Chevrolet kormányánál a sintrai úton,
Holdfényben és álmokon át az elhagyott úton,
Egyedül a kocsiban, majdnem lassan hajtva
Úgy tűnik, vagy tán csak erőltetem, hogy úgy tűnjön,
Egy másik utat követek, utat egy másik álomba, egy másik világba tartót,
Hogy úton vagyok, anélkül, hogy elhagytam volna Lisszabont, anélkül, hogy Sintra felé mennék,
Hogy úton vagyok, hisz mi mást teszek, ha megállás nélkül hajtok?
Az éjszakát Sintrában fogom tölteni, hiszen nem tölthetem Lisszabonban,
De Sintrába érve sajnálni fogom, hogy nem maradtam Lisszabonban.
Mindig ez a cél nélküli, alaptalan és következmények nélküli aggodalom,
Mindig, mindig, mindig,
A léleknek ez az eltúlzott félelme semmiért,
A sintrai úton, az álmok útján, az élet útján.
Engedelmeskedve a tudatalatti kormánymozdulatoknak,
Köröttem, és velem kapaszkodik a kölcsönautó.
Mosolygok a szimbólumokon, ha rájuk gondolok, és közben jobbra fordulok:
Hány és hány kölcsönvett dolog van, amivel úton vagyok a világban?
Hány és hány kölcsönvett dolgot vezetek, mintha csak az enyém volna?
És – ó jaj! – köztük a kölcsönkapott én magam!
Balra tőlem egy viskó – igen, egy viskó – az út szélén
Jobbra egy nyílt mező, távolban a holddal.
S az autó, mi eddig látszólag szabaddá tett engem,
Most csak egy doboz, amibe be vagyok zárva,
Amit csak akkor vezethetek, ha foglya vagyok,
Amit csak akkor uralhatok, ha magamba zárom, ha magába zár.
Balra hátul az a szerény, több mint szerény viskó.
Az élet bizonyára boldog ott, mert nem az enyém.
Ha bárki meglátott az ablakából, azt gondolhatta: na, ez a fickó biztos boldog.
Talán egy gyermek lesett ki az ablakon, és a kölcsönautóban megvalósulni látott egy álmot,
egy tündérmesét, ami valóra vált.
Talán annak a lánynak, aki mikor meghallotta a motorzúgást és kinézett a döngölt padlójú
konyha ablakán
Én vagyok a lányszívek mesebeli hercege,
És oldalról az üvegen át addig fog nézni utánam, amíg el nem tűnök a kanyarban.
Én, vagy az autó fog maga után álmokat hagyni?
Én, a kölcsönautó vezetője, vagy a kölcsönautó, amit vezetek?
A sintrai úton holdfényben, szomorúságban, a mezők előtt az éjben,
Vigasztalhatatlanul vezetem a kölcsönvett Chevyt,
Elveszek a jövő útján, és eltűnök az elért távolságban,
És egy szörnyű, hirtelen támadt erőszakos és felfoghatatlan vággyal
Gyorsítok,
De szívem azon a kőhalmon marad, ahonnét elfordultam látni, anélkül, hogy láttam volna,
A viskó ajtajánál
Az én üres szívem,
Az én elégedetlen szívem,
Az én nálam emberibb, életnél igazabb szívem.
A sintrai úton, éjfél felé, holdfényben, a kormánynál,
A sintrai úton, belefáradva a gondolatokba,
A sintrai úton, mind közelebb Sintrához,
A sintrai úton, egyre távolabb magamtól.
__________________________________________
Ao volante do Chevrolet pela estrada de Sintra
Ao volante do Chevrolet pela estrada de Sintra,
Ao luar e ao sonho, na estrada deserta,
Sozinho guio, guio quase devagar, e um pouco
Me parece, ou me forço um pouco para que me pareça,
Que sigo por outra estrada, por outro sonho, por outro mundo,
Que sigo sem haver Lisboa deixada ou Sintra a que ir ter,
Que sigo, e que mais haverá em seguir senão não parar mas seguir?
Vou passar a noite a Sintra por não poder passá-la em Lisboa,
Mas, quando chegar a Sintra, terei pena de não ter ficado em Lisboa.
Sempre esta inquietação sem propósito, sem nexo, sem conseqüência,
Sempre, sempre, sempre,
Esta angústia excessiva do espírito por coisa nenhuma,
Na estrada de Sintra, ou na estrada do sonho, ou na estrada da vida…
Maieável aos meus movimentos subconscientes do volante,
Galga sob mim comigo o automóvel que me emprestaram.
Sorrio do símbolo, ao pensar nele, e ao virar à direita.
Em quantas coisas que me emprestaram eu sigo no mundo
Quantas coisas que me emprestaram guio como minhas!
Quanto me emprestaram, ai de mim!, eu próprio sou!
À esquerda o casebre — sim, o casebre — à beira da estrada
À direita o campo aberto, com a lua ao longe.
O automóvel, que parecia há pouco dar-me liberdade,
É agora uma coisa onde estou fechado
Que só posso conduzir se nele estiver fechado,
Que só domino se me incluir nele, se ele me incluir a mim.
À esquerda lá para trás o casebre modesto, mais que modesto.
A vida ali deve ser feliz, só porque não é a minha.
Se alguém me viu da janela do casebre, sonhará: Aquele é que é feliz.
Talvez à criança espreitando pelos vidros da janela do andar que está em cima
Fiquei (com o automóvel emprestado) como um sonho, uma fada real.
Talvez à rapariga que olhou, ouvindo o motor, pela janela da cozinha
No pavimento térreo,
Sou qualquer coisa do príncipe de todo o coração de rapariga,
E ela me olhará de esguelha, pelos vidros, até à curva em que me perdi.
Deixarei sonhos atrás de mim, ou é o automóvel que os deixa?
Eu, guiador do automóvel emprestado, ou o automóvel emprestado que eu guio?
Na estrada de Sintra ao luar, na tristeza, ante os campos e a noite,
Guiando o Chevrolet emprestado desconsoladamente,
Perco-me na estrada futura, sumo-me na distância que alcanço,
E, num desejo terrível, súbido, violento, inconcebível,
Acelero…
Mas o meu coração ficou no monte de pedras, de que me desviei ao vê-lo sem vê-lo,
À porta do casebre,
O meu coração vazio,
O meu coração insatisfeito,
O meu coração mais humano do que eu, mais exato que a vida.
Na estrada de Sintra, perto da meia-noite, ao luar, ao votante,
Na estrada de Sintra, que cansaço da própria imaginação,
Na estrada de Sintra, cada vez mais perto de Sintra,
Na estrada de Sintra, cada vez menos perto de mim…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Schmidt Tibor
