűlölet, apu nem foglalkozott vele, csak nevetett, ha anyu panaszkodott, mamát pedig simán leintette, egyszóval jól kezelte a dolgot.

Pesten a Kékgolyó utca egy szám alatt laktunk és attól kezdve, hogy 1957-ben leköltöztünk Debrecenbe, anyu mindig ide vágyott vissza. Még itt születtem én is és az öcsém is és itt érték őket az ötvenhatos események. Erről az időről nem sokat meséltek, annyit tudok, hogy aput, mint katonát berendelték a minisztériumba, de ő nem ment be, „lövöldözzék egymást halomra, ha akarják, én ebben nem veszek részt”, szóval nem volt hős, talán csak annyiban, hogy amikor kellett volna, Kádárra nem esküdött fel, még pedig azért, mert azt kérték tőle, figyelje meg a szemközti lakásban lakókat, ekkor állítólag tele lett a puttonya. Ezután költöztünk Debrecenbe.

Pesten maradt apunak a testvére, Sanyi bácsi, aki a keresztapám volt, szóval a Keri. Keri is jóképű férfi, összejött egy zsidó nővel, Manyikával, aki megjárta a koncentrációs tábort, jóval idősebb volt Kerinél és a fotók, továbbá az elbeszélések alapján egyáltalán nem volt szép nő, de okos, kedves volt és magas beosztású. Neki köszönhető azután, hogy Keri az ötödik kerület párttitkára lett. Manyi néni, a keresztanyám, hamar meghalt mellrákban, amit úgy kapott, hogy a táborban neki lökték a kerítésnek, megütötte a melleit nagyon és ezzel el is indult a rákos folyamat. Egy biztos, Keri nagyon szerette, ami azonban nem gátolta meg abban, hogy még háromszor megnősüljön. Állítólag Manyi néni kivételével szép feleségei voltak, és az érdekes még az, hogy mindegyiknek pé betűvel kezdődött a neve. Paduk, Peták, Potó. Potó Katalin volt a legutolsó, rá még én is emlékszem, nagyon szép és kényes nő volt.

Régóta Pesten lakom, és ha a Kékgolyó utca felé járok, mindig megdobban a szívem, eszembe jutnak a szüleim, és azt gondolom, „istenem ennyi egy élet”. Ugyan ilyen érzés kerít hatalmába, ha haza megyek Debrecenbe, ahogy beérünk a városba, lehúzom a kocsi ablakát és beleszagolok a levegőbe, semmihez nem fogható debreceni illat, olyan cserebogaras, fűszeres májussal soha sehol nem találkoztam.

11 hónap 6 komment

Volt egy nagyon régi karácsonyunk, amelyre viszont szívesen emlékszem. Nagy tél volt, hó borított mindent, sok gyereket szánkózni vittek a szülei, nekünk nem volt szánkónk, csak irigykedtünk, és akkor jött a Jézuska. Már ágyban voltunk, amikor kolompszót hallottunk, kinyílt a szobaajtó és a Jézus megjelent, fehér lepel volt a ruhája, betolt az ajtón egy szánkót, rajta gyönyörű karácsonyfa, arany dióval, piros almával és szaloncukorral, apró gyertyákkal volt díszítve, na és csilingelt a ráakasztott ajándékok tömkelege, hajas baba és gumizsiráf nekem, autó és indiános kivágó az öcsémnek. Ő félt és elbújt a paplan alá, én rohantam a fához, a Jézuska közben elmondta, úgy tudja, jók voltunk, kivéve akkor nem, amikor ez meg ez történt, szóval kifejezetten tájékozott volt bennünket illetően. Kérdezgetett én pedig igyekeztem válaszolni, öcsém lesett a paplan alól, nekem egyre gyanúsabb volt a dolog, mert a Jézus lábán mintha apu papucsát láttam volna, amikor elment meg is jegyeztem, olyan papucsa volt, de senki nem szólt rá. Közben megjött apánk és bejelentette, ha itt a szánkó, holnap szánkózni megyünk. Valamiért kimentem a konyhába, hát ott látom a hokedlin a Jézus ruháját és a kolompot, szóval így bukott le, de az a karácsony igazán nagyon klassz volt.

Persze voltak még ilyen nagyon jó időszakaink, például akkor, amikor apu hazajött az első autónkkal, bili kék Skoda Felícia volt, az egész házban nekünk volt legelőször autónk, az udvaron minden gyerek megcsodálta, mi pedig rettenetesen büszkék voltunk. Ettől kezdve nyaranta a Balaton partján sátoroztunk és anyuék rendszeresen külföldre jártak, Csehszlovákiába, nekem is lett 12 színű színes ceruzám, Lengyelországba, de a csúcs Olaszország volt, innen sok mindent hoztak. Kész izgalom volt a határon. Anyu mindig kiárulta az út árát, például lengyel ágyneművel, törölközővel, olasz orkánkabátokkal, selyemkendőkkel, harisnyákkal, én is kaptam orkánkabátot, nem is akármilyen barnát, hanem nagyon szép sötétkéket, és kaptam rózsaszín selyemkendőt, rajta a Canal Grande és egy velencei gondolás. Egyszer azután ezt a kendőt kidobtam, nyolc éve éltem házasságban éppen, amikor megfogalmazódott bennem a kérdés, miszerint így élem le az életemet? Szegény kendőn álltam bosszút, repült a szemétbe.

Mindenesetre nagy igazság, semmi sem tart örökké, így a gyerekkori idillnek is vége szakadt, amikor anyánk besokallt a mellé sorakoztatott szeretők számától, és ha nem is ezektől, így többes számban, egytől főleg. De jóval ezelőtt még megtapasztaltuk, milyen az, ha apu részeg.
Egyik este nagyon szomorúan jött haza, betolta a biciklijét az előszobába és csak állt-állt mellette, figyeltük egy ideig Öcsivel, láttuk valami nem stimmel, nem értettük miért nem jön már anyu segíteni, kiabáltunk neki, hogy valami baj van, de csak nem jött. Végül apu oldotta meg a helyzetet, betámolygott a szobába, lefeküdt az ágyba, úgy ahogy volt ruhástól, cipőstől, és zokogni kezdett, „drága gyerekeim, én most meghalok, de benneteket nagyon szeretlek, próbált simogatni, de ez nem akart összejönni, csak hadonászott a kezével össze-vissza, mi pedig ijedten, könnyes szemmel ácsorogtunk mellette, szóltunk anyunak, hogy apu meg fog halni, „haljon”, válaszolta. Nem értettük a kegyetlenségét. Drága gyerekeim, szóljatok édesanyámnak, hogy haldoklom, jöjjön, had köszönjek el tőle, zokogta apu. Sötét este volt, igazi hótól szikrázó téli este, az utcákon már csak azok jártak, akiknek nagyon muszáj, de nekünk mennünk kellett a Teleki utcába, hogy a mama jöhessen búcsúzkodni. Anyu nem akart elengedni, de nem hagytuk magunkat, elindultunk a téli éjszakába, féltünk és fáztunk, a járda szélén magasabb volt a fellapátolt hó, mint mi. Kilenc óra is elmúlt mire mamához értünk, már lefeküdt, éppen az álom határán, de fel is pattant rögtön, amikor megtudta mi a jövetelünk célja, összeszedte magát, rohantunk apuhoz. Apu sírt, „drága édes jó anyám”, mamának elég volt rá nézni, rögtön tudta mi a helyzet, hát amit mi kaptunk tőle azt nem igen tettük zsebre, ezért jöttem én ide éjnek idején ebben a hidegben, sopánkodott, voltunk mi is minden, csak normális nem, apu pedig evidens, hogy részeg disznó. Mondanom sem kell, öcsémmel meg sem mertünk szólalni.

Sok évvel ezután, aznap amikor anyu meghalt, felhívtam az öreget, Irén vette fel a telefont, ő volt a sok közül az az ominózus egy, akiért kitört a balhé, azt mondta későn telefonáltunk, mert aput a múlt héten temették, és ő ugyan próbált bennünket utolérni, de nem tudott.
Irén amúgy nem volt csúnya nő, de anyánk összehasonlíthatatlanul szebb volt, hosszú fekete hajával, kék szemével még az osztálytársainkat is elbűvölte, számtalanszor hallottuk, „milyen szép anyukád van”, és így is volt. Hűvös szépség volt és kifogott apánk személyében egy szex centrikus pasit. Azt a szóbeszédet hallottuk róla, hogy lány korában megerőszakolták a bevonuló orosz katonák, felcipelték a padlásra az alpári házban őt is és Zsuzsi nénit, a testvérét is, többször keresztülmentek rajtuk. Mindketten frigid asszonyok voltak, lehet, hogy éppen ezért. Anyu soha nem beszélt erről, amikor már én is férjes asszony voltam és rákérdeztem, nem válaszolt semmit.
Szóval mindent egybe vetve Irén nem volt csúnya, de legfőképpen húsz évvel fiatalabb volt apánknál. Szerelem lett belőle, a mama odavette magához albérletbe, hogy borsot törhessen anyu orra alá. Egy ideig senki nem tudta miért jár olyan gyakran apu a mamához, de azután kiderült, lett nagy botrány. Válaszút elé lett állítva, vagy mi, vagy ez a repedtsarkú kurva, bennünket választott, így egy darabig nyugalom volt a házunk táján, míg nem egyszer hétvégén a fancsikai kertünkbe készült, mi már előre utáltuk a dolgot, mert kötelező jelleggel mennünk kellett kapálni. Na de most nem. Gyanús lett a dolog anyunak, úgy hogy szólt nekem, öltözzek, megyünk Fancsikára, öcsém és apu maradt, mert mondanom sem kell, neki elment a kedve az egésztől.
A Zsuzsi vonat megállójától még gyalogolnunk kellett egy jó darabot a kertig, de mit ad isten, észrevettük, hogy Irén jön velünk szembe, hát anyunak sem kellett több, nekiesett, ott kiabált az útszélén és az esernyőjével püfölte, még talán a tupírozott kontyából is kitépett egy adagot. Kiabálta, hogy két gyerek mellől akarod elvenni az apjukat te piszkos kurva, lovas szekér haladt el mellettünk, a sofőr nevetve biztatta a harcos feleket, kész tragikomédia volt az egész. Így esett, hogy hazamentünk, odavágta apu elé Irén kendőjét a kitépett hajcsomóval együtt és azt mondta, „na, Szabó Miklós, itt a vége”, valószínűleg Irén elpüfölésével kiadta a dühét, mert a válás már szépen, csendesen zajlott, szinte észre sem vettük. Egyszer hivatkozott rá mindössze, amikor is engem ki akartak rúgni a gimnáziumból, mert egy bemutató órán torpedóztam a padtársammal, és amikor számon kérte a tanár, csak nevettem, ekkor bement Barla Gyula bácsihoz, az osztályfőnökömhöz és kérte, hogy ne tegye, most válnak és ez engem biztosan megvisel, így csak egy osztályfőnöki figyelmeztetőt kaptam. Szegény anyám ezekhez pedig már hozzászokott, mert az általános iskolában több volt a beírásom, mint az osztályzatom, „Mari óra alatt nem figyelt, nincs tornafelszerelése, elkésett és azt mondta nem lett időben kész az ebéd”, erre anyu válaszolt is, „ebéd miatt nem késhetett el”. Szóval magamhoz mérten nekem nagyon jó gyerekeim lettek.

Hát, ha visszagondolok arra, a szüleim hogy kerültek össze, igazán furcsa vége lett a szerelmüknek.

1 év 2 komment

Azon a nyáron, amikor kisdobos lettem Alpáron nyaraltunk öcsémmel, alpári mamánál és tatánál. Meleg nyár volt nagyon, éjszakánként kint aludtunk a tornácon, igazi tornácos parasztházuk volt, utcára merőlegesen, hosszú ház, középen konyha és két szélén a szobák. Egyszer, amikor alpári mama már nálunk lakott, mesélte az egyik évfolyamtársamnak, hogy „szép lány voltam bizony, voltam vagy százhúsz kiló”, Ernő alig bírta a röhögését visszatartani, de a valóság az volt, hogy alpári mama, vagy Zsuzsika néni, ahogy az ismerősök hívták, valóban tetszett a férfiaknak.

Ezerkilencszáztizenkilencben a kiskunfélegyházi piacon ült a szekéren, amikor Deskó Márton odament hozzá és az mondta, „te hozzám jössz feleségül”, akkor látta először a vagyonos, nála jóval idősebb férfit, és dehogy is akart ő férjhez menni senkihez, legfőképpen Deskó Mártonhoz nem, de sok szava nem lehetett, így az alpári százhúsz kilós parasztlány férjhez ment a nála huszonöt évvel idősebb módos emberhez. Beköltözött Félegyházára. Nem sokáig tartott a házasság, mert Deskó Mártonnak, aki a fehérterror idején tagja volt az egyik különítménynek, így egyszer hajnalban, még a saját ágyában valaki golyót röpített a fejébe, a tettes soha nem lett meg, de alpári mama rövid házasság után ott maradt gazdag özvegyként. Erre a jómódra bennünket, unokákat az alpári tisztaszobában egy bútordarab emlékeztetett, nevezetesen a komód márványtetővel, ez az ominózus márványtető végül egy sírkövesnél landolt.

Mindenesetre a Deskó család nem nyugodott bele, hogy Zsuzsika ilyen rövid házasság után örökölte a nagy vagyont, pereskedni kezdtek, de a törvény az törvény volt, a vagyon maradt az örökös kezében, immár alpári székhellyel. Nem sokáig lehetett szegénynek nyugta, mert megtalálta Németh László, akkoriban katona volt éppen, minden eltávozásánál megjelent Zsuzsikánál, aki igencsak restellte a dolgot, próbálta végleg elküldeni, de tata, mert ő lett a mi tatánk, megfenyegette, ha legközelebbi hazajövetelére nem lesznek a templomban kihirdetve háromszor, kiírtja az egész családot. Kemény legény volt. De az lehetett a dédapánk is, mert amikor megszületett a tizenharmadik gyermeke, dédmama végleg ott hagyta azzal a nem várt ténnyel, hogy testileg a szülőágyon rekedt, lelke pedig mennybe szállt. Így azután a kemény munkához szokott parasztember ott maradt egyedül tizenhárom gyerekkel, nem volt ideje gondolkodni, a gyerekek sírtak-ríttak, úgy döntött lesz, ami lesz, ide mostoha nem kell, így azután egyedül nevelte őket, pontosabban a nagyobbak nevelték a kicsiket, időnként oda-odacsapott egy vesszővel, hogy egyenes maradjon a sor, de mind felnőttek, kivéve azokat, akik már ideje korán a felhők közé repültek. Zsuzsika úgy középtájon született. Öreg korában is sorolta a testvérek nevét, göcsörtös ujjaival nyomatékosította a számsort, több- kevesebb sikerrel. Urbán, Antal, Magda, Zsuzsika, Orbán, Pityuka, Józsika, Rózsika, aki a háború alatt halt meg, összenőtt a végbele és nem volt orvos, aki megoperálja, Urbán a fronton halt meg, huszonkét évesen, Luck városánál érte a halálos lövedék, éppen házasság kötése után három hónappal. Volt még egy Veronika is, aki vízkóros volt és tizenhat éves koráig élt. A többit nem tudom már megkérdezni senkitől.
Egyszóval alpári mama kövér volt és én is annak tartottam mindig magamat.

Kamasz éveim alatt indult el a csont sovány, mell és csípő-nélküli tviggy-i láz, a világ női társadalma bámulta és irigyelte deszka felsőtestét, nagy szemeit. Így utólag nyugodtan mondhatom, hogy aki ezt a nőietlen alkatú manökent sztárolni kezdte, bűnös egy egész generáció életének megkeserítésében. Szégyelltük a melleinket, igyekeztük lelapítani, ha pedig egy kicsit is gömbölyödött a csípőnk legszívesebben világgá bujdokoltunk volna. Negyvenkét kilósan konkrétan úgy gondoltam, olyan vagyok, mint a bálna, akitől mindössze annyiban különböztem, hogy tele voltam szeplővel, ami megint nem volt pozitívum.
Azért, hogy a szökéseim sora teljes legyen, álljon akkor itt a harmadik is.
Már főiskolára jártam, az ok klasszikus, veszekedés az öcsémmel. Bepakoltam a sportszatyorba az általam fontosnak értékelt dolgokat. Életemben amúgy volt más szatyor is, két vénszatyor, Oláh néni és Oláh bácsi, a mama kártyapartnerei. Sütött valami pogácsafélét és hozzáfűzte, na, jön a két vénszatyor, mindig éhesek, és valóban, jöttek, a pogácsa pedig elfogyott az utolsó darabig. Oláh bácsi politizált és hidegháborúról beszélt, meg hogy egyszer csak elszakad az oroszok cérnája, azután megnézhetjük magunkat. „Gagarin az űrben? Hát egy frászt, hazudnak egytől egyig”, kiabálta.
De visszatérve az én konkrét szatyromhoz, milyen megfontolás alapján válogattam össze a szökéshez szükséges dolgokat, fogalmam sincs, mert például hálóinget nem raktam. Ez szombati napon történt, amikor esténként a helyi Pálma presszóban gyűltünk össze beszélgetni, táncolni. Én is megérkeztem a tömött szatyorral. Nagy ricsaj volt, a zenekar külföldi számokat játszott, füstös félhomály, mindenki táncolt mindenkivel, jól éreztem magamat. A baj akkor kezdődött, amikor haza kellett menni, de nekem nem volt hova. Végül az egyik fiú elhívott magához, nála aludtam, vele, tökéletes alkalom lett volna a szüzességem elvesztésére, de ellenálltam, ő pedig nem erőltette a dolgot. Másnap reggel vesztesen kullogtam haza.
Amúgy fogalmam sincs, hogy kerültem a város legjobb középiskolájába, a Kossuthba, de egyszer csak ott ültem és elég bénán éreztem magamat. A padokban nem gazdag és szegény családok gyerekei ültek, hanem értelmiségi és munkáscsaládból idekeveredettek, az én apám munkás volt, előbb molnár, majd sofőr. A malom, ahol dolgozott, a Teleki utcában volt, sokat jártunk ott. Valamiféle vállalkozó volt ezerkilencszázötvennyolcban, de elvették a malmát, ezután egy évig nem volt munkája, adományokból éltünk, mai napig emlékszem a svéd vöröskeresztes csomagokra. A sűrített tejet és a húskonzervet szerettük a legjobban.
A molnárság előtt apám a pénzügyminisztériumban dolgozott Pesten, de nem esküdött fel Kádárra ezerkilencszáz-ötvenhét január elsején, ezért kidobták, így kerültünk Debrecenbe, közel a mamához. Debrecenben hívták a rendőrséghez, de azt mondta, ő nem tudna más embereket letartóztatni, a családjától elhurcolni, így azután molnár lett, majd amikor a malmot elvették munkanélküli, végül sofőr. Ez a kádár-féle ellenállás nem volt jó döntés, mert egész életét végiggürcölte, még sem jutott sehová, de soha nem mondott se a pártról, sem pedig Kádár Jánosról rosszat, piros párttag igazolványát ma is őrzöm. Szóval munkásgyerek voltam a sok értelmiségi között. Gátlásosságom négy éven keresztül nem oldódott fel, nem emlékszem, hogy bárki is szeretett volna az osztályban, nem volt barátnőm, kilógtam a sorból és ez ettől kezdve mindig és mindenhol így történt, örökös kívülálló lettem, csak a szintek változtak. Nem csak otthon nem tudott rám hatni senki, szegény anyám pedig mennyit próbálkozott, életének utolsó időszakában is nevelni akart.
Legnagyobb küzdelmet számára a tanulásom jelentette. Közepes tanuló voltam, igaz, ezért nem tanultam egy kukkot sem. Délutánonként ellenőrizte, a táskámat egyáltalán kinyitottam-e, és ha véletlenül elfelejtettem kinyitni legalább egy pillanat erejéig, rögtön észrevette, fogalmam sincs honnan, lehet csak ráérzett, de mindig precízen, és ilyenkor megfogadtam, legközelebb odafigyelek, mert ez a nemtörődömségem a szidásnak olyan lavináját zúdította a nyakamba, mai napig élénken emlékszem rá.
Mániája volt még egyébként, karácsony szent napján délelőtt sütött-főzött, délután nagy takarított, este hullafáradtan estünk a fa alá. Amikor nagyobb lettem, nekem is ki kellett venni a részem a dologból, egyik ilyen délután ablakot kellett tisztítanom, na, hát azt már nem, ültem a fotelben, hallgattam a szidalmakat és sehogy sem értettem miért kell ezt pont karácsony délután. Végül elkezdte az ablakot pucolni, láttam rajta majd szétpukkan, igazi áldozat, nem érezhettem jól magamat egy cseppet sem, így lőttek a szent esti hangulatnak, ott álltunk a fa alatt fáradtan, haragosan.
És ez így ment évről évre, míg nem én rendeztem a szent estéket, azóta a délután a pihenésé, lehet, ezért, lehet, másért, de szeretem ezeket az estéket.

1 év 4 komment

 

Ehhez azonban anyánkra is szükség volt, ezért hát megszületett a múlt század húszas éveiben. Alpár nagyon régi falu, a honfoglalás kori Alpár nemzettség területe volt valamikor, hát itt született az én anyám, talán a helyiség is rányomta bélyegét, mert nagyon erős asszonyra emlékszem. A késdobáláskor megsajnált, de egyébként teljesen kezelhetetlennek tartott élete utolsó pillanatáig. Nem csak velem volt gondja, a mamával is. Igaz, a mama nagyon rossz természetű lehetett, mindig haragban volt valakivel a szomszédok közül. Ez a harag kiabálással kezdődött, nem köszönésben folytatódott és örökbarátsággal fejeződött be, mígnem újra indult az egész. Bennünket az öcsémmel a dolog annyiban érintett, hogy a nem köszönős fázisban mi sem köszönhettünk. Ezt szúrta ki anyánk. Azt mondta, szégyelli magát miattunk, és a továbbiakban meg ne próbáljunk nem köszönni, mert többet nem jöhetünk a mamához, a mama meg egye csak meg egyedül, amit főzött. Az aznapi ebéd jutott eszembe, töltött káposzta volt, kedvencem, úgy hogy mélyen hallgattam. A dolog azonban nem maradt annyiban, mert anyánk szigorúan ellenőrzött, kikérdezte a szomszédokat, és szabadkozott, ha kellett, bennünket pedig leszidott.
A mama engem nagyon szeretett. Példa rá, amikor zsíros kenyeret kent nekünk, az enyémet kacsazsírral kente meg és a vécében elbújva kellett ennem, míg az öcsém disznózsíros kenyeret kapott. Így azután valójában a zsír döntött a sorsomról, a mama kedvence lettem, az öcsém pedig anyué. Tudta ezt mindenki, mi is, az érintettek, vissza is éltünk vele, amikor lehetett. A legelső szökésemnek éppen ez lett az oka, ez a felemás szeretet. Lehettem úgy tizenhat éves, amikor az öcsémmel összeverekedtem, rugdosott én pedig köpködtem. Anyu az ő pártjára állt. Annyira sérelmeztem a dolgot, hogy úgy döntöttem, mamához költözöm. Így is lett. Anyám kisírt szemmel jött egyezkedni, hogy jó rendben van legyek ott, ő ruház engem, apám pedig fizessen az öregasszonynak az élelemért. Akkor már el voltak válva. Mamánál addig maradtam, amíg be nem sokallt az önállóságomtól és a veszekedésektől, mert hisz ő sem tudott rám hatni egy cseppet sem, így azután ez a kiruccanás nem tartott sokáig.

Ez előtt a szökés előtt azonban volt még egy. Az iskolánk a Vígkedvű Mihály utcában volt Lehel Gizike tanító nénivel. Első osztályban szereztem egy barátnőt, Jutkát, akinek az apukája főmérnök volt a debreceni gördülőcsapágy művekben, ez azért fontos tény, mert így sokat járhatott külföldre és ebből adódott, hogy Jutka barátnőmnek huszonnégy darabos csehszlovák színes ceruzája volt, maga volt az álom, rettenetesen irigyeltem, ezért az egyik szünetben a mackóm szárába dugtam. Jutka sírt, Gizike néni pedig motozást rendelt el.
A ceruzák előkerültek, engem büntetésből bezártak az osztályterembe. Hamar sötétedett, félni kezdtem, kiültem az osztályterem ablakába, egy arra járó emberrel levetettem magamat. A következő emlékképem erről az amúgy egész életemet befolyásoló eseményről az, hogy akkor este öcsémmel kockáztunk mamánál a szőnyeg közepén, amikor Gizike néni berohant, adott egy-egy fülest jobbról-balról, ezek után még apu is elvert a varrógép szíjjal. Az osztályban kiközösítettek, a legutolsó padban ültem egyedül. Érzelmekre nem emlékszem, de anyu mesélte, hogy ő megelégelte a büntetésemet és szólt az iskolában, ekkor azonban már majdnem eltelt a tanév. Rehabilitációm bizonyítványosztáskor következett be, amikor is jeles bizonyítványt kaptam és egy jutalomkönyvet. Hat éves voltam ekkor. A jellemfejlődésemben mit jelentett ez az epizód nem tudom, de annyi bizonyos, soha nem jutott eszembe eltulajdonítani semmit és a hazugságban is mértékletes voltam mindig. Anyu sem volt jó gyerek, ezt maga mesélte, sokszor megsuhintották a lába szárát valamilyen vesszővel. Szerintem sokkal kellemesebb lehetett, mint a varrógépszíj. Mindenesetre az egyik ilyen alkalom az volt, amikor húsvétra kapott egy gyönyörű fehér batiszt ruhát, kint az árokparton összeveszett a fiúkkal, azok pedig bosszúból összekenték az ünneplő ruhát kocsikenőccsel. Haza menni nem mert, de előkerítették és istentelenül elverték a vesszővel. Így mesélte pontosan. Megjegyzem, akkoriban a gyereknevelés természetes eszköze volt a kéz, vagy az ilyesféle eszközök. És igen, szokás szerint húsvétkor kaptunk új ruhát. Nem tudom más családokban hogy volt ez, de mi nem csak a nyusziért vártuk a húsvétot, hanem az új ruháért is. Egyik alkalommal fűzöld kötött ruhát kaptam, a következő évben pepita rakott szoknyát felső kabátkával és fehér térd zoknival. Nagyon szépnek éreztem magamat benne.
A mama, amúgy Szabó Mikósné, született Papp Róza
ezernyolcszázkilencvenhatban Buzitapusztán, az alföldön,a helyi kisbíró lányaként. Van egy fotóm róla, szép lány lehetett, érett búzatáblához hasonlatos színekkel, kék szemmel. A húszas évei környékén beleszeretett nagyapámba, a helyi molnár legénybe, aki magas, jóképű fickó volt. A család ellenezte, mert a kisbíró mégis csak egy rang volt, de hiába. Született két fiuk és egy lányuk. Hát e miatt a kislány miatt lettem én a mama kedvence, és ezért lett a második keresztnevem Jolán. Kilencéves korában halt meg, nagy vihar volt a pusztán, ő pedig szaladt a kútra vízért, az emberek látták, hogy a kút gémjét erősen mozgatja a szél, kiabáltak neki, de nem hallotta, így a hatalmas reccsenéssel kettészakadt fa éppen a mellkasát roppantotta össze. Mérhetetlen gyász volt. Szegény mama örökké küszködött valakivel, nagyapám igazi szoknyapecér lehetett az emlékezések szerint, apám ezt a tulajdonságát tőle örökölte. A második világháború idején a molnárokat nem sorozták be, sok facér asszony volt akkoriban, így azután jó világa volt mind addig, amíg a mama meg nem elégelte és feljelentette valamiért, ekkor azután besorozták, soha nem jött haza, hogy a mama miként számolt el ezzel nem tudom, de anyám szerint ez is a mérhetetlen gonoszságára volt bizonyíték. Én ettől függetlenül imádtam. Egyszer elvitt a temetőbe, a bátyját temették, anyu szerint tiszta álság, mert amúgy hosszú évek óta nem beszéltek egymással, a mama sírt, így még sohasem láttam, nagyon féltem, hogy valami baja lesz, így azután én is sírtam. Féltettem a mamát. Ő is vigasztalt engem, ha szükségem volt rá. Másodikos voltam, amikor kisdobos avatásra készültünk, fehér kisdobos inget kellett venni, sötétkék rakott szoknyát, fehér térdzoknit, tele voltam izgalommal, mert anyu azt mondta, nem kell kisdobos ing, elég lesz a fehér blúz is. Hát nem volt elég. Engem nem avattak fel, ott az egész osztály előtt haza küldtek, megalázott voltam mélységesen, gondolom anyu is szégyellte magát, kézen fogott és haza vitt, így azután nem lettem kisdobos abban az évben, csak egy év múlva, akkor már volt kisdobos fehér ingem, sőt kék zsinóron lógó sípom is. Mama szerint mind ez anyu fösvénységének volt köszönhető, de nem volt igaza, mert nem volt fösvény csak beosztó, világ életében beosztó volt, még életének az utolsó napján is, utolsó leheletéig.
Szorgalmas volt és spórolós, szépen öltöztetett bennünket, jókat ettünk, nyaraltunk, mind ez nagyrészt neki is köszönhető volt, természetesen apámon kívül, na meg a mamának. Mi bérházban laktunk, de mamánál a Teleki utcában lehetett disznót tartani, mindig volt is két mangalicánk, reggel ő etette, este pedig apu ment a moslékot összekeverni, kiganézni. Karácsony előtt vágtuk le mindkettőt, az egyiket magunknak, a másikat anyu kimérte a szomszédoknak, pillanatok alatt elfogyott a hús, szalonna, kolbász, hurka a házban. Ugyan nem dolgozott, mármint munkahelyen, de otthon sokat. Felettünk lakott a barátnője, Gizi néni, ő vállalt kötött kesztyű eldolgozást, ebbe besegített anyu is. Délutánonként fent varrtak, apu haza jött, a partvis nyelével felkopogott a födémen, anyu rohant le, mi az öcsémmel tudtuk, ilyekor nagy veszekedés lesz, és hát volt is, többnyire apu kiabált, anyu csak fifikásan oda szólt eget-egyet, de az elevenbe vágott. Ilyenkor előjöttek a kurvák is, akivel apu félre kefélt. Ez biztosan igaz is volt, mert szerették a nők, jóképű, megnyerő férfi volt, és jojózott a szeme, ha csinos nőket látott. Időnként bedobtak neki egy-egy levelet az ajtónyíláson, anyu azután ezeket, mint a győzelmi zászlókat lobogtatta, ő pedig bűntudatosan hallgatott.

 

 

1 év 4 komment

1.
Teleki utca hatvan, Debrecen egyik régi múltú utcájában amolyan civisház hat lakással.
Itt lakott a mama és gyakran én is. Ebből az időből Tót bácsira emlékszem, rá is csak azért, mert nagydarab volt sötét színekkel, szúrós tekintettel, jóízűen lehetett félni tőle, pedig már én is nagy voltam, a kis székről éppen elértem a villanykapcsolót. Ha mama azt mondta,” na villanygyújtás”, rohantam a székért és cselekedtem. Micsoda nagy lány lettél, mondta, hát innen tudtam, hogy nagy vagyok.
Na meg Tót nénire emlékszem még, aki csak egy kicsit volt félelmetes, bár ő is színeiben sötét, meg a szemgolyói is kidülledtek és vastag volt a nyaka, azt beszélték bazedovkór. Ez igazán rejtélyes volt, így hiába tűnt időnként kedvesnek, például behívott magához, félelmem felerősödött, de hősiesen legyőzve kíváncsian mentem be a túlzsúfolt sötét lakásba. A lakás és lakói tökéletesen passzoltak egymáshoz. Mamát nagyon szerettem.
Egyszer azt álmodtam, hogy vasas, páncélos katonák törtek be az udvar hatalmas fekete kapuján, hogy mit csináltak, azt nem tudom, de a mama jött felém, az egyik karját a kezében tartotta, csöpögött a vér belőle, szemrehányóan nézett rám, „látod nem mentettél meg”. Félelemmel telve ébredtem, ezt az álmot senkinek nem meséltem el, de a mai napig élénken emlékszem rá. Akkor megfogadtam, hogy a mamát megvédem ha kell, mindenáron.
Amikor kilencvenkét évesen, elborult elmével, magányosan meghalt egy otthonban, be kellett látnom, ezt a fogadalmamat nem teljesítettem, mint ahogy életem során még nagyon sokat, mert mániákus fogadkozó lettem, ahogy korosodtam egyre inkább. Mai napig úgy gondolom, az az álom egy kérés volt, de nem vettem komolyan, meg persze hát mit is kezdhettem volna.
Akkor reggel történt az is, hogy Emike néniéknél nagy nyüzsgés volt. Ő még az, akire nem csak árnyként emlékszem, hanem konkrétan név szerint is. Szőke hajú, porcelán bőrű, kékszemű nő volt. A reggeli nyüzsgés során két lódenkabátos, kalapos férfi között elment a férje, ő csak állt az ajtóban, rémült tekintettel. Az udvarban csend volt, a dologról senki nem beszélt, én pedig azt gondoltam, majd visszajön, de nem jött.
Ezerkilencszázötvenhét volt abban az évben.
Pár évvel később azt hallottam, megkínozták, meghalt, mindenesetre Emike néni férjhez ment, tehát a dolognak lehetett valóság alapja. Lett egy gyereke is, aki elég későn született és nagyon elkényeztetett gyerek volt az emlékeim szerint.
Ezek a dolgok mind az után történtek, hogy az öcsémet is lehozták anyámék Pestről, az udvari nagy fekete kaput pedig belülről a férfiak kiékelték és az egész éjszakát Emike néniéknél töltöttük összegyűlve a többi szomszéddal, mert nagyon kellett félnünk. Hogy pontosan mitől, azt nem tudtam, de a felnőttek zsongtak, suttogtak, csendre intettek, és amikor meghallottam a fölöttünk elhúzó repülők zaját, hozzáadva a sötétséget, mert nem gyújthattunk lámpát, valóságosan félni kezdtem én is.
Ez az éjszaka még arról nevezetes, hogy anyám gyakran emlegette, mint a mama főbűnét, mert amíg mi a szomszédban voltunk, addig a hároméves öcsém a mama lakásában aludt egyedül, és mi lett volna vele, ha felébred, halálra ijed, vagy éppen bármi más történik és ez megbocsájthatatlan lelketlenség volt a mama részéről.
Az udvar nagy fekete kapuja sok mindenre alkalmas volt eredeti rendeltetésén kívül is, egyszer például az öcsém, aki nagyon szerette a történelmet és állandóan katonásdit játszott, rajzolt rá egy nagy horogkeresztet, természetesen a külső oldalára, aminek a következtében apánkat behívták a rendőrségre.
Amikor hazajött elővette a szíjat, egy varrógépszíj négy vagy három ága volt, kifejezetten nekünk szánva, ha máshogy nem értünk a szóból, elég fájdalmas volt a vele történő csapkodás, nos, ezzel az eszközzel verte el szegény öcsémet, közben valamit kiabált, ami számunkra nem volt még akkor értelmezhető, öcsém pedig visított, mint egy vágási malac. A sarokból figyeltem óvatosan, nehogy véletlenül apánk eszébe jusson, hogy a biztonság kedvéért meglegyint engem is.
A fekete kapu valamikor a kétezres évek tájékán fejezte be földi pályafutását, egy borsodi cigány család sparheltjában, amikor a Teleki utca bontási munkáit egy salgótarjáni cigány-vállalkozó végezte a bontott anyagért cserében.
De addig még sok víz lefojt a Dunán, mert még az is az ominózus verés előtti történet volt, hogy Pestről Debrecenbe költöztünk, itt is pontosan a Hajnal utca négyes számú házba.
Az épület stílusa szecessziós volt átalakítása előtt és három emelettel, három lépcsőházzal büszkélkedett. Mi lakásunk a középső lépcsőház magasföldszint első lakása lett. Két nagy szoba, konyha, kamra, vécé és loggia. Akkoriban fürdőszoba még luxusnak számított, lavórban fürödtünk hétvégenként, hét közben csak lábat kellett mosnunk, mindenesetre a tisztálkodás minden formáját utáltuk, hisz állandóan rohangáltunk például nyáron glott gatyában, mezítláb az utcán, sosem volt időnk semmire. Na de a lábmosás esténként nem maradhatott el.
Egy ilyen lábmosásos estén történt, már éppen túl voltam rajta, amikor apám vacsorázott, vagy vagdosott valamit a késsel, én pedig feleseltem valamiért. Dühös volt rám, mert úgy látta, teljesen kezelhetetlen vagyok, így aztán, hogy biztosítsa erőfölényét felém hajította a kést, az pedig pontosan a megmosott lábam fejében állt meg.
Ömlött a vér, anyám rohant, hogy rendbe tegye, de végül is el kellett vinniük az orvoshoz, és ott összeöltötték a sebet. Lett-e ennek apám részére valami következménye, azt sosem tudtam meg. Most így utólag értem, hogy ideges volt, de a késdobálást akkor sem tartom helyénvalónak.
Ezerkilencszáznegyvenhétben harmincnyolc kilósan jött haza az orosz fogságból, stílszerűen felöltözve egy liszteszsákba, mert szakmailag amúgy molnár volt.
Akkor azt hitték nem marad meg, de nem így történt, ily módon a sors gondoskodott az e világi létünkről.

P. Szabó Mária Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.