dudás sándor : Képfecskék III. rész

néletírás

 

    Apa, apakép. Ez is hiány az életemben. Egy id?ben könyvet szándékoztam írni, emlékm?vet állítani a hozzám legközelebbiek egyikének. Tervem felszívódott, szétment az id?ben; lekötöttek a megélhetés gondjai. Maradtak azonban feljegyzések, versek, emlékek.
    Apámat mindenki ismerte a faluban.
    Hatévesen vesztette el a hallását. Pitykéztek, ?sszel, gyerekek. Felfázott, s szamárköhögés következményeképpen mindkét dobhártyája perforálódott. Nem árt tudni, az ezerkilencszázas évek elején még nem volt divatba a nadrág, szoknyaszer? alsóban, nevezetesen pendelben jártak a fiúk. Orvos? A községb?l nem hívták ki szülei ide, a külterületre. 1916-ot írtak, javában dúlt az els? világégés.
    Nálam azért jobban hallhatott. Anyám mesélte, hogy bent a házban is meghallotta a mennydörgést, míg én kint a szabadban sem.
    Csontjai vezették a hangot?  Értette is – ép hallóidegekkel! – a beszédhangot, vagy csupán értelmezni tudta a testi rezonálást? Azért gondolom, mert volt gramofon, még anyám els? férjéé; apám rátette a kezét, és amíg anyám a kúton járt vízért, megtanulta a dalt a lemezr?l. Legenda?
    Iskolába nem járt, írni, olvasni, számolni azonban tudott.
    Minden eddig megjelent könyvemben – hatot jegyzek – szerepel. És antológiákban. Ezeken felül K?szegi Barta Kálmán, falubeli költ?-írótárs két könyve ?rzi emlékét.
    A faluban Süket Sanyinak mondták, azt beszélték, légnyomás érte a háborúban, attól veszítette el a hallását. (A légnyomás tény. 1944. ?szén, az Újszilvás területén zajlott kegyetlen harcok során, házunk közelében, a Telepi erd? szélén, a határjelz? k?t?l mintegy kétszáz méterre. Hazafelé tartott. De hallását még gyerekkorában vesztette el. Egy hétig állt a front, az itt él?k sokat szenvedtek.)
    Gergely József emléke apámról: „Apád? Emlékszem, 1938-ban csinált nekem bocskort. Ösztönösen rajzolt, ha papír nem akadt, deszkára, falra. Nem hallott. Vizuálisan fejezte ki magát. Kevesek értették ?t igazából. Tud rajzolni, hát rajzol – tudomásuk vették és kész. De, hogy miért rajzol okkal, ok nélkül? – ezen már nem gondolkodtak el. Nagyon jól rajzolt. Történt egyszer, hogy a kocsmába Füleki Jancsi összeverekedett Szarvas Jóskával, apád is ott volt. A csend?rök bevitték ?ket Györgyére, a csend?rségre. Ott aztán a két hevesvér? baját alaposan ellátták! Apád pedig egy papirost kért, s szépen, egymás után rajzolta a kocsmai jelenet mozzanatait, ki kezdte a verekedést, a másik hogyan ütött vissza, és így tovább. Még a többi kocsmában mulatót is fel lehetett ismerni a rajzokon!
    Sajnálatomra, egyetlen rajza sem maradt fenn.
    Apámról másik rokon, Bander Ilona leveléb?l idézek részletet, stilizálva, szerkesztve.
    „Utolsó beszélgetésünkkor panaszkodtál, hogy keveset tudsz apádról, kicsi voltál, amikor meghalt. Én láttam ?t nagybandában aratni. Mint cipészhez, sok lábbelit vittem hozzá javíttatni. Egyszer, iskolás gyereket, kihúzott a csávából csodálatos rajztehetségével! Apád remek ember volt, nem kell miatta szégyenkezned, ne félj!
Amikor megismertem, úgy huszonöt éves lehetett. Nem volt túl magas, de széles a válla. Szeme, szája mindig mosolyra állt. Sokáig nem tudtam, hogy nagyothalló. Ha beszélgettünk, mindig megértette, amit mondtam. Kérdezgetett, mit tanultunk az iskolában? Tudom-e már a leckét? Nagynénémmel is gyakran hallottam beszélgetni. Egyszer azt mondta neki: „Tudod, Juliskám, nekem sokkal többet kell tennem, olyat is, amit mások nem mernek. Hogy egész embernek nézzenek. Hogy elfogadjanak egyenrangúnak.” Akkor tudtam meg, hogy nem hall. Mások úgy mondták, hogy nagyot halló, de ez nem volt igaz! A fülével nem hallott. De hallott a szemével, a pórusaival, de még a háta közepével is! Mindent megértett és mindenre válaszolt.
    Aratáskor egyenrangú emberként vágta a rendet. A bandagazda azt mondta, legjobb embere Sanyi, egyben a legmegbízhatóbb! Soha nem késett, inkább els?nek érkezett. Minket, csenevész marokszed?ket elhalmozott gyümölcsökkel, ami aratás idején fontos és üdít? táplálék. Dudás Sanyi körtéje, almája sokunk közérzetén könnyített, enyhítve szomjunkat a nehéz, forró napon végzett munkában.
    Egy alkalommal iskolába készültem. A házi feladat megoldhatatlannak t?nt, egy kétlábú és egy négylábú háziállatot kellett rajzolni. Lyukasra radíroztam az irkám, de csak pacni lett, semmi állat. Sírtam.
    Belépett Dudás Sanyi. Egyb?l felfogta fájdalmas pillantásom, mellém ült.
    – Mit segítsek?
    – Malacot szeretnék rajzolni, meg kacsát. De nem megy!
    Kivette kezemb?l a ceruzát. Nézegetni kezdte, leolvasta a puhaceruza gyár nevét.
    – Ilyen remek ceruzával mindent lehet rajzolni! Hol vetted?
    – Anyám hozta Pestr?l. Akkor még élt… Csak rajzolni veszem el?, nagyon vigyázok rá!
    – Vigyázzál is, mert kit?n? plajbász! – ennyit mondott, de már papíron volt a kétlábúm és a négylábúm!
    Gyönyörködve hálálkodtam, mert olyan tökéletesek voltak, mintha élnének. Rajtam kívül senkinek nem voltak olyan szép állatai az osztályban. Nem titkoltam el, ki rajzolta. Még a tanfelügyel? is megcsodálta!”
    Emlékeimet kiegészítem Tóth Sándor bácsiéval.
    Suttyó gyerekek voltunk, Sándor lehetett tizenhárom, én kett?vel kevesebb. Rengeteg varjú volt abban az id?ben a Jeges-d?l?i erd?ben. Tavasszal, amikor kikeltek a varjúfiókák, elözönlöttük az erd?t, és kiszedtük ?ket a fészkekb?l. Anyánk levest f?zött bel?le, kirántották a húst. Jól éltünk tavasszal.
    Volt az erd? közepén egy hatalmas, kétágú fa. A többi fa lombjánál magasabb volt sudár törzse és egész lombkoronájával túlemelkedett a többi fán. Törzse fényes, sima, sehol egy görcs, kapaszkodó.
    Senki nem tudta megmászni! Javakorabeli férfiak tehetetlenül csúsztak vissza a rengeteg, kétségbeesve köröz?-károgó varjúk zajától kísérve.
    A kétágú fa büszkén tartotta és szárnyaira bocsátotta az els? költés fiókáit.
    A második költésnél Dudás Sanyi elhatározta, csakazértis varjút eszünk!
    Egyik este a teheneket hajtottuk haza a gulyáról, odasúgja nekem.
    – Hajnali ötkor legyél a kétágúnál!
    – Nem leszek én!
    – Ha eljössz, felezünk! – ezzel elfutott.
    Azzal a tudattal feküdtem le, hogy nem megyek! Minek?
    De hajnalban összefutott számban a nyál, eszembe jutott a varjúfióka-hús, finom ám nagyon, kirántva. Csak elmentem.
    Sanyi már ott volt.
    Felmászott a kétágú melletti fának a legtetejébe, és elkezdett hintázni rajta. Mind nagyobb ívben lendült az ág ide-oda, míg az egyik ívelésb?l Sanyi átugrott a kétágúra. Félelmetes volt! Körülötte hangos károgással körözött a sok feketemadár.
    Félmeztelenül a fészkekhez kúszott, és dobálta le nekem a még kopasz kismadarakat. Minden fészeklakó az ingem derekába került. Sanyi ekkor könnyedén lesiklott a kétágú sima törzsén. Szemei büszkén csillogtak. Mosolyogva kérdezte: Nos?
    – Nagy vagy! Ezt senki nem tudná utánad csinálni!
    Tizenöt éves, Tamasi Tamás a barátja. Tamasiék nagyon szegények, Dudásék nem, csak az anyja fukar. Közeledett a györgyei búcsú, a két barát kevésnek találta a zsebpénzt. Tanakodtak, mivel egészíthetnék ki a búcsúra valót.
    Viola Jani bácsi megtudta, a két gyerek megszorult. Tanácsolta nekik, ha Viola András bácsitól elcsennek egy zsák gabonát, ? átveszi, és napi áron fizet.
    Rohamosan telt az id?, megoldást nem találtak. Jani bácsi adott nekik jó nagy zsákot és ajánlkozott ?rködésre. Ment a dolog annak rendje-módja szerint, teleszedték a zsákot, elvitték Jani bácsihoz, lemérték, és meg is kapták az árát.
    Másnap a két gyereket elkapták a csend?rök.
    Bekísérték ?ket Györgyére, s külön-külön vallatni kezdték. Dudás Sanyi nem szólt semmit, az íróasztalhoz lépett, felvett egy fehér lapot és boszorkányos gyorsasággal minden mozzanatot lerajzolt. Jani bácsi ?rködött, ?k töltötték meg a zsákot, vitték Jani bácsihoz, mérték le, vették át a pénzt… A kakastollasok teljesen megnémultak.
    A két gyereket elengedték, lelkükre kötve, hogy többé nem ússzák meg szárazon.
    A két testvér ezután pereskedett, és halálukig gy?lölték egymást.
    Azt hiszem, ezek után ismered apádat. Bátor volt, jólelk?, ügyes, és találékony.”
    Csak hát Zrínyi jelmondatával: „Szerencse kell, semmi más”, hadilábon állt.
    Disznótorost vitt Szolnokra, nagymamához. Györgyére begyalogolt, vonatra várt. Mikor Szolnokra érkezett, ki tudja, hol jártak gondolatai. A síneken át elindult az állomás felé. Figyelmetlen volt és az el?tte álló sínpáron Pestre tartó vonat elgázolta.
    Jobb lábát bokánál kapta el a vonatkerék, amikor fel akart ülni, a kiálló, vastagdeszkás lépcs? törte össze koponyáját.
    A baleset 1950 februárjában történt. Kilenc hónapos voltam.
    Áprilisban kiutalták a kórházból. Járni tanultunk az udvarunkon, ? mankóra támaszkodva, én pedig nadrágja szárába kapaszkodva.
    M?lábat? Egyszeri segélyt sem kapott soha!
    Maga faragott m?lábat keményfából, beletérdelt, er?s szíjakkal lecsatolta, és így járta a falut.
    A kamrában volt berendezve a suszteráj. Az ablaknál alacsony asztalka, körben kis rekeszekkel, apróbb-nagyobb fa- és vasszegekkel, középen az éppen szükséges cipészszerszámok. A falnál stelázsi, polcain kaptafa-párokkal – mindet apám faragta.
    Háromlábú széken ülve dolgozik. M?lábát kinyújtja, szája szögletében faszegek. El?rehajol, árral, kalapáccsal lyukat üt a talpb?rön, beilleszti a nyáltól nedves faszeget s jól irányzott ütéssel beüti…
    Így haladt az akaratot követel? nehéz munkában. A b?rt fékezni kell, hogy moccanatlanul engedelmeskedjen a nyúzó, lapító, vágó, fúró er?k játékának.
    Miel?tt varrja a cip?fels?részt a talphoz, fekete szurkon húzogatta át a fonalat, majd minden egyes átf?zés után szorosra húzta az öltéseket. Ha végzett, leemelte a támvason s ép lábán b?rszíjjal rögzített cip?t, kiemelte a kaptafát, nyúlt az egyik kis pléhdobozért, hogy fekete vagy a barna szín? festékkel megadja módját a cip?esztétikának.
    A kamra többi része volt a konyhánk. Kisebb asztal, kanapé, székek az egyik, vassparhelt a másik sarokban. Nehéz talpb?r, csirizszag terjengett, keveredve dohányfüsttel, ételg?zzel.
    Apámat alapjában mosolygósnak, vidám természet?nek ismerte mindenki.
    Nekem is jutott a kuncsaftok figyelméb?l. Elfeledtem már, ki volt, aki térdére ültetett, kezébe fogta kezem, s mutatóujjam kinyújtva, lassan a petróleumlámpához közelítette, de miel?tt az ég? lámpa forró üvegéhez ért volna az ujjam, jujj! – kiáltással visszarántotta. Ismétléskor már mondtam is: jujj!
    Másvalaki pajzán énekre tanított, éppen  még jó nyomdafesték-t?r?, hogy aszondja:
      Van nekem egy csíkos gatyám,
      abban van az én ceruzám,
      minden este írok vele,
      mégse kopik el a hegye.
    Ezt gyakran énekeltem, tetszett nagyon. Pedig nem is volt csíkos a gatyám.
    Egyszer-kétszer, ha szépen eltagolták, ragadt rám vers, ének.
    Perjési néni, (Bárányos) Nagy néni… Bármikor jöttek, leültek a kanapéra egymás mellé, mentem hozzájuk. „Mit hoztál nekem Rózsika néni? Juliska néni?”- kérdeztem, s nyúltam a zsebükbe. Erre szoktattak. “Nyúlj a zsebembe!” – mondogatták eleinte, aztán már csak mosolyogtak. Mindig találtam egy-két szem savanyú vagy selyempárna cukorkát. Nem is tudom, maguknak vagy nekem szereztek-e vele nagyobb örömet?
    ?k ketten kivételek voltak, „szabályt er?sít?k”. Soha nem fogadták el nyomorék apámtól köszönömre a munkát, a cip?javításért mindig hoztak, szalonnát, lekvárt, zsírt, mikor mit.
    Apám halálát bizony sokak megérezték – lábbelijükön keresztül is.
    Nagybátyám, Dudás Pista bácsi, ha nálunk járt, a térdére ültetett, tetszett neki, hogy szerettem, ha „lovagoltat”. Apám után nem sokkal elment ? is. Fejjel egymásnak pihennek, sírjaikat a temet?út választja el egymástól.
    Anyám gyakorta sütött pozsonyi kiflit. Olyankor meghitt családi hangulat uralkodott nálunk. Az apró süteményt nagyon szerettük, ahogy kisült s anyám kivette a süt?b?l, forrón, a tepsiben meghintette porcukorral, s ahogy h?lt, úgy tömtük magunkba.
    Szüleim nem nagyon beszélgettek, ha mégis, egymáshoz figyelmesek, türelmesek voltak.
    Varró Pali, Tóth Dezs? voltak leginkább nálunk, ?k gyakran, a beszélgetés kedvéért jöttek a d?l? másik végér?l. A közelebb lakó Barta Kálmán bácsi ritkábban jött, akkor is csak apámmal beszélgetett, ?k tudják, pontosabban, már ?k sem, mir?l. Jó kedély?, kevés szavú embernek ismertem. (Fogorvos unokája, els?ben velem járt egy osztályba, padtársak is voltunk. Hivatása mellett a literátorság több m?fajával, könyvkiadással foglalkozik. Önéletrajzi könyvében b?ven ír nagyapjáról. Annyit tennék még ehhez: apám, s Kálmán bácsi, többekkel együtt temették a front után az Újszilvás területén elesetteket. Újföldi-rész, Klára-telepi sz?l?, Abonyi út mente egy nagy temet?vé lett akkor, negyvennégy, november elején. Ki tudja, milyen tragikus emlékek tartották össze e két, kedélyes-bölcs embert.)
    Apám a felsoroltakon kívül még sokak emlékezetében él. A holtat élete védi. Bennem is, amíg emlékezni tudok.
    Fényképe nem maradt.

  

    Piroska vasúti megálló, Szolnok és Tószeg között, a félegyházi vasútvonalon.
    A megállóhoz közeli iskola mögött jókora telkeken a Balázs-tanyák, Gyurié és Lacié. Így emlegették a családban. A szokványos parasztházakhoz melléképületek, istállók, ólak tartoztak. Az épületek mögött kerítetlen kertek. Gazdáik: anyám unokatestvérei, László egyben keresztapja is. (Ecseki Polla néninek a két fián kívül négy lánya volt.)
    Anyám tizenkét évesen került a Gyuri-tanyára, mindenes cselédnek, de önállóan végezte munkáját.
   A kertet konyhakertnek használták, zöldségféléket termeltek benne, a szomszédos Laci-tanyán gyümölcsöskert volt. Mezsgye választotta el egymástól a kerteket, végükben Szent Péter-szobor, s túl a láthatárba nyúló, jól term?, zsíros feketeföld, a Balázs-birtok. (Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében nem voltak magánkézben kiterjedtebb birtokok, mint az ország más területén, legfeljebb pár száz hold.)
    Hat tehén, öt-hat sertés, ezekb?l kett? minden esztend?ben hízónak befogva, baromfik számolatlanul, nos, ezek voltak tizenkét éves anyám kezeire bízva. Korán feküdt, korán kelt. Megfejte a teheneket, itatásnál tíz-tizenkét nagy favödörnyi vizet felhúzott a kútból. Ellátta a disznókat, a baromfiknak vetett magot.
    Az el?z? esti és a frissen lefejt tejb?l, keresztapja segítségével a félnyolcas félegyházi motorral bevitt Szolnokra, s ott házaknál szétmért két vizeskannányit, hol egy, hol másfél-két liternyit.
    Piroska gyéren lakott tanyavilág. Anyám nem ismert az ott él?k közül közelebbr?l senkit. Nem volt barátságos, nem érdekelték ismeretlenek. (Így van ez Újszilváson is. Úgy vélem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ezért tudok keveset a környezetemben él?kr?l. Belejátszhat ugyan irányomban megnyilvánuló érdektelenség, nemhallásom, aminek következtében nem igazán ismerem ki az embereket, megváltoztatják velem beszélve gondolataikat, rejtik igazi természetüket. Anyám, amit hallott, elmondta, olykor kommentálta, akár ízlése alapján a történetet, szerepl?t, aztán látszólag teljesen elfeledte. Soha nem hánytorgatta senki dolgát. ?t így kellett elfogadni, oroszlán-jegy, nagyvonalú, méltóságos lelkület?, mint a nyár közepe.)
    Naponta f?zni, egymagára, nem sok kedve volt. Ha megéhezett, leszelt egy jókora szelet házi kenyeret, megkente finom házi zsírral, s még a két kutyának is jutott bel?le. Szalonna, tepert? – akkor még h?t?gép híján, zsírjában lesütve, sokáig zamatos maradt -, nos, ezek voltak f? eledelei.
    Családunk tagjai nem igazán szerették egymást. Anyám ritkán látogatott „haza”, a Nád utcába. Bár szerette szüleit, testvéreit, igazságtalannak tartotta, hogy egyedül neki kell egy ballépés miatt a családi adósságot törleszteni. Bár nagyon szerette az állatokat, nevelni, gondozni is, áldozatos munkájáért valami ellentételezést csak várt. A nyolc hold földet, amib?l jussolnia kellett volna törvény szerint, elárverezték. Juss? Kuss! Férjhezmenetelekor éppen csak azt engedték meg neki, hogy az udvaron álló, sárléces nyári konyhában húzzák meg magukat férjével. A ház kisszobáját inkább albérl?nek adták ki. De hát hová mentek volna? Zaklatták ?ket a kedves családtagok minden lehetséges módon, amíg szorgalmasan dolgozó, saját lakásra félrerakó férjével végzett a gyilkos golyó. A félrerakott Peng?ket pedig elvitte az infláció, az új, „kemény” forint.
    Ez a szeretetlenség irányomban is hatott. Nagynénjeim, mamám sosem vettek ölbe, szikrányit sem kényeztettek, pedig egyetlen fiúunoka voltam. Mamámnak még egy unokát adott a sors, vele, Marikával egy id?ben, már huszadik évem felé, közelebbi kapcsolatba kerültünk, leveleztünk. Sajnos a nagy távolság, s egyéb, múltban gyökerez? problémák nem kedveztek kapcsolatunknak. Egyébként Marikának anyám a keresztanyja.
    Írni, olvasni, számolni tud anyám, pedig csak két osztályt járt. Azt hiszem, egyetlen könyvet sem olvasott végig, az ? igazi tanítómestere az élet volt. A képeket szereti nézegetni, újságokban, képeslapokban. Egy id? óta olvasásban látás-problémái akadályozzák és amúgy sem látta soha fontosságát a bet?falásnak. Szívesen hallgat rádiót és szereti, ha beszélgetek hozzá. Általam ismeri az írókat, költ?ket, m?veiket, életüket. Büszke rá, hogy fia költ? lett, de ez visszafojtott büszkeség – hiszen tudja, tapasztalja, a háttérben mennyi lemondással, milyen semmi megbecsüléssel jár ez a hivatás. A színes tévét naponta nézi.
    1939-ben ment feleségül Jegesi Istvánhoz.
    Hat évet éltek együtt. A Nád utcai tanyaépület udvarán álló, sárléces nyári konyhát lakták, télen, nyáron.
    Férje halála után még két évig élt ott anyám.
    Sokat emlegette negyvennégy háborús ?szét, a szakadatlan es?zést. Nyáron az állomás terrorbombázásait, a kátránnyal bevont, lángoló barakkokból menekül?, ég? katonákat.
    A szomszéd tanyában, Ferenc bácsiéknál, albérl? lakott, ennek testvére Szijjártó Péterné, innen, az akkori Tápiógyörgye-Jegesb?l. Néha ellátogatott a testvéréhez, így ismerkedett meg anyámmal. Többször beszélgettek. Szijjártóné egyszer felhozta apámat. Nem hall, de jó munkásember. A mamával él, aki súlyos beteg, családjai közül senki nem ápolja, napjai vannak hátra…
    Így került anyám 1947. májusában Jegesbe.
    Két évre rá, csaknem napra pontosan, megszülettem.
    Érdekes, titokzatos történet, amit anyám mesélt:
    1945. februárjában már némileg konszolidálódott a helyzet, férjem a városi Kertészetben. Munkája a háborús években nélkülözhetetlen, ehhez igazolása volt a városi f?kertész, Papp Dénes aláírásával, pecsétjével, és zöldtintás, cirill bet?s, orosz városparancsnoki ellenjegyzéssel.
    Az élelmiszerellátás akadozott, jegyre kaptunk élelmiszert, kenyeret. A kenyérb?l azt hiszem, napi fél kiló volt a fejadag. Sokszor két-három órát is várni kellett, sort állva, ha késett a kenyérosztó ember.
    Nos, akkor februárban szól a mögöttem álló n?, hogy miel?tt eljött, begyújtott a kályhába, öt hónapos a kislánya, ? azt megnézi, menjek el vele. Barna, sovány, középmagas n?, azel?tt se, azóta se láttam. Mondom, én nem megyek innen, mert nagyon sokan vannak mögöttünk, ha visszajövünk hátrakerülünk, vagy jut kenyér vagy nem. Azt mondja a sorban el?ttem álló enber, hogy ha visszajönnek, beállhatnak a helyükre. Hát, ha így lesz, nem bánom, menjünk – egyeztem bele.
    Közel lakott az asszony. Megnéztük a kislányt, tett a t?zre. Hozzám fordul, azt mondja, tud kártyát vetni. Én nem tudok pénzt adni – mondom neki. Adjak akkor kukoricát. Jól van – egyeztem bele. Mit akarhat? Nem értettem. Máig sem értem, miért engem szemelt ki jósoláshoz az ismeretlen n?! Valaki szólhatott neki? Mindegy. El?vette a kártyát. Kever, szétrakat, kirak. Azt mondja, halált jelez a lapjárás. Nem tudja pontosan kicsoda, de nagyon közeli hozzám. Úgy nyolc-tíz hónap múlva bekövetkezik a tragédia.
    Újra megnéztük a kislányt, visszamentünk sort állni.
    Kiváltottam a kenyéradagot, vittem Pistának a Kertészetbe.
    Másnap vittem az asszonynak a kukoricát. Soha nem tartoztam, nem tartozok senkinek!
    Teltek a napok, hónapok. Karácsonyra készültünk. December 23-án, soha nem felejtem el, kora reggel ugat nagyon a kutyánk. Kinéztem, látom, a gátoldalon jön le tanyánk felé a vízhordó gyerek. Pistával dolgozott, ismertem látásból. Kiabál a tanya felé: Jegesi Istvánnét keresem! Kimentem, mondom, én vagyok. Azt üzeni a f?kertész úr, mondja izgatottan a gyerek, azonnal jöjjön a kertészetbe! Pista bácsit agyonl?tték!  A f?kertész úr két nyomozóval járt a helyszínen. A holttestet a hullaházba vitték.
    A Vártemplom mellett lakott a f?kertész, odamentünk. Nála volt a két nyomozó, ideadták a halottnál találtakat.  Két jegygy?r?, arany fülbevalók (magánál tartotta, nehogy t?lem elvegyék), zsebórája, táska, kerékpár.
    Papp Dénes szerette, becsülte Pistát. Intézkedésére a város temettette, díszsírhelyre. Részemre kijárta a legmagasabb kegydíjat, amit pár évig a Városházán kaptam kézhez, havonta, gyalogoltam Györgyére, utaztam Szolnokra. Kés?bb a Nyugdíjintézet folyósította.
    A holttesten hat golyó ütötte seb, egy halántékon hatolt be, a többi el?l, szívtájtól le, hasig. A legalsó golyó csak félig, apád látta, elhoztam. Végül valaki ellopta.
    Pista temetésekor vitték a hullaházba Sándor bácsit, anyám bátyját. Így aztán Pista temetésén sokan ott voltak a családból.
    (Mit hoz az élet! 1975-ben a Kertészet helyén épült fel az új Nyomda. Ott dolgoztam, míg vissza nem hívtak a Május 1-úti üzembe, csoportvezet?nek, de ezután is gyakran visszatértem az új Nyomdába, ha sok volt a munka. Megszállt a vízió: anyám férjének halála… Ezen a területen… Tudtam, utoljára száraz tésztát evett, bögréb?l. Az a verzió járta, hogy feny?fát követeltek t?le, karácsony közelgett, de miután ezt ? megtagadta, rál?ttek az orosz katonák a szomszédos laktanyából, de lehet, a Zagyva-gát fel?l. Nyulas is volt a Kertészetben, István a nyulakat szerette, gondozta, ?rizte… Bennem munkálkodó sejtelmeknek jártam utána, ebédszünetekben, bejárva a Nyomda területét, azt kerestem, ráérzek-e a pontos halálhelyre? Ahol elesett, elvérzett. Tudok parajelenségekr?l, de, úgy látszik, ez nálam nem m?ködik.)

    Akkortájt egyetlen kedvencem, a micisapka, még álmomban is búzasz?ke hajamat fedte, napellenz?vel, ruhagombbal a tetejében.
    Hitschék hatalmas cseresznyefáján ezrével piroslott az érett, nagy szem? gyümölcs. Anyámmal átvittük a megjavított cip?ket. Mindig csodálkoztam, Miklós bácsi miért javíttatja elhasznált cip?it, mikor annyi újat vehet, amennyit akar? De ha még kifizette volna… (Ma már tudom, nem voltak ?k tehet?sek. Viselkedésük, tartásuk alapján soroltam ?ket az úri kategóriába. A látszat csalt.)
    – Mit adjak érte? – kérdezte Éva, miután átvette a lábbelit.
    – Cseresznyét. Sokat.
    Odamentünk a hatalmasra terebélyesedett fához. A földig roskadó ágakról egy-kett?re teleszedtük napozóm zsebét, markom púpozva, fülemr?l „cseresznyefülbevalók” csüngtek.
    – Hová tegyek még? – Éva nevetett.
    – A sapkámba! Apám nem potyára csinálta meg a cip?t!
    Éva levette fejemr?l, s telirakta a micisapkámat.
    A kapuig kísért, ahol várt anyám. Neki jutott a sapkányi gyümölcs.
    Hazaérve, apámhoz léptem. Mivel nem figyelt – és tudva, hogy nem hall -, gyengéden megérintettem. Rögtön csupa szem lett. Ösztönösen lassítva szám mozgásán, hangtalanul elmeséltem neki az esetet. Örült talpraesettségemnek.
    Ahogyan apámhoz beszéltem, azt vártam mindenkit?l, világéletemben. Szemben velem, nyugodtan beszéljenek hozzám – akár hang nélkül! De az emberek nem tudják, mit jelent nem hallani.
    Éva orvos udvarlóját már apám halála után láttam. Szüreteléskor anyám odaát segített, nem maradhattam itthon, egyedül.
    A must lassú csordogálását figyeltem a présnél, nem vettem észre, a doktor szólt hozzám. Valaki felvilágosította, a gyerek nem hall.
    Kés?bb a doktor beszélt anyámmal, kérte, vetesse ki a mandulámat, hátha…
    M?tét után nem jött ki hang a torkomon. Megijedtem, azt gondoltam, néma lettem? Valaki mosolyogva mondta, ez a m?téttel járó állapot. Csak a folyosóra mehettem ki. Akadt ott is látnivaló!
    Beszél?képességem visszatért, torkom se fájt már. Felidéz?dött a folyosón látott kép: orvos megy a lifthez…
    A kórteremben magamkorú gyerekek, s harminc körüli férfi, egyik fülkagylója levágva. Szóltam Egyfül?nek – ahogy magamban neveztem.
    – Szeretnék liftezni. Nem tudom, szabad?
    Mire az Egyfül? válaszolt.
    – Ahhoz csont kell, azt szopogatni, s akkor a lift föl-le jár.
    Gondolkoztam er?sen, mivel furcsálltam, amit mondott, ugyanakkor koncentráltam a folyosón látott jelenetre. Tényleg, az orvos mintha rágott volna… Így aztán elhittem. De mit tegyek?
    – Szólj a n?vérnek, ? ad csontot – biztatott az Egyfül?.
    Természetesen szóltam.
    „Milyen csont lesz?” – t?n?dtem, addig, míg a n?vér magához intett.
    A felvonóhoz kísért, s ott csengetett.
    Kisvártatva a liftkezel? nénivel beszélt valamit, aki azután vagy húszszor felvitt-lehozott, másokat is szállítva közben, az általam addig még soha nem használt felvonóval.
    Élmény volt – el is feledtem, a csont évek múlva jutott csak eszembe.
    Házi feladatul kaptuk a Szózat els? két szakaszát.
    Nem kértek meg rá, elégtelen osztályzattól se tartottam, csupán bens? kényszert éreztem arra, hogy megtanuljam könyv nélkül. A szöveggel nem is volt gond. Hanem a kiejtés, hangsúlyozás! Nem volt hallási mintám! Tükör el?tt ellen?riztem szájmozgásom. (Azóta is számtalanszor konstatáltam: gyorsmozgású, kevésbé szóformáló – még jó, hogy nem kell saját ajkamról olvasnom.) Torokra tett kézzel, a gégef?-rezgésekb?l következtettem a hanger?re. Két kezemb?l szájamtól fülemig „folyosót” formáltam a hangoknak. Össze is zavartam szépen.
    Másnap szavaltam.
    Éva tanító néni er?teljesen mond valamit… Összevont szemöldök, haragra vall. Kiabál? Érzelmi sokk, úgy „látom” halálos sötétben zuhanok… Hanger? térít magamhoz… (Tehát kiabál.)
    A tanító néni nyakán kidagadt erek… Érzékelem a hanger?t, de szót nem értek. Nem annyira nem értett hibám sokkolt, hanem, hogy Éva gyakran id?zött nálunk, tudhatta, apámról, hogyan kellene velem érintkezni. Egyáltalán, sokat segített nekik anyu is, valamit vártam, valamiért. Életemben többször estem ebbe a hibába! Jó tett helyébe jót várj – ma már érvénytelen, csupán a jóság kísértete er?s bennünk. Már akiben.)
    A tanító néni pálcáért nyúl… Mindig gy?löltem az er?szakot… És az asztal lábánál lév? vizeskannát veri. Hallom-látom, hogy kiabál. Nem értem egyetlen szavát sem! Ha leírná! De talán akkor se érteném – a félelem leblokkol. Kommunikációs félelem – óriási a csend, a csendben az ismeretlen veszélyek. Nem tudom, mit akar. Most ?, máskor majd más! Ébernek kell lennem, úton, iskolában… Félelmet legy?znöm, és figyelni, figyelni! SZEMEM A FÜLEM IS!
    (Otthon elszavaltam a Szózat kezd? szakaszait, persze, ugyanazzal a hibával. Ekkor megértettem. A második szakasz utolsó szava! Nem fel, hanem kell! Itt élned, halnod kell! A KANNA KEZD?BETÃ?°JE: KELL! Ezt kiabálta hát a tanító néni! Addig csapongott képzeletem a kellemetlen epizód körül, amíg a tudni akarás és az elszánt kitartás kett?s nyomása szavakká rendez?dött, vagyis megvilágosult el?ttem a legvalószín?bb igazság. Ebben látom az emberi elme csodáját, nemcsak min?síti a ráhatásokat, hanem önmagát is ellen?rizi. Merem állítani, az agy önregeneráló képességgel bír.)
    Az igazsághoz tartozik, szavalással nem ért több kellemetlenség az életben. Évekkel kés?bb a Piros fejfákat szavaltam, tanító néni által hangsúlyozva megtanultam, s többször elszavaltam nyilvánosan. És bár láttam az összecsapódó tenyereket, teljes „dics?ségemhez” hiányzott a taps.

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 753 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.