A sorskönyv csapdájában 36. A bűnbak

Enikő és Ünige élete rendeződni látszik, de egy nap váratlanul megjelenik anyósa. Kiadhatná útját, de kislánya kitörő örömmel fogadja Nagyit.

A bűnbak

 

Enikő végül a kisebbik rosszat választotta, intett Ünigének.

— Menj mosdani és öltözni.

— Köszönöm — hálálkodott Veronika fellélegezve. — Megreggelizünk egy teázóban.

Enikőnek el kellett ismernie, anyósának igaza van. A türelmetlen kislány úgysem fog nyugodtan enni. Beleegyező-lemondóan bólintott tehát.

— Én lenn, a tömbház előtt egy padon megvárom.

Hallgatás beleegyezés. Az utolsó kérés előtt Veronikának a torkába ugrott a szíve. Hátha ezzel elront mindent? Végül mégis kimondta.

— Havonta egyszer meglátogatnám, ha nincs kifogásod ellene, például minden hónap első szombatján ott leszek a lépcsőház bejárata előtti padon. Ablakotokból látszik. Ha nem felel meg az időpont, mondj másikat, ahhoz tartom majd magam. Ha közbejönne bármi, itt van Enyedi Gabi telefonszáma, üzenj általa. Jobb, ha kerülünk bármilyen találkozást, beszélgetést, Ünige érdekében. Köztünk a semmiből is szikra pattan.

Enikő beleegyezően bólintott, Veronika pedig elköszönt, de egy lépés után még visszafordult:

— Hálásan köszönöm megértésedet.

 

Enikő elég ideges hangulatban készítette útra a türelmetlenkedő Ünigét, aki csak egy dolgot kívánt: minél hamarabb kinn lenni a házból, mert hát Nagyi várja. No, persze erre alaposan ráfázott, hiszen nemcsak egy szeszélyes időjárás miatt jogosan aggódó édesanyával kellett megküzdenie, de egy frusztrált mennyel is, aki maga előtt látta anyósa mozdulatát, amint megigazítja a ruhát unokáján: „Anyád hogy engedett így ki a házból?” Ám a kislánynak ezúttal két füle volt az anyai dohogásra, s még az szülői adrenalin-termelés se hagyott benne mély nyomot. Hiszen „Vááár Nagyíííí!”

Enikőn csak Ünige távozása után lettek úrrá igazán a benne forrongó indulatok. Anyósa most is diktált, pedig egyszerűen ajtót mutathatott volna neki. Minden úgy lett, amiként ő akarta! S ha ez, meg a tervezett közös program dugába dőlése nem elég ok a dúlás-fúlásra, ráadásnak ott volt a féltékenység. Ünige talán akkor sem üdvözölte ekkora kitörő örömmel, amikor első egyetemi napja után az egész napra egyedül hagyott gyermekéhez hazatért. Csak a mozdulat — amellyel akkor átölelte — jelezte azt a rémült, számára véget nem érő várakozást, amit végigélt. De hol van az már? Miért ragaszkodik jobban Nagyihoz, mint hozzá? Hiszen ő viseli gondját, nem nagyanyja! Már bánta gyengeségét, hiszen ha kiadja útját, talán sohasem látja többet. Be kellett viszont ismernie, elbizonytalanodásában az a félelem is szerepet játszott, hogy nem olyannak ismerte anyósát, aki egyszerűen feladja a harcot. Valójában csak azon csodálkozhat, eddig miért nem jelent meg? Tudta, az elutasítással a végső elkeseredés állapotába taszíthatja Veronikát, aki a törvény útján próbálja majd kiharcolni a láthatást, azzal érvelve, hogy a gyermeknek pszichológiailag fontos a vele való kapcsolat. Az esetleges szakvéleményezéskor kiderülne, milyen abnormális szülő ő, hiszen Ünige másfél évig magára maradt nap mint nap… Akkor pedig a hárpia elérné azt, amit kíván, megfoszthatná anyai jogaitól.

De hát még szakvizsgálat sem kell! Hiszen Ünige magától is elkotyogja neki az utóbbi két és fél év történetét, s akkor… Jaj, miképp lehetett ennyire meggondolatlan! Vagy… — jutott eszébe a jelenet, amikor utoljára látta Csabát. Már akkor is el akarta vinni! Biztos kész tervvel jött ez a vipera! A rendőrségre kellene mennie, amíg nem késő! De hát ott szemberöhögik!

— Hiszen maga engedte el vele!

Este nyolc előtt nem mehet oda… Addig pedig árkon-bokron túl lesznek. S ha feljelenti anyósát, és kiderül, mennyit hagyta magára a másodikos kislányát, még be is zárhatják kiskorú veszélyeztetéséért. Akkor lesz meg igazán az öröme a vén szipirtyónak!

Így őrölt magában egész nap, s hiába próbálkozott, se tanulással, se házimunkával nem tudta figyelmét elterelni. A tanulásnak nem volt látszatja, a levest elsózta, a sütemény odaégett, és ki kellett dobnia az egészet… Csigalassúsággal telt az idő, s amint közeledett az este nyolc óra, egyre nehezebben, Enikő pedig egyre idegesebb lett. A megbeszélt időpont előtt már öltözni kezdett. A rendőrségre akart menni, aztán eszébe jutott, Ünigénél nincs kulcs, ha mégis késne… Mennyit várjon még? Felhívta a vasúti menetjegyirodát. Az esti gyors kilenc után néhány perccel indul Brassóba. Fél óra, maximum negyven perc az állomásig az út, ha a hármasra is várni kell. Anyósa nem szeretett utolsó percben érkezni. De hát a délelőtti gyorssal is elvihette. S egyébként múltkor is Enyediék hozták autóval. Nem, nem mehettek vonattal. Ünige jelenetet rendezett volna, ha erőszakkal viszik. Hacsak nem ment önként — hasított belé a lehetőség. Akkor pedig…

Ettől a lehetőségtől kiment a lábából az erő, le kellett ülnie. Az lenne igazán leégés, ha a rendőrséggel kerestetné, és kislánya nem akarna hazajönni. Nem, nem lehet… Úgy búcsúzott: „Kösszi Anyuu!”, és az ajtóból még visszafordult puszit adni.

— Vagy végső búcsúpuszinak szánta? Nem, nem lehet… — győzködte önmagát.

A nyolc előtt két perccel megszólaló ajtócsengő hangjára nagyot ugrott, siettében beleakadt a székbe, feldöntötte, de sikerült megőriznie egyensúlyát. Amint kinyílt az ajtó, kislánya a nyakába ugrott.

— Kösszi, Anyu, hogy elengedtél! Olyan szép volt… Jártunk a Szamos-parton, a Fellegvárban, megnéztünk egy bábszínházelőadást, pizzát ettünk… — dőlt belőle a szó, miután levált édesanyjáról. Csak egy idő után vette észre öltözetét. — Te hova indultál?

— A… az üzletbe… — hazudta.

— De hát nyolckor zár… És már…

— Tudom… Most, későn jutott eszembe valami, és már szinte elmentem, amikor eszembe jutott, nem vittél kulcsot. Majd lemegyek holnap reggel… Végeredményben nem annyira fontos.

— Tésztát sütöttél? Katit? — szemrevételezte detektívszemmel a romokat.

— Csak akartam… — sírta el magát Enikő. — Odaégett…

— Nem baj, mert Nagyi is azt sütött! Jujj, majdnem elfelejtettem a jégszekrénybe tenni… — vette ki sietve a cipős-szekrényen felejtett reklámszatyorból a dobozt, s elindult helyrehozni mulasztását, de hirtelen visszafordult, és megkínálta édesanyját.

— Nem kérek…

A kislány abban a pillanatban lehervadt. Áradozó jókedvét elmosta az ár. Itt nem változott semmi… Hiába reménykedett a Nagy Kibékülésben.

Nagyot ütöttek Enikő lelkén Ünige fájdalommal teli aggódó szavai:

— És ha jövő hónapban Nagyi…

— Elmehetsz vele… — sóhajtotta lemondóan, s lehuppant az ágyra. Nem bírta azt mondani, amit szíve diktált.

— Mi a baj? — ült anyukája mellé a kislány, és átölelte.

— Rossz napom volt… Semmi sem ment jól… A tészta is odaégett…

Nem tette hozzá, ő is hasonló programmal akarta meglepni, s más aratta le a babérokat. Ünige, ártatlan gyermekként elhitte, mert hinni akarta. Feszült csöndben kelt el a vacsora. Rányomta bélyegét a szájra forrt szóözön, s az emiatt keletkező anyai bűntudat. Végül már villanyoltás után a sötététség védelmében gyűjtött Enikő lelkierőt, kislánya ágya szélére ülni, megsimogatni kis buksiját.

— Ugye arról nem meséltél Nagyinak, hogy tavaly… — nem bírta végig mondani. Nem is kellett.

— Tudom. Arról senkinek sem szabad beszélni — felelte és bátorítóan átölelte édesanyját. Elkapott ő egy-két szófoszlányt Anyu és Irma néni beszélgetéseiből. Úgy aludt el.

Enikő az egész napos stressztől holtfáradt volt. Mégse jött álom a szemére. Vajon akkor anyósa mégsem jött rá? Pont most, amikor már-már „normális” a helyzet Ünige körül? Azért őt édesanyja nem hagyta magára este későig, pedig tehernek érezte. Vajon Isten büntette, amikor át akart szökni a határon…

— De nekem miért kellett bűnhődnöm, árván maradnom ezért? S miért kellett pokollá váljon családi életem? Miért kellett megözvegyülnöm? … Bűnből fogantam… Vajon én is megfizetek majd kislányom sorsáért? Ő mit vétett neked nagyságos Isten? Azért bűnhődik, mert én boldog mertem lenni két-három évig? — csapongtak gondolatai, hol félelmei, hol a sorsáért való vád, hol a holnap bizonytalansága közt, néha magára haragudott, mert nem mert nemet mondani… Hajnal lett mire elaludt.

Ünige nem hozta szóba Anyu előtt Nagyit. A közelgő vizsgaidőszak is elaltatta Enikőben anyósa újabb látogatása miatt érzett stresszt. Meg is feledkezett volna róla, ha nem tanúja, amikor kislánya Emőkének ujjongott fél lábon ugrálva:

— Holnap jön Nagyi! Holnap jön Nagyi!

Amikor meglátta anyját, hirtelen elhallgatott. Ez a „titkolózás” is mély sebet ütött Enikő lelkében. Újra fellobbantak aggodalmai. A következő reggel feszült hangulatban telt, bármennyire igyekezett, mégis rendszeresen Ünigén csattant a benne dúló vihar, mindenféle jelentéktelen apróság miatt. Háromnegyed tízkor kipillantott az ablakon, és meglátta anyósát, aki a megbeszélt helyen várta unokáját. Türelmesen. Hiába reménykedett…

— Igyekezz…

Ünige azonnal az ablakhoz szaladt, boldogan, kikiáltott:

— Jövöööök! — s kapkodni kezdte magára a ruháját. Enikő ismét idegesen igazította meg rajta. Ne mondja anyósa, még arra sem ügyel, hogyan engedi el! Az ajtóból még egyszer visszafordította.

— Vigyázz, mit besz…

— Tudom! — felelte Ünige epésen, mint akit mélyen megsértettek, mielőtt kifordult az ajtón.

Enikő még végignézte, ahogy kisietett a lépcsőházba, majd végighallgatta a léptei robogását, amíg leért a földszintre. Fájt neki ez a boldog sietség. Árulásnak érezte. Örvend neki is Ünige, ha hazaér, de nem így… Jaj, legalább ne váltak volna el viharos hangulatban! Őt most boszorkánynak látja, aki egész reggel perlekedett vele, míg Nagyi az, aki egész szombatos programot szervez neki… Neki könnyű. Nem kell egy egész hónapon át kétségbeesetten vergődnie az egyetem és munkahelye elvárásai közt, miközben kislányának szinte minden kérésére rá kell vágnia: „Nincs rá pénz!” „Kell a lakbérre!” „Kenyérre sincs!”, ha pedig Ünige menni akar valahova hétvégén, ez legyen a refrén: „Ne haragudj, nincsen időm!”

— Jaj! A karácsony! — hasított belé a felismerés.

Újra átélte azt a rettenetes első, kettesben töltött karácsonyuk jelenetét. Ünige még nem tudta ki is az Angyalka valójában. Boldogan írta még neki a levelet, ő pedig fájdalommal olvasta el. Enikő valamilyen ürüggyel átküldte Ünigét Gyöngyihez, amíg egyedül feldíszített fácskát varázsolt, és alátette az ajándékokat. Ünige még izgatottan lépett a házba, mert látta több helyen is járt már az Angyalka. Enikő szorongó szívvel várta. Tudta, kislánya nagyot fog csalódni. A három méter magas szobában is plafonig érő díszektől, csillagszóróktól, szaloncukortól roskadozó fa után, mely alatt alig jutott hely a sok ajándéknak, hiszen a németországi és magyarországi Angyalka is küldött, nagy volt a csalódás. Most az asztalra helyezett fácska sem ért a plafonig, alig lézengett valami rajta, s alatta pedig csak két kis csomagocska árválkodott. Nem tudja elfelejteni azt a csalódott arcocskát, mely nemcsak a becsapásnak szólt, hanem egy örökre elvesztett világnak is. Ünige megtorpant akkor, ránézett, majd lábába kapaszkodva kérdezte szárnyszegetten:

— Ugye te vagy az Angyalka?

Miközben Ünige bánatosan bontogatta ajándékait, ő meg tudta volna ölni Csabát. Így álljon bosszút, mert nem láthatja? Még egy csokit sem küldött neki? Csak Karácsony után derült ki, elhamarkodta a vádakat. A posta késett a karácsonyi hajsza miatt. Ünige örvendett ugyan, de neki szívét facsarta a látvány, ha a Brassóból érkezett három csomag mellé helyezte képzeletben, amit a kislány tőle kapott.

Aztán a következő évben már utólag sem érkezett semmi. Az már Csaba halála után történt. Most Ünige ismét összehasonlíthatja az ajándékokat. Ők ketten élnek egy nővéri fizetésből, s még albérletet is fizetnek, anyósa pedig egyedül kettőből, ha rendelőjének jövedelmét is számítja, mely lehet több, mint a nyugdíja…

Enikő kinézett az ablakon. Anyósa épp megigazította Ünige ruhácskáját. A kislány szemmel láthatóan boldogan kapaszkodott kezébe, amikor elindultak. Vajon milyen programmal kecsegtette?

— Neki bezzeg van ideje… — nézett irigykedve utánuk. — Majd a téli vakációban… — fogadkozott magának, aztán eszébe jutott, akkor már vészesen közeledik a vizsgaidőszak. — Jaj, mikor lesz már vége ennek az egyetemi kálváriának? Még több mint fele hátra van…

 

Este Ünige két jókora csomaggal kezében tért haza. Egyiket névnapjára kapta a másikban karácsonyi ajándéka lapult. A kislány az utóbbit azonnal feltette a szekrény tetejére, azt a fa alá kell majd tenni, addig nem szabad kinyitni. „Vajon mi lehet benne?” — furdalta Enikőt a kíváncsiság. Titokban sem lehetett bele, mert anyósa alaposan leragasztotta, csak levágni lehetett róla a díszes csomagolást. A másik csomagot láthatóan kinyitották már. Mivel édesanyja nem kérte, mutassa meg, Ünige féltő gonddal tette a ruhácskát a szekrényébe, mint egy kincset. Anyósa nem használtruha üzletből vette. Enikő a munkahelyi szekrényében lapuló dobozka szerény tartalmára gondolt…

A következő hónapokban úgy tűnt Enikő aggodalmai fölöslegesek voltak. Nem kapott idézést és nem jelent meg nála a gyámhatóság. Szerencsére értelmes kislánya van… Néha-néha azért még fel-felmerült benne a kétely, a sárkány csak a terepet készíti elő. Ünige biztosan elszólta magát.

Pedig Veronika unokája cserfes nyelve nélkül is megtudta, hogy menye egyetemre jár. Csak egyik kolozsvári útja alkalmával össze kellett futnia Enikő kardiológia tanárával. Majd rövid időbeosztást kellett végeznie… Két Ünigéhez szegezett kérdés, melyekre válasz helyett unokája témát váltott, s a diagnózis elkészült. Az egy-két elejtett szó Kisbányaiéknál töltött délutánokról, már csak megerősítésnek kellett.

 

 


Erdélyben a süteményt nevezik tésztának.  

29látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

10 Komment

  1. Egyetértek Évával. Szembesíteni kellene Enikőt és a nagymamát. (amikor elváltam öt évig nem beszéltem anyósommal. Még a köszönésem sem fogadta. Egyszer úgy adódott, hogy muszály volt neki meghallgatni. Közöltem vele, nekem mindegy, de gondoljon a három unokájára. Ma már szuper a kapcsolatunk, a régi sérelmek felejtve vannak.)

Hagyj üzenetet