Márk evangéliuma
A Regina del Mare, a velencei kereskedelmi flotta legszebb hajója, mely valaha is a tenger hullámaiba zökkent az Arsenale dokkjairól, már második napja horgonyzott az alexandriai öbölben. Krisztus urunk születése utáni 828. év szeptember havának tizenkettedik napja volt: kedd.
A szép hajó kapitánya már minden árút a hajóra hordatott mi csak Alexandriában kívánatos volt, s?t beszerezte a kiköt?i hatóságok engedélyét is, mert tizenharmadikán hajnalban vitorlát akart bontani, evez?ket vízbe csobbantatni, és elhajózni szép szül?hazájukba, Velence gyönyör? városába.
Az utolsó éjszakán a négy legmerészebb, önként jelentkezett matróz lelopakodott a fedélzetr?l, és fal mellett osonva Alexandria Bucoli városrésze felé igyekezett, ahol sziklába vájt sírban aludta álmát már vagy 710 éve a szent, akinek csontjait újra meg újra szentségtelenítették a muszlim hit? arabok: ott nyugodott Szent Márk, Jézus Krisztus életének ismer?je és lejegyz?je: a jó hír hordozója.
Nem is vitás: szívdobogtató, torokszorító kaland volt a sziklasír vastag tölgyfaajtajának áttörése, Márk hamvainak az alvó Alexandrián való átcsempészése, de mindez elmaradt a másnap hajnali kihajózás kalandjától, mert az arab vámosok alaposan, az utolsó szögig szokták a hajókat átvizsgálni.
Szerencsére ser Gianni Buffalmacco, a Tenger Királyn?jének okos, ügyes kapitánya el?re gondolkodott. Még Ciprus szigetén vásárolt négy félbebontott, megfüstölt disznót, és csak úgy, fejestül, farkastul letette az élelmiszerek közé.
Az elmés, nemes hajóskapitány akként gondolkodott (és követték tettek a gondolatot), hogy az igazhit? arab vámosok érinteni sem akarják a tisztátalan disznóhúst: mármost, ha ama négy félbevágott, fölfüstölt, fejes -farkas jószág alá temetik kis id?re a Szent szentséges maradványait, kimenekíthetik a pogányok városából.
Így történt, éppen így: a vámosok visítva menekültek a tisztátalan állatok látványától (no, jó: kicsit tán túloztam), minden esetre nem voltak hajlandók hozzáérni.
Szent Márk hamvai tehát a szép Regina del Mare gyomrában, disznóhús közé rejtve, elhajóztak a Köztársaság felé.
Április huszonötödikén, vasárnap – az Úr 829. esztendejében – Torcello szigetét?l a Nagy Térig zúgtak, bongtak Velence minden harangjai, jelezvén, hogy a Város püspöke, Gregorio Ghirardo, Domenico Flabanico dózse társaságában most teszi végs? nyughelyére Szent Márk holttetemét, szenteli meg azt a helyet, és a kis templom fölé majdan emelend? szép Bazilika alapkövét is beágyazza Velence méhébe.
Zászlókat, szalagokat lengetett a jó tavaszi szél, bárkák, gondolák vesztegeltek a bacino olajzöld vízén, és zúgtak, búgtak a harangok.
Aztán csend lett a piazzán, mert a püspök megszólalt, és mesélt, és a szép Város lakosai minden id?ben áhítoztak a mesékre. Most a püspök Márkóról mesélt.
Ekként.
Márk szinte még gyermek volt mid?n apja meghalt, és özvegyen hagyta anyját: akkortájt történt mindez, mikor a János föllépett, és vízzel keresztelt sokakat, más egyebek között azt is, ki kés?bb a Szentlélek keresztvízében fürdetett mindannyiunkat.
Márk anyja igaz élet?, csöndes, szelíd-szolíd asszony volt, ki tágas, szép házat örökölt elhalt férjét?l, és ebben a házban fogyasztották el a Tizenkettek a mi Urunk társaságában ama utolsó vacsoráját az Ember Fiának. Ekkor látta Márk el?ször Jézust és az Apostolokat.
Aztán Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt, és ugyanott, Jeruzsálemben az Emberfia föltámadt.
Azokban a napokban a Simon, ki k?sziklának, Péternek is neveztetik, csodálatosan kiszabadult Heródes börtönéb?l, és elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak, és imádkoztak. Pétert a háznép igen jól ismerhette, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé, a hangjáról ráismert, és a házba beengedte, és az után Márk anyjának háza lett Péternek szállása.Nem kétséges, az ifjú Márk gyakran ült Péter lábainál, és hallgatta szép beszélgetéseit, meséit.
És azt is tudjátok meg szerelmetes barátim, hogy az ifjú Márk az els?k között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek, és Péter ezért mondott ?t a fiának.
Aztán történt, hogy Péter és a többiek – miként pünkösdkor Jézus utasította ?ket – széjjelszóródtak a világban, és Márk magára maradt Jeruzsálemben.
Jézusnak, a Megváltónak születése utáni negyvennegyedik esztend?ben Júdeában szörny? éhínség pusztított, mert hosszú, forró szelek jöttek a Pusztáról, és nem hullott es? száznyolcvan hosszú napon át, és csak lángolt a nap: akkor az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett. Pál és Barnabás hozta az adományt a Városnak, és ?k ketten megint csak Márk anyjának házában szálltak meg, mert hisz Barnabás Márk nagybátyja volt, édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli ténykedésben.
Azután a sors forgandósága miatt egy évvel kés?bb Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és oda is magukkal vitték Márkot.
Ekként esett, hogy Márk, a mi szentünk, megismerte az apostolok és pátriárkák tevékeny munkálkodását, és még többet tudott meg mindenr?l, mi Krisztus Urunk történetéhez tartozó volt.
Sokfelé utazott azután, hol az apostolok egyikével, másikával, hol magában.
Járt Líbiában és Egyiptomban, és hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét.
Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott, például Pentapoliszban is, ahová érve Márk tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket ?zött ki.
Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
És járt Rómában is persze, mert a legszorosabb kapcsolat Péterhez f?zte ?t, oly annyira, hogy a római közösségben úgy beszéltek Márkról, mint Péter tolmácsáról. És a rómaiak látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette kedvükért, és Péter különböz? prédikációiból alkotta egybe az ? evangéliumát, örömhírét.
Péter mellett Rómában Pállal volt még együtt, amint arról maga Pál emlékezik a kolosszabéliekhez és a Filemonnak írt leveleiben.
Szerelmetes Barátim!
A Szent, kinek ma hamvait végs? nyugovóra tettük, látta Krisztus urunk vértanúhalálát! Látták az ? könnyez? szemei, látták Péter és Pál apostolok vértanúhalálát, és ezernyi más névtelen keresztény halálát az arénában, mid?n a vad Nero császár tombolta dühét a keresztényeken.
Hol hirdette még a hitet?
Járt szép Cipruson, és a Tenger sok egyéb fürd?z? szigetén; járt ismételten Antiochiában, meg másféle keleti országokban is.
Aztán egy napon a Szentlélek avval a hírrel lepte meg Márkot, hogy Alexandriába kell mennie, ? hát búcsút vett a testvérekt?l, azok pedig „Az Úr tegye szerencséssé utadat!” kiáltással és számos öleléssel búcsúztak el t?le a kiköt?ben.
Harmadnap alkonyattájt érkezett Alexandriába, a gyönyör? Városba, mely a nagy Alexandrosz akaratából épült a tenger és a Mareotisz nev? parti tó között húzódó homokos partszegélyen, az egykor legkiválóbbnak tartott Deinokratesz építész tervei szerint, és 110 sztadion volt kerül? járása.
A város el?tt fekv? Pharosz szigetét egy hatalmas, 7 sztadion hosszú gáttal, a heptasztadionnal a parthoz csatolták, így keletkezett a nyugati és a keleti nagy kiköt?.
Minthogy a tenger folyton-folyvást kavicsot és törmeléket hordott és rakott a heptasztadion mellé, a csatornák – amelyek a két kiköt?t összekapcsolták – rég eltöm?dtek, és a gát majd fél millum szélesség?re növekedett.
Márk a Nyugati Nagy kiköt?be érkezett, hátára vette kevés motyóját, lesétált a fedélzetr?l, és elindult a zegzugos, kanyargós utakon a város belseje felé.
Alig ért azonban a városba, elszakadt a saruja.
? ezt int? jelnek vette, arra gondolt, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, éles késével megsebesítette a kezét: Márk hamar nyállal sarat csinált, rákente a sebre, és ekként meggyógyította azt az embert. A cipész persze mindjárt kérdezte, honnan van csodatév? ereje, amire Márk tanítani kezdte ?t Krisztusról, és oly igen lelkesen beszélt, hogy a cipész egész háza népével megtért. ? lett az els? hív? Alexandriában, kit Anianusnak hívtak.
A hív?k száma attól fogva egyre n?tt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogány arabok féltékenyen üldözni kezdték, bíróság elé citálták, és minden egyéb módon is alkalmatlankodtak néki.
Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diakonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.
Két év elmúltával tért vissza Alexandriába, és megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, s?t a várostól keletre, a sziklák között fekv? kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Ám ellenségeinek száma is megn?tt, végül a pogányok elhatározták, hogy megölik.
Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április huszonötödike.
Márk épp szertartást végzett a kis bucoli-templomban, mikor a liturgia közben, az oltárnál támadták meg, és fogták el. Kötelet kötöttek nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után, vére megfestette a sziklákat, és soha többé semmiféle es?, sem az id? onnan le nem mosta azt.
Mindazonáltal még nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miként végezzenek vele.
Sötét, b?zös és nyirkos volt ama börtön, és megfélelemlett felettébb a Márk lelke. Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá:”Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi er?nek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.”
E látomás vigasztalásával szívében Márk égre tárt karokkal imádkozott reggelig, és megnyugodott vala.
Másnap reggel összegy?lt a város népe, kihozták Márkot a börtönb?l, ismét kötelet kötöttek a nyakára, és közben gúnyolódva üvöltöztek: „Vezessétek a marhát Bucoliba, a vágóhídra!”
Márk – miközben a földön vonszolták -, úgy fohászkodott, miként Mesterét?l tudta: „Uram, a kezedbe ajánlom lelkemet!”
És akkor kilehelte: lelkét.
A pogányok nagy máglyát raktak, és el akarták égetni, ám hirtelen fergeteges szélvész és felh?szakadás támadt, úgyhogy az áradó víz el?l menekülniük kellett. A rejt?zköd? keresztények ekkor jöttek el? innen-onnan búvhelyekr?l, és sziklasírjába eltemették a szentet.
Így végezte meséjét Gregorio Ghirardo, Velence püspöke; a nép keresztet vetett, és szétszéledt ki-ki házába. Április huszonötödike, vasárnap volt – az Úr 829. esztendejében.
Álomszép Itália gyönyör? városában, Velencében, az ismert Világ leggyönyör?bb terén, a Szent Márk téren, a Szent hamvaira emelt képzelhetetlen Bazilika el?tt három zászlót lenget a langyosodó-meleged? tavaszi szell?, mely a Bacino di San Marco olajzöld vize fel?l száll: egy zöld-fehér-vörös olasz lobogót, egy kék Uniós zászlót, és egy szárnyas oroszlánost.
Az Szent Márk zászlaja.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kavyamitra Maróti György
