Meggyötört emberek 9.

 

John egyedüli jelentkezőként maradt. Egy hathónapos átképzés után kapta meg a munkát. Az első pár hónapban rájött, hogy sokáig ezt nem fogja tudni végezni. Először is idegileg teljesen labilissá vált. Egy olyan félelemérzés uralkodott el rajta, hogy pszichológushoz kellett fordulnia. Szinte mániákusan attól félt, hogy ha valamelyik elítélttel rosszul talál bánni, akkor az szabadulása után bosszút fog állni rajta. A kezelések sajnos csak időlegesen tudták elmulasztani ezt a fóbiáját. Újra és újra kiújult. A munkatársai egymást közt úgy nevezték, hogy az elítéltek kedvence. Soha sem leckéztetett meg egy elítéltet sem, még ha bőven rá is szolgáltak egy extra büntetésre. Ha jelentést kértek tőle, azt semmitmondó apróságokkal írta tele. Nem volt hajlandó egy fogolyról sem elmarasztalóan nyilatkozni, még ha oka is lett volna erre. Egy év után jelentkezett a főnökénél, hogy megkérdezze, mikor tudná visszahelyezni eredeti régi beosztásába.

— Kedves John! — kezdte a főnök. — Sajnos sok változás történt az utóbbi időben minden téren. Emlékszem, hogy csak te vállaltad el egyedül az új beosztást. Sőt! Emlékszem az ígéretemre is. Ám sajnos nem áll módomban teljesíteni.

— De megígérted ezt nekem! — makacskodott John. — Ha tudom, hogy feleslegesen húzom le azt az egy évet, el sem vállalom.

— Mint mondtam, sajnos nincs már módomban a feljebbvalóimnál ezt elintézni. Vagy már régen nincsenek itt, elhagyták a szolgálatot, vagy áthelyezték őket egészen máshova. Ha nem lennél helyileg ide kötve ehhez a porfészekhez, esetleg volna módom segíteni. Tudom, hogy kölcsönöd van egy új házra, nehéz volna eladni vagy lecserélni. Éppen ezért nem is álltatlak ilyenekkel. Manapság semmi sem biztos, mint régen.

— Mit tudsz mégis nekem segíteni? Láthatod, mennyire nem nekem van ez kitalálva. Már magam sem tudom, hányadik terápián veszek részt. Eredmény nélkül. Nem bírom tovább! Munkatársaim állandóan mobingolni próbálnak. Minden rossz viccnek én vagyok a közvetlen célpontja. Ezt valahogy ki lehet bírni, de a rabok még náluk is rosszabbak. El sem akarom mondani.

— John! Egyetlen egy megoldás van. Kérheted a teljes leszerelésedet. Ez minden, amit segíteni tudok. Egészségügyi okok alapján még kaphatnál valamivel magasabb végkielégítést is. Hallgass rám. Menj le kevesebb órára. Mondjuk, csak két szolgálatot teljesítenél hetente. Ez annyit jelentene, hogy alaposan csökkenne a jelenlegi havi béred. Olyan ezer font körül kapnál. Viszont bőven lenne időd másik munkát keresni. Vannak átképző kurzusok, ahol heti három alkalommal tartanak oktatást, és sikeres vizsga esetén hivatalos papírt adnak a bizonyos szakmai kiképzésről.

— Megmondanád, mégis minek jelentkezzek? A látásom sokat romlott a börtönben. Jelenleg hat dioptriás a szemüvegem. Hova vagy milyen szakmára tudnak átképezni? Esetleg konyhai kisegítőnek?

— Ne lássad ennyire sötéten, van szakmai háttered.

— Milyen? Mint irodai alkalmazott, de a sajnálatos „ügy” miatt, aminek mind a ketten szenvedő alanyai vagyunk, kizárt dolog, hogy jó véleményezést kaphatnék a központtól. Ergó, ezt el is lehet felejteni. Mint smasszer leszolgáltam több mint egy évet. Azt meg hol veszik figyelembe?

— Mint szociális munkás tudnád magad hasznosítani, vagy öregeknél, vagy fogyatékosoknál.

— Én szociális munkás? Irtózom minden betegségtől. Anyámat korán vesztettem el. Fogyatékosok ápolása nekem? Lassan én is fogyatékos vak emberré válok, pedig még nem vagyok öreg.

— Jelenleg ez az egész, amit ajánlani tudok, John. Talán próbáld meg a csökkentett szolgálatot, ahogy mondtam. Kevesebb pénz, de több szabadidő.

 

John megfogadta a tanácsot, átment csökkentett szolgálatba. Persze, hogy nem oldódtak meg a gondjai. Több lett ugyan a szabadideje, ám ezt nem Sybillre fordította, vagy pihenésre, hanem ment a haverokkal zenélni és szórakozni. Sybill türelme fogyott, de nem szólt egy szót sem. Aztán egy alkalommal kirobbant ismét a háború. Sybill lehetőséget kapott a munkahelytől, hogy Londonban tölthessen egy teljes hetet. Egy ottani könyvtár hívta meg adatcserére.

— Menj egyedül! — mondta John. — Mi a fenét csináljak én veled Londonban? Pénzkidobás lenne az egész. Szabadságom is alig van már.

— Mikor jártál utoljára Londonban?

— Nem is tudom. Lehet annak már jó ideje.

— Na, látod. Most itt az alkalom, hogy pótoljad. Pénzben sem akkora kiadás, csak vonatköltséget kell állnod. Reggeli és vacsora benne van, amit ők fizetnek.

— Mondom, nincs már elég szabadságom, különben meg Leedsben fogunk a bandával fellépni.

— Szóval, úgy! Számodra fontosabb valami rossz kocsmában húzni a talpalávalót, mint a feleséged.

Szó szót követett, és rendesen össze is vesztek. Sybill egyedül ment Londonba. John meg elment a zenekarral Leedsbe. Miután visszatértek, másnap csak késve ért be a munkahelyére. Nem vetették szemére a fegyelmezetlenséget. Ám John valamitől indíttatva beadta a felmondását. Oknak a romló szellemi és fizikai állapotát írta be. Mire Sybill visszatért Londonból, ott állt munkanélküliként, tetejébe a sok adóssággal, amiket nem rendezett, noha még lett volna rá pénze.

 

 

 

 

26látogató,1mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

3 Komment

Hagyj üzenetet