Bogár Gábor : Csaksimán Dávid III. rész

Menekülés a meghittség elől

 

Hát így megy ez. Pontosabban, ez az a mód, ahogyan biztosan nem megy.

— Édes Uram! Ne haragudj az ájtatos és egyben konvencionális megszólításért! Látom, hogy ez csak kapkodás. Nem olyan izgalmas, mint a regényeim, amelyekkel ezt a borzasztó, sőt sörzesztő népszerűséget elértem. Nem is célra-tartó, pedig mit mond Pál? „Célra tarts!” vagyis, Fil 3:12: „Nem [mondom], hogy már elértem, vagy [hogy] már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.”

Fil 3:13: „Atyámfiai, én énmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna.”

Fil 3:14: „De egyet [cselekszem], azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”

Bocsáss meg a szó szerint való, hosszadalmas idézésért, de szükségem van az igéidre, hogy rájuk állhassak, mert egyébként iszamós alattam a talaj.

— Te is észrevetted, Jaar? Nézd meg ezt a kis verset, ez is jól példázza…

 

Alattam a talaj

 

Alattam a talaj

bűzlik mint egy mocsár

leteszem ballábam

a jobb a sárba csúsz

emelem a balt is

de az iszap lehúz

 

alattam a talaj

iszamós és rohad

felnézek Rád, így kell

de ruhámra ragad

 

alattam a talaj

fölöttem fellegek

nem baj nem érdekes

legfeljebb felmegyek

 

életemnek vége

mikor elkezdődik

s biztos kézzel vezetem

el a teljes csődig

 

alattam a talaj

alattad vagyok én

áthatolhatatlan

köd-agyú szülemény

 

nem vádollak mert nem

meg sem indokolom

miért nem nézek Rád

mert ezt én sem tudom

 

alattam a talaj

alattam a talaj

… ja, de ezt mondtam már

na mindegy semmi baj

 

— Igen, uram, jól látja. Ez így valóban nem megy. Az a baj, hogy annyit félrebeszél, hogy mire leírja, hogy feljön a nap, addigra lemegy. Így a túlzott igazmondási szándék hazugságot nemz. Nem kellene magyarázkodnia, szégyenkeznie amiatt, hogy író létére elfogult önmaga javára, vagy hogy nem ért ahhoz, amit művel. Senki nem ért semmihez. Mint tudjuk, 1Kor 8:2: „Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell.” De én bízom, és bíztatom önt. Csak simán folytassa!

— Igen. Köszönöm.

Tehát, mit is nem akartam mondani. Illetve akartam, de elfelejtettem megjegyezni. Jut eszembe, vasárnap a gyüliben egy kislánytól hallottam a legújabb memória-viccet: „Mire való a kis Cavinton? Hogy ne felejtsd el bevenni a nagyot.”

Tehát azzal kapcsolatban akartam belekezdeni egy történetbe, hogy mi is az a „menekülés a meghittség elől”. Kérem, ne gondolják azt, hogy ez olyan egyszerű.

— Drága uram! Már megint kezdi?! Hagyja abba, mert letiltjuk az ügyeletes múzsáját!

— Elnézést, igaza van. Folytatom.

— Jó, folytassa, csak kezdje már el végre folytatni!

— Van egy könyv, amelynek a címe Menekülés a meghittség elől. Amikor felfedeztem, hogy társfüggő vagyok, ajándékba kaptam egy kolléganőmtől. Nagyon egyszerű felfedezni az embernek, hogy társfüggő, és nem csak azért, mert gyakorlatilag mindenki az. Az ember — és ezt hangsúlyozom, nem csak a hipochonder — rágondol egy betegségre vagy egy tünetre, mondjuk kicsomagolva az aktuálisan beszedendő gyógyszerét, és megnézvén a mellékhatásokat, valamilyen panasszal vagy anélkül, elmegy egy orvoshoz, és máris felfedezik, hogy beteg. Nos, a társfüggőség elvileg egy olyan betegség, amely gátolja a jó társviszony kialakulását, körülbelül oly’ módon, mint az alkoholizmus egy finom bor élvezetét.

A kolléganőm, akitől kaptam, üldözött a szerelmével. Nem pont a szerelmével, szó szerint, de ezt így szokták mondani virágnyelven. Azért tette, mert egy ízben egy másik kolléganőmmel együtt édes hármasban időztünk az irodánkban, kliensek zavaró jelenléte nélkül, és szexről beszélgettünk. Panaszkodtam, hogy öregszem és romlik a szexuális teljesítő-képességem. Mostanában már csak négy-öt órát vagyok képes teljes erőbedobással közösülni. Elég későn kapcsoltam, hogy valami rosszat mondtam. Akkor már Áprilka is meg Anna is el akartak kapni egy fordulóra. Hiába mentegetőztem, hogy van barátnőm, akit nem akarok megcsalni, meg amúgy is… a munkahelyünkön vagyunk, sőt még azt is bevallottam, hogy egyáltalán nem is vonzók számomra „olyan” téren, de teljesen begőzöltek.

Az íróasztalom körül kergettek és próbáltak elkapni, míg végül kisurrantam az ajtón, és az ebédlőbe menekültem — nem a meghittség elől… Az ebédlőben, szerencsére több kolléga is tartózkodott, ami tartózkodásra kényszerítette nyifogó szukaként rám rontani vágyó munkatársnőimet is; köztük ráadásul ott volt Edit is, akitől mindenki rettegett.

Két-három nap kellett ahhoz, hogy bátorságos legyen belépnem a közös irodába, és többé ne féljek attól, hogy a kolleginák megerőszakolnak. Ráadásul az elvetemültek Tulcsinak is elmondták, amit kikotyogtam, aki ezután szintén vérben forgó szemekkel nézett rám. Tehát ettől a fiatal kolléganőmtől, Annától kaptam a társfüggőséggel kapcsolatos könyvet, mivel meg voltam győzve arról, hogy ez a fajta betegesen túlzott ragaszkodás teszi tönkre a kapcsolataimat.

Még két évnek kellett eltelnie, mire meghallottam ezzel kapcsolatban az Igazi Orvos véleményét, aki egyébként más kontextusban ezt már jóval korábban is tudomásomra hozta: nevezetesen, hogy én nem emberekkel kapcsolatban, hanem magával Jézus Krisztussal kapcsolatban kerülöm a meghittséget. „Próbáld meg velem megosztani az örömeidet!” — mondta. Hogy ennek van-e köze a társfüggőséghez, az tulajdonképpen egyáltalán nem érdekes. A fontos az, hogy a keresztyénnek helyes Istenképpel kell rendelkeznie, és ebben lehet fejlődni; sőt meg merem kockázni, hogy a rossz Atya-képből van gyógyulás.

De például az elmúlt néhány napban, amikor elhatároztam, hogy most már tényleg a személyt, az ajándékozót fogom keresni és nem az ajándékait, vagyis Istent személyesen, és nem az áldásait, adományait… ezt már nem lehetett nem észrevenni. Elhatároztam, hogy ráállok erre az igére, Máté 6:33: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak nektek.” Amiből engem mindig a mondat második fele érdekelt, mivel — mint korábban említettem — önző érdekember vagyok. És ennek ószövetségi megfogalmazására Dávid gyönyörű zsoltárában: Zsolt 37:4: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit.” Amiből megint csak a mondat második része érdekelt igazán. Elhatároztam, hogy most egy időre elfelejtem ennek a két mondatnak a második felét. Vagyis, keresni fogom Isten országát, és az ő igazságát (ez maga Jézus Krisztus); valamint gyönyörködni fogok az Úrban, mindenféle kérésekre való gondolás nélkül.

És amióta reggeltől estig ezt teszem, azt vettem észre, hogy szinte reggeltől estig nem ezt teszem.

— Vicces vagy, fiam, Jaar! Félre ne érts, nem azt mondtam, hogy nevetséges!

— Mire gondolsz, Uram?

— Ma reggel, amikor azt mondtam neked, hogy szabadulj meg, sőt, hogy én meg foglak szabadítani a rögzítési kényszeredtől, rögtön lejegyezted a naplódba.

— Igazad van, de másként meg elfelejteném.

— Elfelejtenéd, hogy rögzíteni próbálj, vagy azt, hogy ne próbálj? De hát éppen ez a cél. Még mindig nem érted?

— De értem, Uram. Bocsáss meg, igazad van.

— Jó, de mi ez az udvariaskodás? Megint nem vagyunk kettesben?! – Ezt úgy értette Jézus, hogy – mint már sokszor elmondta nekem, képesnek kell lennem vele kettesben maradni, de ez érthetetlen módon nagyon nehéz. Azért érthetetlen, mert kimondhatatlanul jó érzés, de én ezt azonnal meg akarom osztani valakivel, pedig tudom, hogy ettől vége lesz. Azért is, mert valaki mással kezdek beszélni róla, tehát ő már csak (egyes szám) harmadik személy lesz. De nemcsak a nyelvtani formából veszi észre, ha eltávolodom tőle, hanem a hozzá intézett szavak stílusából is. Erre figyelmeztetett. Rögtön észreveszi elvonulási szándékomat -, amiről abban a pillanatban én még nem is tudok.

— Ne haragudj!

— Teljesen rossz. Most meg bocsánatot kérsz azért, hogy ne haragudjak? Szerintem lazíts!

— Jó.

— És ne félj! Ne félj, csak bízz! Tudod…

— Igen. Tudom, 1Ján 4:18: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”

— Igen.

— …

— Nem kértelek, hogy mondd fel a nem létező leckét. Csak lazíts, Jaar!

— Oké.

— És ettől se félj! Folytasd Csaksimán Dávid történetét! Veled maradok, ha nem zavarlak…

— Maradj! Kérlek… ahogy ígérted, Máté 28:20: „íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!

Na jó. Most már ne 5-ölj! Gyerünk. Munkára fel!

Hol is hagytam el… persze, megvan! Az Isten országa, meg a mező halai… bár ezt lehet, hogy nem pontosan idéztem, de most nem nézem meg, mert nem ez a lényeg, hanem igyekszem ellazulni. Szóval Isten országa, és az ő igazsága. Tök jó.

És ezalatt a néhány nap alatt, most már inkább néhány hét alatt, nem lehetett nem észrevenni, hogy amíg ezzel foglalkozom, valóban minden szükségletem, ami kajára meg ruhára vonatkozik, bőségesen kielégül. Sőt annyira, hogy ez tereli el a figyelmemet az ige első részéről, amire koncentrálni akarok. Csakhogy a koncentrálás egyfajta rögzítés, a rögzítés pedig izomból megy és nem kegyelemből.

A tisztelt olvasó bizonyára azt látná, hogy semmittevéssel telnek a napjaim, mert külső szemlélő számára valóban így néz ki, de mégsem így van. Csak nagyon nehéz átmenni pusztán kegyelemből való életbe és teljesen elhagyni a saját erőből való cselekedeteket. Folyamatos szellemi harc, aminek inkább terepe, mint cselekvője vagyok. De biztosíthatom a tisztelt olvasót, hogy éjszaka holtfáradtan esem az ágyba, és rövid, négy-öt órás alvás után, hajnalban folytatom a harcot, amit nem én vívok, hanem az én drága Teremtőm és Megváltó Jézusom harcolnak bennem, értem, hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen, mégpedig nem is akármilyen, hanem nagyon boldog, örömökkel, küzdelmekkel és győzelmekkel teli. Ez a kegyelem, ez az, amit önerőből ember nem érhet el. De ingyen megkaphatjuk, ha belátjuk, hogy egyedül nem megy, és kérjük attól, aki oda tudja és akarja adni. Csak folyamatosan csapdák között kell lavírozni, hogy megmaradjunk benne.

Azért ezt a szép idézetet most megnézem pontosan a mező halairól, és idemásolom, mert éppen most tapasztalom, hogy ez szó szerint igaz, ami szinte hihetetlen a mai vadkapitalista világban.

Isten simán eltartja az őt keresőket — Máté 6:26: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?”

Máté 6:27: „Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?”

Máté 6:28: „Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak”

Máté 6:29: „De mondom nektek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.”

Máté 6:30: „Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-e titeket, ti kicsinyhitűek?”

Máté 6:31: „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?”

Máté 6:32: „Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.”

Máté 6:33: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak nektek.”

Nézzék meg. kérem a 6.26-ban: eltartja! És nekem ez a kulcsszó. Három hete nincs egy árva fillérem sem. A péknél jártam utolsó pénzemmel, és negyven forint adósságba keveredtem, amikor megvettem egy kiló kenyeret. Azóta nincs pénzem, itt, most a XXI. századi vadkapitalizmusban, egy világvárosban, és Isten eltart. Hát nem hihetetlen?!

 

Kis kapuk, nagy kapuk — szoros kapu

 

Áthullámzott rajtam egy érzés, valami vágy valami más iránt. De mi is az a valami más, és hol lehet beszerezni? Engem a legtöbb alkalmazott szeret a kisboltban, ahová járok, de amikor bementem, és mondtam az eladónak, hogy kérek szépen valami mást, elég furcsán nézett rám. „Közelebbről mit óhajt, uram?” „Az mindegy, kérem szépen, csak valami más legyen.”

Odajött a kislány, aki már évek óta ismer, mert ő szokott kiszolgálni, és meglátva gondolatainkat, megkért engem: „Kedves uram! Kérem, nézzen rám hülyén!” Majd még fel sem eszméltem, hogy miről van szó, amikor nyugtázta: „Köszönöm, elég lesz” Szóval a „valami más” az nem bolti áru. Na, mindegy. Mondjunk le, ezt úgyis folyamatosan gyakorolni kell, és lépjünk tovább!

Emberek körülöttem, emberek bennem: kiabálnak, lökdösődnek, bűzlenek, az autóbusz zaját túlharsogva beszélgetnek, fejhallgatóikból tüc-tüc zene árad ordítva, nekem jönnek — láthatatlanná válok? — és nem kérnek bocsánatot. És nem zavar, mert már fél láb mélységben alattam vannak, zavartalan az előrejutásom.

Beállok a buszmegállóba, egy harminc év körüli férfi-angyal — bár nem vagyok biztos benne, hogy az angyaloknak van nemük — rám néz, majd elfordulva, továbbra is engem figyel. Honnan tudom? Meg kellene ijednem? Hiszen egyértelmű, hogy miattam van itt. Honnan tudom, hogy angyal? Egyszerű. Amikor a következő pillanatban visszanéztem, már nem volt ott, pedig mögötte két tömött sor ember állt. Ő ma már a második. Az előző, egy nő, nem érte el a buszt, amire velem együtt fel akart szállni. A hátsó ablakból figyeltem, amint egy darabon futott a busz után, majd nyomtalanul eltűnt az útról. Elgondolkodtató, amikor angyalok követik az embert, főleg ha nem érik utol, és megmarad a kétség, hogy milyen küldetésben jártak, mit akartak közölni.

Biztosan azt gondolják, hogy be voltam lőve. Hát, sajnos nem! Talán én is jobban örülnék néha egy-egy ilyen esetben a természetes, a fizika törvényeit tiszteletben tartó magyarázatnak.

( Reklám: Nehezére esik betartani a nyomort hozó és igazságtalan törvényeket? Tartsa be legalább a fizika törvényeit!)

Remek tudomány a fizika. Hiszek benne — legalábbis egy bizonyos pontig —, és biztosra veszem, hogy csak évtizedek, lehet, hogy csak évek kérdése, és egyenletben levezethető lesz egy-egy ilyen őrangyal feltűnése és lelépése, persze minden kauzalitás nélkül, mert ez már a filozófia tárgykörébe tartozik. Tényleg, van még olyan, hogy filozófia? Vagy én maradtam az egyedüli fan-ja?

Itt most hasadék keletkezik az idő-kontinuumon, és múlt és jövő-darabkák hullnak bele a jelenbe; a jelen meg összezsugorodik, és így gyorsabban válik múlttá és jövővé. Ilyenkor egyetlen biztonsági öv az örökkévalóság, hogy emberi léptékkel mérhető legyen valamelyest mindaz, ami viszonylagos. A jelen dimenziói is összekeverednek egymással. És ilyenkor 1Kor 10:12: „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék”. Vagyis gáz van. Nemhiába volt Dávid király olyan utánozhatatlanul alázatos. Nem támadt az Úr felkentjére, pedig többször is megölhette volna. Ehelyett tűrte az évekig tartó üldöztetést, miközben megnyugtató énekszaváért hálából gyilkos lándzsák röpködtek a feje körül. Saul halálakor még ellenségeivel, sőt fia ellenségeivel is kíméletlenül elbánt.

 

Visszavonhatatlanul

 

Anna lassan lehűlt irányomban, már nem kergetett többé, de Áprilka hajthatatlan maradt.

Otthonában vadul rugdosta a göröngyöket takarítás közben, és ömlött belőle a szó.

— Nem vagy már hároméves, hogy ilyeneket csinálj! Sáros cipővel bejönni a tiszta előszobába… hát nem látod, mennyi dolgom van? Még az kell nekem, hogy folyton utánad takarítsak!

— Hány éves vagyok?

— Mi van? Mit beszélsz? Az ember csak dolgozik, se vége, se hossza, huszonnégy órás szolgálatból jövök, bevásárlás, főzés, aztán mikor végre lenne egy kis időm, hogy magammal foglalkozzak…

— Azt mondtad, hogy nem vagyok már hároméves. Hány éves vagyok?

— Tessék? Mit találtál ki már megint?

— Nem én találtam ki. Te mondtad az előbb, hogy nem vagyok már hároméves. Hány éves vagyok?

— Ja… négy? Mit jössz nekem megint ezekkel a hülye kérdéseiddel? Az agyamra mész. Ha ezt az apád hallaná! Még jó, hogy…

— Nincs apám. A XXI. század azon egyre gyakoribb teremtményeinek sorába tartozom, akik beültetett hímivarsejtből születtek.

— Jól van. Ne lábatlankodj nekem itt fiam! Menj, és csináld a leckédet!

— Nem vagyok fiú. Egyébként úgy tervezem, hogy az leszek. De Viktor király már becikkelyeztette azt a törvényt, amely szerint minden magyar állampolgár a beiskolázását követő nyolcadik évben saját maga döntheti el, melyik nemhez kíván tartozni. Mármint minden olyan magyar állampolgár, aki magyarnak és állampolgárnak vallja magát, és hiteles tanúvallomásokkal tudja igazolni, hogy azodáig egyetlen szál cigarettát sem szívott el nyilvános helyen, meg egyébként is.

— Már megint vitatkozni akarsz velem? Azt mondtam, menj, és csináld a leckédet!

— Nincs leckém, mama. Óvodás vagyok. Mehetek olvasni?

— Menj már! Úgy értettem, szólj Máténak, hogy…

Kócos kisfiú bukkant fel az előszobára nyíló szobája ajtajában.

— Sajnálom, anya.

— Mit, Máté?

— Nem tudom, anya. Majd most fogod megmondani.

— Hogy ez is milyen szemtelen! Tűnjetek a szemem elől!

 

Áprilka negyvennégy éves, bájos, kislányos viselkedésű, teltkarcsú asszony. Szép, dús, fekete sörény koronázza fejét, amelynek ugyan egyetlen szála sem magától fekete, hanem részint fahéj-, nagyrészt pedig fehér színű lenne, no de mire való a hajfesték… Lába körmeit puncspuding színűre festi, mivel így szokta meg serdülő korától. Ami a kettő között van, azt bársonyos bőr fedi, főleg kéthetente az első egy-két napon, borotválkozás után. Nagyon büszke a természetességére. Kissé rövidlátó barna szemeivel nagyon érzelem- és jelentőségteljesen tud nézni. Ezt lehetetlen nem észrevenni. Büszke arra, hogy három gyermekét egyedül neveli. Büszke arra, hogy — bár ifjú korában nem érdekelte semmi, s ezért nem tanult szakmát — most, egy tanfolyam elvégzése után, értelmiségiekkel együtt dolgozhat közalkalmazotti munkakörben, és emberekkel foglalkozhat, amihez nagyon nagy érzéke van. Még ennél is büszkébb arra, hogy öreg fejjel, ahogyan viccesen szokta magáról mondani, felvételt nyert szakirányú egyetemi képzésre, nappali tagozatra. Ha lehet, még ennél is büszkébb arra, hogy az életben mindent a maga erejéből ért el, és ezért senkinek nem tesz szemrehányást, és nem is büszke rá.

 

Felnézek az írógépről. Június van, korán világosodik. Mivel új nap kezdődik, megnézem a naptáramat. Ma Péter és Pál napja lesz, ha a naptárkészítők vagy a nyomdászok nem tévesztettek. Másfél napja volt félhold. És bosszankodva látom, hogy elmulasztották bejegyezni, hánykor kel a Nap. Hát lehet így ellenőrizni, hogy pontos rendben alakulnak-e a dolgok? Teljesen elbizonytalanítják az embert. Mindenesetre felébresztem a feleségemet — ha egyáltalán nős vagyok —, és megkérdezem tőle.

 

Áprilka befejezi a söprést, és alkotása betetőzéseképpen felmossa az előszoba kövezetét. Ragyognak az igényesen, mégis mértéktartóan kiválasztott mettlachi lapok. Aztán elégedetten bevonul a szobájába duzzogni, a számítógép monitorjára meredve. Fülel. A gyerekek csendben vannak. Belép egy közösségi oldalra és levelet fogalmaz távoli ismerősének.

 

Gerinc Ferdinánd, ki saját magát szerényen csak Ferdi-nek nevezi, Áprilka főnöke, úgy érezte, élete kezd céljához közeledni. Mostanában már hajnali három és négy óra között kelt, ami nem esett nehezére, hiszen a tyúkokkal feküdt, és egyetlen igazi társa, az esti és reggeli sült császárszalonna, nem szokott ok nélkül alkalmatlankodni. Teológusi doktori diplomát szerzett — nem mintha különösebben vallásos lett volna, sőt materialista légkörben többször is elégedetten konstatálta, hogy maga is teljesen anyag-szemléletűvé válik — csak ehhez lehetett a legolcsóbban hozzájutni. És végül is, Ferdi úgy gondolta, a célnak megfelel. Hogy a cél voltaképp mi is, a pénzen, a sok pénzen és a hatalmon túl, azt ő maga sem tudta, de kezdettől fogva bizonyos volt benne, hogy el fogja érni. Szilárd jellem volt, mint legújabb kori első miniszterelnökből lett királyunk, Viktor.

Néhány évi, inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel járó karrier-építési kísérlet után, Fortuna istenasszony segítségével belebotlott a szociális szférában — számára eddig ismeretlen területen — egy rendkívül tehetségtelen szerencselovagokból álló, de valamiképpen jó időben jó helyen nyomuló maffiába, amely azonnal felismerte Ferdi elidegeníthetetlen kiválóságát, a veleszületett határtalan korrumpálhatóságot. Azonnal egymásra találtak, és a szerencselovagok négy különböző helyen működő, hatszáz főt ellátó intézményük vezetőjévé tették.

Ferdi már az első pillanattól fogva, csúcshatalma bástyájának résein át kikandikálva, megfigyelőkészség és intuitivitás teljes hiányában is örömmel ismerte föl, hogy feneketlen káosz örvénylik az intézményben. Úgy érezte magát, mint kés a vajban, de egyelőre türelmesen megbújt irodája ajtaja mögött. Próbált — elsősorban internetes oldalakról — tájékozódni a segítő szakmák mibenlétéről.

 

Áprilka nem adta fel meghódításomra tett egyre buzgóbb kísérleteit.

Munkaidő után, ez korábban is szokásunk volt, együtt indultunk el. Gyönyörűen sütött a májusi nap, egyikünknek sem volt kedve buszra-villamosra szállni, utazni, hazamenni. Kisétáltunk a legközelebbi parkba. Ott először Led Zeppelin dalokat énekeltem neki, majd hirtelen felindulásból megkértem a kezét. Áprilka csak annyit mondott, hogy ő körülbelül húszévente egyszer lesz szerelmes. Szerelem nélkül pedig nem megy senkihez, sehova. Mindketten repkedtünk, élveztük az előnyarat és egymást.

Nem tudtam még, hogy ezzel a néhány órás örömteli együttléttel helyrehozhatatlan hibát követtem el. Viszont csókolózni jó volt. Meg beszélgetni is, bár azt hiszem, főleg én beszéltem. Csak úgy ömlött belőlem a szó. A járókelők megmosolyogtak bennünket, hiszen ki ne vette volna észre, hogy egy spontán első randevút látnak, nyílt terepen, gátlások nélkül, szuperszonikus sebességgel bimbózó szerelemmel. Még a zöld padok, amelyekre a cuccainkat pakoltuk, hogy két kézzel ölelhessük át egymást, mondom, még a zöld padok is elsárgultak irigységükben.

Persze úgy tűnik, mintha megállna az idő, de ez nem igaz. A jelen jövője ugyanúgy gyorsan elmúltul, ahogyan azt néhány sorral feljebb próbáltam megfogalmazni. De ilyenkor a szerelem elbutítja az embert, és ez az egyetlen butaság, ami mennyei boldogsággal jár.

Nehéz volt elválni, de megbeszéltük, hogy másnap, szabadnaposok lévén, elmegyünk kirándulni, amit mindketten nagyon szeretünk.

 

Kiküldetésben 2024-2026-ig

 

Leszálltam a szuper-expresszről, amely hazaröpített a Kaukázusból, ahol az Ökomenikus Egyház megbízásából hittérítő úton voltam. Zsebeim üresek, helyesebben, ahogy régi fizika tanárom rámutatott, tele voltak levegővel.

Csomagjaimat még valahol Ukrajnában csórták el, rendkívüli szakértelemmel dolgozó nemzetközi markecoló testvéreim. Ezt a fajta szabadságot már jól ismerem, és nagyon kedvelem. Nincstelen lettem. Ugye milyen jó szó? Nincs „nincsem”, azaz minden az enyém. Ezért először hazamentem, nem a gyülibe, hogy tovább élvezhessem a teljes szegénység totális szabadságát.

Otthon Budapesten már türelmesen várt rám második legkedvesebb lakásom. Kissé halogattam az időt, hogy bemenjek az Ökomenikus Egyházba, ahol majd el kell számolnom küldetésem teljes kudarcával. Pásztorunk bőszívű és megértő, de ezen még ő is meg fog lepődni. Hát csak lepődjön! Én buzgón végeztem a rám bízott munkát, akkor is, ha az eredmény nem engem igazol:

Ivanovkán kezdtem el 2024-ben térítő munkámat, hatalmas tűzzel és lendülettel. Ivanovka csendes kis falu. Már csak azért is, mert számos kerékpáron és egy-két autón kívül, nincs semmilyen közlekedési eszköz. A Mahoreczki buszpályaudvarról jöttem gyalog. Ez volt a legközelebbi autóbusz pályaudvar, ahová el lehetett jutni. A bennszülöttek nagyon szívélyesen fogadtak, könnyű volt velük kapcsolatot teremteni, pedig az orosztudásom már jócskán megfakult a gimnázium óta. Csak úgy találomra nekivágtam a falunak. Jól esett a hosszú utazás után megmozgatni elgémberedett tagjaimat.

Az utcák népesek voltak — nem úgy, mint a magyar falvakban —, és az emberek párban vagy még nagyobb társaságban járkáltak. Végül, némi útbaigazítás után, megérkeztem vendéglátóim díszes kapujához. Egy kislány játszadozott az udvaron, a kiskapával gyakorolta a földmunkát a bejárattól a ház ajtajáig futó betoncsík melletti földön. „Gyere csak ide!” — szólítottam meg. „Hát te mit művelsz itt?” A kislány mosolyogva felnézett, és a kapát elhajítva odaszaladt a kapuhoz. „Te meg ki vagy?” — kérdezte.

Hamarosan, talán a beszédhangokra, kijött egy alacsony, hosszú fekete hajú, bájos nő. Bemutatkoztunk egymásnak, és behívott a házba. Először csak hebegtem-habogtam, kézzel-lábbal mutogattam, nem jutottak eszembe a szavak. De Oxána jelenléte annyira megnyugtatott, hogy lassan meg tudtuk beszélni a legfontosabbakat. Nevezetesen, hogy előre láthatóan két évig náluk fogok lakni, és ezt előre is köszönöm. Oxána özvegy. Két gyermeket nevelget egyedül, egyikük, aki az udvaron kertészesdit játszott, a nyolc éves Blanka, a másik egy tizenhárom esztendős, Asperger-szindrómás fiú, Zsorzs, aki most is szobácskájába zárkózva tyúklövészetet játszik, amelyből kihallatszanak a lövések és a tyúkok halálsikolya a konyhába, ahová leültünk Oxánával beszélgetni. Teával kínált, amit hálásan elfogadtam.

 

 

Folytatása következik

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor