P. Szabó Mária : Dráma a Nemzeti Színházban 1. rész

Nyomtatás

Dráma a Nemzeti Színházban

1.

– Édeseim! Befejeznétek a ri­csa­jo­zást? Vagy nem akar­tok dol­gozni? – Zaj­kovics Endre szín­ház­di­rek­tor hangja egyre tü­rel­met­le­nebb. Uj­jai­val han­go­san do­bolt az asz­ta­lon, ami annak a jele, mind­járt rob­ban. Ha­lán­té­kán az erek már da­gadtra hízva lük­tet­tek.

– Edukám, ne légy ideges! Tudod, a höl­gyek­nek mu­száj ud­va­rolni egy ki­csit.

Pálinkó Aladár nevezetes volt arról, hogy gyö­nyörű ba­ri­tonja van, más­részt, hogy ál­lan­dóan teszi a szé­pet. Akár azt is le­hetne hinni, az ápolt, ele­gáns szí­nész nő­bo­lond. Ezzel szem­ben a magas, jó­képű öt­ve­nes fér­fit még sosem lát­ták nővel. Ezen a téren na­gyon ti­tok­za­tos ember hí­ré­ben állt. A szí­nész­nők csak ne­vet­tek rajta, tel­je­sen ár­tal­mat­lan­nak tar­tot­ták. Lehet, nincs is fü­tyije, mon­do­gat­ták egy­más kö­zött.

– Alika csak udvarol nekünk egy ki­csit, ne saj­náld tő­lünk! – ne­ve­tett Kata, a fe­kete hajú, kék szemű szép­ség, Edu sze­re­tője. Az egyik, mert azt re­bes­get­ték, a di­ri­nek van még a fe­le­sé­gén és Katán kívül va­la­kije.

– Drágáim, én eltűnök a francba mind­járt. Itt szen­ve­dek, hogy ki le­gyen a ki­rály. Még nem is mond­tam, kit sze­ret­nék, ti már annyit dön­gi­csél­tek, hogy tel­je­sen be­le­fá­ra­dok.

„Mi lesz, ha megtudjátok?” – gon­dolta. Ezen akart már túl lenni, mert tudta, ha be­je­lenti, jön a ve­sze­ke­dés, sér­tő­dött­ség, vita. Is­merte már a for­ga­tó­köny­vet, de ehhez most nem volt tü­relme. Szo­bája a gyö­nyörű, új szín­ház­ban egy nagy, te­le­füs­tölt, össze­vissza fo­te­le­ket, ka­na­pé­kat és egy ha­tal­mas, fa­ra­gott író­asz­talt rejtő te­kin­té­lyes he­lyi­ség volt. Bordó, sö­tét­barna ár­nya­la­tok­kal. Mint egy szín­padi dísz­let. Most itt pró­bálta meg­be­szélni a hozzá leg­kö­ze­lebb álló szí­né­szek­kel a „III. Ri­chárd” új sze­rep­osz­tá­sát. Már éj­szaka ti­zen­egy óra körül volt, de nekik ez ter­mé­sze­tes nap­sza­kát je­len­tette az éb­ren­lét­nek, így most sem volt senki álmos vagy fá­radt. Pö­rög­nek mind­annyian, a diri ki­vé­te­lé­vel, aki na­gyon fe­szült­nek tűnt. De ez nem za­varta a hat ri­csa­jozó, ne­vet­gélő em­bert. Meg­szok­ták, hogy Endre hek­ti­kus. Olyan sze­szé­lyes, ha­ra­pós is tud lenni, mint egy menst­ru­áló nő. A hat ember, aki a szín­ház­ban a diri benn­fen­te­sé­nek szá­mí­tott, ahány, annyi­féle. Pálinkó Ala­dár, min­denki Ali­kája, Mari, a kis ko­mika, Ve­ro­nika, a pók­há­lós vén­lány, Dobai Kata, a gyö­nyörű fi­a­tal szí­nésznő, Ber­ta­lan, a mo­gorva ren­dező és Kazári Mik­lós, a fi­a­tal macsó. Egyet­len dolog kö­tötte össze őket, ne­ve­ze­te­sen az, hogy mind­annyian a diri belső kö­ré­hez tar­toz­tak.

– Csend legyen már, a kurva életbe, ked­ves­kéim! – or­dí­totta el magát végül.

– Jól van, naa! Miért vagy ilyen ide­ges? Ja, vagy úgy! Hi­ány­ér­ze­ted van? Kata, drá­gám! Vesd be magad, csil­la­pítsd le az orosz­lánt! – hu­mo­ri­zált Ala­dár.

Szavai vidáman csengtek, hisz szí­nész volt, de a szeme gyil­kolt. Azt nem szok­ták látni a né­ző­tér­ről. Most sem vette észre senki. Mari, a szőke, ala­csony, kö­vér­kés ko­mika azon­ban hir­te­len kezdte rosszul érezni magát, meg­bor­zon­gott, mintha fázna. De nem, a szo­bá­ban meleg volt. Arra gon­dolt, hátha inf­lu­en­zás lesz. Ettől a pil­la­nat­tól nem ne­ve­tett a töb­bi­ek­kel. Kata pedig ösz­tö­nö­sen kö­ze­lebb hú­zó­dott Mik­lós­hoz, mint­egy je­lezve, a di­rek­tor már ki­esett a pik­szis­ből. Ez a kö­ze­le­dés két em­bert za­vart iga­zán. Mik­lóst, aki te­her­nek érezte a nő kö­ze­lítő gesz­tu­sát, és End­rét, akit hir­te­len meg­érin­tett a fél­té­keny­ség ör­döge. Egy utá­la­tos te­le­fon­csen­ge­tés törte meg a vi­hán­co­lást. Edu fel­kapta a mo­bil­ját.

– Halló! Zajkovics. Szervusz, ba­rátka, szer­vusz! Kész lett? Na, ne mondd! És mit je­lent ez nekem? Aha! – ne­ve­tett han­go­san. – Szó­val mu­tas­sam be? Nem kérsz te, ked­ves­kém, túl sokat? Na, egye kánya, hol­nap dél­előtt tíz óra. Mi az, hogy hol? Hát itt az iro­dám­ban! Csók, csók!

A többiek kíváncsian próbálták ki­ta­lálni, ki hív­hatja ilyen­kor a dirit.

– Na, folyt. köv. Akkor, ha nem vagy­tok kí­ván­csiak, mon­dom. És az éj­sza­kai alvás he­lyett eméssze­tek!

– Ne légy ilyen szigorú! Ha így kez­ded, annak nem lehet jó vége.

Miklós hetedik érzéke azt súgta, neki ez az egész csak jót je­lent­het. Ka­tácska moz­gásba len­dült, gon­dolta, most hir­te­len mo­so­lyogva né­zett a szí­nész­nőre. Mik­lós a tár­su­lat leg­fi­a­ta­labb tagja volt, senki nem tudta, ho­gyan ke­rül­he­tett a di­ri­hez ilyen közel, ennyire gyor­san.

– Miklós, Ali, Pál. Ebben a sor­rend­ben.

A többiek döbbenten hallgatták. A sor­rend vá­rat­lan volt. Em­beri szá­mí­tá­sok sze­rint Pálin­kónak kel­lett volna kez­deni a sort, ezzel szem­ben Mik­lós, az if­jonc kapja a fő­sze­re­pet. Hir­te­len min­denki Ala­dárra né­zett, hogy re­a­gál, de nem lát­szott rajta semmi meg­le­pő­dés.

– Na jó, bogárkáim, akkor holnap foly­tat­juk!

A zsongás, vidámkodás abbamaradt. Meg­rö­kö­nyödve in­dul­tak haza. Endre in­tett Ka­tá­nak, így a fi­a­tal szí­nésznő ma­radt. A fo­tel­ben ücsö­rögve gon­do­la­tai az el­kö­vet­kező kel­le­met­len per­cek körül ci­káz­tak. Sze­rette volna minél bé­ké­seb­ben meg­úszni a sza­kí­tást, de is­merve a diri im­pul­zív ter­mé­sze­tét, erre nem sok esélyt lá­tott.

– Na, mit szólsz, édeske? Viszony­lag könnyen le­nyel­ték a békát! – mi­köz­ben be­szélt, a nő fölé ha­jolva, két combja kö­zött ma­ta­tott. Most azon­ban ujjai nem tud­tak olyan aka­dály­men­te­sen elő­rébb ha­ladni, ahogy azt eddig meg­szokta.

– Mi bajod? Olyan vagy, mint egy fa­da­rab. La­zíts már, édeske!

– Edu! Maradj már! Komolyan kell be­szél­nem veled!

– Mi a csirke! Mi történt?

– Tudod, sokat jelentettél nekem, de vége. Min­den­féle ér­te­lem­ben! Ne szá­míts rám to­vább!

– Miiii? Meg vagy húzatva, édeske? Minek lenne vége?

– A mi kapcsolatunknak, Eduka! Ré­szem­ről vége! Ma­gya­rul, nem dugok töb­bet veled.

Zajkovics Endre csak kapkodta a le­ve­gőt. Hülye ez a nő? Ennyire ko­moly a dolog Mik­lós­sal?

– Mi a fene van veled? – há­po­gott.

– Eduka! Nincs velem semmi. Haza­me­gyek, mert ha­lá­lo­san fá­radt va­gyok.

– Édeske! Azt gondolod, ilyen könnyen megy ez? – a férfi már ma­gá­hoz tért, és or­dí­tott.

– Na pá, drága! Mentem – igyekezett ki­felé Kata.

– Hülye ribanc! Ezért fizetni fogsz, nem is ke­ve­set!

A nő már a kocsijánál járt, ami­kor lé­pé­se­ket hal­lott köz­vet­le­nül a háta mö­gött. Va­laki dur­ván el­kapta a kar­ját, és a fü­lébe szi­sze­gett:

– Na, kedveske, most én jövök!

Kata érezte, nem kap levegőt, va­lami zsi­neg­féle szo­rítja nya­kát. Pró­bálta kezét a ma­dzag alá búj­tatni, de ez csak egy pil­la­nat le­he­tett. Le­vegő nél­kül ver­gő­dött egy da­ra­big, majd teste el­er­nyedt. Csupa mo­csok lett kö­rü­lötte min­den attól a vég­ter­mék­től, ame­lyet er­nyedt izmai már nem tud­tak vissza­tar­tani.