Pásztor Attila - Atyla : Annie Dunchan

/skót forrás nyomán/

 

 

Hajdan három árván maradt

nővért nevelt e vidék.

Dunchan volt a kastély neve,

ma rom, szürke omladék.

 

Tavaszt kerül itt a hajnal,

ködtől búsul szirt, falomb.

Ködökben a múltak súlyát

érzi át a szív, a csont.

 

Annie volt a legidősebb –

szülöttként a harmadik.

Annyit tudott, erdők mélye

testvért őriz – bátyjait.

 

Egy nap kisebb húgát küldte:

„Hozz csokrot, szép illatost!

Szedhetsz mentát, kakukkfüvet,

ne sokáig hajladozz!”

 

Sally lépte könnyű szellő,

dalos kedvű, szertelen,

kosarát csak félig szedte

napsütötte reggelen.

 

Zúgó patak partjára ért,

rajta gázlót nem talált,

bátran haladt sodrás mellett,

nem félte még a halált.

 

Ám egy sziklahasadékból

nyíl röppent ki, gyors acél,

épp kosarát ütötte át,

meghűlt benne dal s a vér!

 

Sikoly verte fel a csendet,

ágak reszkettek bele,

Sallyt félkéz ragadta meg,

– púpos, rőt az embere:

 

„Szép leányka, csitt a neved,

nem eshetik tán bajod!

Hű feleség hogyha leszel,

megéred a holnapot!

 

Kedvedért friss halat fogok,

te csak rakd a tűzhelyet,

s barlangban két mécsvilágnál

őrzöm majd háncs-fekhelyed!”

   

Sally várt, tán sorsa fordul,

gáncsot vetett hirtelen,

de a púpos talpra szökkent,

nem volt többé kegyelem.

 

Vérszemet kapott a vadász,

zsákmányába kést döfött,

Sally lelke tölgyek alján

távozott két nyír között.  

 

A középső árva leány

húga nyomán lépkedett,

szürkületkor habok mentén

rémült rá a képzelet:

 

térült-fordult a vadvíznél,

s meglátta húg kosarát…

Hasadékból nyíl süvített,

elevent most sem talált!

 

Sandy lelke szaladt volna,

csapda vágott láb elé,

bokrok alá rogyott térdre,

két szőrös mancs nyúlt felé:

 

„Szép leányka, csitt a neved,

nem eshet tán csúf bajod!

Hű feleség, hogyha leszel,

megéred a holnapot!

 

Meglásd, nyulat, őzet ejtek,

barlangban lesz tűzhelyed,

hol esténként mécsvilágnál

mellettem lesz fekhelyed!”

„Inkább ezer ördög s pokol,

mintsem barlang-szolgaság!” –

volt a válasz, és a púpos

megmártotta kardvasát.

 

Hajnal kelt, hogy Ann elindult –

húgokat est sem hozott.

Kardot, íjat vett magához,

s három csepp vért áldozott.

 

„Három csepp vér, segíts rajtam,

találjam meg húgaim’!

Őrangyalok, őrködjetek,

kísérjétek útjaim’!”

 

Gázlóhoz ért délidőre,

csendesedett már a víz,

fagally reccsent túloldalon,

fajd rikoltott, bújt a csíz.

 

Torkot járt volna a nyílhegy,

de mint villám elhajolt.

Tölgyfa mögül íjászt lesett

halvány arccal, mint a Hold.

 

„Gyere elő, szép leányzó! –

visszhangzott a völgy-vidék.

Kardod, íjad kőre tedd le,

kerítve vagy, mint az ég!”

 

Ág se moccant, lég se rezdült,

csak a púpos bújt elő.

Gázló kövén szökve szökkent,

hajtotta vágy, dúl-erő.

 

Lekushadt egy szikla tövén,

állt az idő percekig…

Ann a más’ lelkét kutatta:

“Lám, egy gnóm mért szenved itt?”

 

S eléállt – mint fegyvertelen’,

kardja mellé hullt tegez,

sejtette, nyers erő helyett

lelket másképp fegyverez.

 

Szép kebleit kitakarta,

hasson báj, hív’ bűverő,

míg a törpe hadonászva

jött, csak jött és szúrt elő:

 

„Ki vagy, úrnő, mondd a neved,

lehetsz tán jó feleség?”

Ann mosolyát szó követte,

szőtte ravasz fegyverét:

 

„Lehetnék, de úri módon,

derékaljam habselyem.

Itt az erdőn avar zörög

és csak selyemfű terem…

 

Nevem Annie, Annie Dunchan,

húgaimat keresem,

ámde most vad szemeidet

és tőrödet követem…”

 

A törpe-lét kedve torpant –

a nemes név hallatán,

arcából ki vére szaladt,

s fény villant át homlokán:

  

„Michael Dunchan tán fivéred,

Stafford-erdők félt ura,

tolvajok hű fejedelme,  

s az igazság bajnoka?”

 

„Igen, bátyám a Zöld Íjász

nem tűrt igát, zsarnokot,

kardot fogott szabadságért,

hírét zengik dalnokok.

 

Váltságdíjat út rejtekén

szed – ládaszám aranyat…

Testvér őrzi a bátyámat,

mért lettél oly sápatag?”

 

Púpos lelke-kútja hasadt,

térdre rogyott Ann előtt:

„Húgom vagy!” – szólt holtra váltan,

s kardjába mint rönkfa dőlt.

 

Max Dunchannak így lett vége,

tette több mint kárhozat,

húgait hol Ann temette,

más színt hoz az alkonyat.

 

Tavaszt kerül itt a hajnal,

virágot sem gyújt a rét,

húgait hol Ann temette,

mást permetez ma az ég.

 

Az a permet vérrel teli,  

a fű könnyel harmatos…

Kastélyra múlt titka zárult,

mit Időnk sem balzsamoz.

 

 

   

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Pásztor Attila - Atyla

Szerző Pásztor Attila - Atyla 227 Írás
Becsületes nevem: Pásztor Attila Művészet kedvelő, ok-le vele s bohó mérnök víg zettséggel... NME 1985