Nyomtatás

Pápay nagyapám a háza építésekor szőlőtőkéket ültetett a ház hosszában, amiből évtizedek alatt gondosan metszett, elvezetett és fűzögetett ágakból szőtt szőlőlugast neveltek. Az új hajtásai között még szabadon áradt át a tavaszi napfény, ígérte nyárra a sűrű lombsátort, ami őszre bő termést rejt majd, és a gondozást meghálálva tavasztól késő őszig árnyékot ad az alatta megpihenőnek.

A szőlőlevelektől szűrt májusi napsütésben az ismert postás állt meg a kertajtónál. A máskor vidám, vagy közömbös arcán most aggodalommal adta át az újságot.

— Karcsi bátyám, mást is hoztam…

Az apám nem várt eseményt sejtve nyúlt a speciálisan hajtogatott küldeményéért. Távirat volt, ahogy a 70-es években a sürgős közleményeket kézírásos formában továbbították a címzettnek. A sürgős üzenet vagy érkezést, vagy távozást szokott jelenteni… Tétován nyitotta szét… aztán úgy meredt a pár soros írásra, mintha kísértetet látna. Akadozva olvasta fel, szinte kérdésként:

„Jóska tragikus körülmények között meghalt, temetéséről intézkedünk, Huszárné”

A Pápay testvérek sorában a hatodik ritkán, de akkor annál nagyobb örömünkre vendégeskedett nálunk, a legidősebb testvérnél. Jóska erős fizikumú, az életet szerető és élvező, mégsem korhely agglegény, akit hatalmas, de magányos szíve jellemzett leginkább. Valami gyermekkori betegségétől fogva gyengén látott, szemüveget hordott, ezért inkább fizikai szakmát javasoltak neki. A Pápay szülőket segíteni akarva, a mama testvérei az egyik sógornő, Huszár Pálné családját szemelték ki arra legalkalmasabbnak, hogy a fiút kitanítsák, méghozzá hentes és mészárosnak, majd jövőjét igazgassák, egyengessék.

Amikor egész ifjan a szerény vidéki miliőből Csillaghegyre került Jóska, a kezdetben jól menő hentes-mészáros és vendéglős rokonok vették szárnyaik alá tanulónak. Ez nagyon szép gesztus, de volt egy szépséghibája a pártfogásuknak. Egy, az ifjúkora végéhez közeledő, unatkozó szépasszony, Huszárné húga is hozzá tartozott ahhoz az üzletelésbe kissé belefásult famíliához. Az ő kezdeti, imponáló figyelme örökös rabságba vezette a jó kiállású és ígéretes tehetségű fiút. A kényszerűvé váló kapcsolat pedig nyílt titokká vált az évek során.

F. Zsigáról, a férjről sohasem derült ki, hogy tényleg hiszi -é, hogy ez egy ártatlan pártfogás csupán… hisz a családi üzlet felvirágzása és a gondtalan élet elhomályosított minden gyanút.

Zsiga bácsival Laci nagybátyámnál találkoztam, ahol Pityuka, a család kedvenc papagája épp vígan röpdösött, hol a komódra, hol a csillárra szállt le. Egy landolása a vendég erősen kopaszodó fején nem csak átmeneti pihenőnek bizonyult — hanem potty —, csinos kis névjeggyel is megajándékozta a fényes koponyát.

Mindenki Zsiga bácsija, kezében a süteményes kistányérral, kínosan elhúzta a száját:

— Oda… ? — az ugyancsak kínos bólintásra csak legyintett szabad kezével. — Tanulékony jószág — közölte lakonikusan, és szelíden tűrte, amíg a ház asszonya, Erzsike eltávolította a Pityuka pottyantását.    

A jószívű, de kényelemhez szoktatott Jóska soha nem tudott az arany kalitkából kirepülni. Akkor sem, amikor már az üzletet sajátjaként vezette. A leleményes üzletasszony beült a pénztárba és elhitette magáról a nélkülözhetetlenségét. Nagybátyám tett néhány, bátortalan szabaduló kísérletet néha, fülig szerelmesen eljutott a leánykérésig is. De a hervadó hölgy rendelkezett valami varázserővel, amivel mérget tudott cseppenteni a mézbe is. A gyönyörű, ártatlan lányokról mindig kiderített valami mesterséges szeplőt. Aztán a csalódott ifjú ismét nála talált vigaszt… a kényeztetésbe süppedt, meglehetősen jó, látszólag szabad életet. Cserében élvezte az tehetős üzletemberek társasági életét. Gyarapodott, ingatlant, kis szőlőbirtokot vásárolt, szekrényében alkalmi öltönyök, cipők, finom fehérneművel tele fiókok sorakoztak. Sokat sírdogáló édesanyjának ígérte:

— Persze, Mama kérem, családot alapítok… nemsokára!

Nálunk mindig kiöntötte a szívét, utána, bátyjának is megfogadta, hogy sarkára áll végre. Egy kis sírva vigadás után elutazott, aztán minden ott folytatódott, ahol félben maradt.

A háború utáni élelmiszerhiányt jó üzleti érzékkel vevői és a maga hasznára fordította Pápay József. Megelégelte mondogatni az üres hentesüzletbe betérőknek, hogy nincs, nincs.

Nem lehet húst beszerezni? Hát állítsunk elő magunk…

Hizlaldát indított be egy bérbevett telken, ahol ő maga gondozta, etette a disznókat, vidéken felvásárolt kukoricával, krumplival. A beszolgáltatások korában ez elég körülményesen ment, de sikerült engedélyt szereznie hozzá Csillaghegyen.

Váratlanul érkezett hozzánk egy nyárvégi napon, bricsesznadrágos lába görbeszárú csizmában, bőrdzsekije alatt piros-fekete kockás flanel ing feszült izmos vállán… napbarnított arcán széles mosoly.

— Jesszusom, ez Jóska! — sikkantott örömmel az anyukám.

Azért jött haza, hogy a faluban biztosan talál eladó kukoricát.

— Várj, ez nem lesz könnyű, éppen a beszolgáltatás zajlik — esett gondolkodóba a bátyja, az apám. Megegyeztek, hogy előbb érdeklődnek, találnak-e és kinél eladó takarmány, hogyan bonyolítsák le a vásárlást, de talán előbb az engedélyt kellene bemutatni az illetékeseknek. A konyhaasztal mellett tervezgettek és beszélgettek mindenféléről, hajnalig…

Másnap apám a szokásos időben nyitotta volna a borbélyüzletét, amikor küldönc hozott neki idézést a Tanácstól.

Kihallgató szobába vezették, ahol egy idegen (később megtudta, ávós) tett fel meglepő kérdéseket: milyen külföldi kapcsolatai vannak, mikor látott vendégül amerikai ismerőst, vagy rokont…

— Nincsen Amerikában rokonunk…

— Pedig mi láttuk… Az ki, aki az éjjel a házukban járt, és mit akart? 

Ahogy a vallatásnál kiderült, az utcára néző ablak hevenyészve behajtott fa spalettája résén át, a házunk előtt „véletlenül” arra sétáló ávós a késő éjszaka ellenére kivilágított konyhában egy „kovbojnak kinéző”, hevesen gesztikuláló személyt figyelt meg.

A vásárlási engedélyt bemutatni érkező, magát igazolni tudó Jóska mentette meg testvérét a deportálástól.

Pár mázsa kukorica felvásárlását nem tilthatta meg a falusi tanács, mivel a lakosság ellátása érdekében kiadott fővárosi engedélyt nem bírálhatták felül. A beszerzés nem ment gyorsan, a termelők féltek, bizalmatlanul fogadták még az ismert testvéreket is. A borbélyuk mégis meggyőzte őket, így Jóska megbízta bátyját a további vásárlással, neki úgyis vissza kellett utaznia Csillaghegyre. A család megfigyelését azonban éberen folytatták az „elvtársak”, és amikor a padlásunkon tárolt csöves kukoricát egy hónap múlva lemorzsolták, a szintén véletlenül épp akkor oda vetődött idegen meghallva a morzsoló hangját, bement a házba, és a véletlenül nála lévő járási tanács parancsával lefoglalta az összes kukoricát. Ekkor söpörték le nálunk is a padlásról az imperialista mételyt terjesztő halmozás bűnjelét.

Valahonnét azért előteremtette unokabátyám a hízlaláshoz szükséges takarmányt, és az ínséges időkben, csillaghegyi üzletében friss húst és hentesárut lehetett kapni… egészen az államosításig.

Később „feketézett”, mindent kipróbált, mindent „megúszott”, jég hátán is megélt.

Talán tizenöt éves voltam egy másik látogatásakor. A vacsora utáni beszélgetés, borozgatás idejére anyukámmal mi magukra hagytuk a testvéreket, de amikor énekelgetni kezdtek, ismét csatlakoztunk.

Minden dalt tudtam, amit apu még a fővárosból hozott, kellemes tenorja mellé jól illett az én szopránom… Kedvencünket, a „Sárbogárd, Dombóvár” kezdetű egykori slágert jól összehangoltan, családi összejöveteleken, egyleti teadélutánokon elő-előadtuk, és mindig sikert arattunk vele.

Ebben a meleg, nyári estében, a pince előtti asztaltól kissé távolabb helyezték a lámpát, hogy az azt körülzsongó bogarak ne minket zavarjanak, így kellemes félhomályban dúdolgattunk. A meghitt hangulat, a szinte tapintható összetartozás bizsergetően hatott ránk. Halkan és nagy átéléssel énekeltük többek között: „Egy régi nótát hoz Budáról át a szél…” — Jóska bácsi mackósan brummogva tercelt nekünk.

Aztán összenéztünk. Itt az idő!

— „Sárbogárd, Dombóvár…” — kezdtük, és két szólamban, apu le-, én felvitt hangon fejeztük be: „…ringasd el a lelkem!” — különösen szépen szólt a késő esti csendben. Soha addig, ilyen meghatottnak nem éreztem magam. Egyszerre a szívem összefacsarodott, legyőzhetetlenül kezdtek folyni a könnyeim, és fuldokló zokogásban törtem ki. Rémülten néztek, anyu átölelt.

— Gyere kislányom, késő van, elfáradtál.

Bekísért, lefektetett. Jóleső álomba sírtam magam. Soha nem hozta szóba senki, hogy mi játszódhatott le akkor bennem. Talán valami a majdani elszakadás fájdalmából…

Jóska bácsikám megkísérelt minden rászoruló rokonnak segíteni, de a jószándéknak előbb át kellett esnie egy „vámon”, és mire célba ért, rendszerint elfakult, vagy épp’ köddé oszlott. Levelei is a hölgy írásával érkeztek: „Jóska üzeni, hogy…”

Megözvegyült nővérének lakást, az öcsémnek továbbtanulási támogatást, nekem letétbe helyezett nagyobb összeget ígért, ki tudja, nagy családjából kinek mit még. Ebből a Mariska nénikém csillaghegyi lakásbérlete realizálódott, az sem ment simán, és nem is úgy, ahogy tervezte… A többi ilyen terve füstbe ment, a rohamosan hervadó barátnő keze messzire elért.

Egyik nagy hobbija, a postagalamb-tenyésztés nem engedte Jóskát hosszabb ideig távol lenni, de egyszer lehetősége nyílt kedvenc futball-csapatát Bécsbe kísérni, és két hetet kint tölteni… A ’60-as években egy külföldi út, nyugat felé ritkaságszámba ment. Nem hagyhatta ki, hát úgy oldotta meg, hogy apámat kérte, mivel üzletét átmenetileg úgyis zárva tartják, költözzön be a tartós élelmiszerrel feltöltött, kispolgári kényelemmel berendezett, csillaghegyi legénylakásba, és csak a galambokra legyen gondja, amíg ő Ausztriában lesz. Természetesen nem egyedül utazott ki… a család már azt suttogta, hogy nem fog visszajönni, mert ott találkozik titkos jegyesével… Éber fogva tartója azonban nem engedhette megszökni a bőség forrását, persze, hogy vele ment… Ebből sem lett esküvő.

  Amikor letelt a vakáció, úgy érkezett haza, hogy mindenkinek hozott ajándékot Bécsből, apámnak Cornavin karórát, én méregzöld orkán kabátot kaptam, amit itthon újdonságként láttunk, de hozzájutni még nem egyszerűen lehetett.    

A kert, a kis szőlőbirtok volt a másik kikapcsolódást adó időtöltése a már megrögzött agglegénynek. Egyedül művelte, mert szeretett a szabadban dolgozni, örömét lelte a szép kertjében. Metszette, kötözte, ápolta a tőkéket, permetezett, kapálta az alját, büszkén legeltette szemét a duzzadó fürtökön…

Akkor is magányra vágyott, amikor ’71. május 13-án permetezni indult.

A nyomásmérővel ellátott készülék mintha nem jelezte volna a pumpálás mértékét, de nyomott rajta még… A robbanásra a szomszéd kertből rohantak felé…

Egész feje vérben fürdött, de még felült, mondott pár érthetetlen szót, mielőtt a mentő egy gyors körtelefon után, reggel fél kilenckor elvitte.

Az egyik Huszár unokahúg — férje kórházigazgató lévén — rangos specialistákat mozgósított, Jóska erős szervezete is óráig küzdött még, de megmenteni nem tudták, fejét szétroncsolta a robbanás. Délután négy előtt meghalt… ötvenkét éves volt.

Temetésére összegyűlt a nagy család.

A szertartás végén, amikor a koporsó méltóságteljes lassúsággal lefelé ereszkedett, váratlanul a Galambász Egyesület száz galambja hatalmas szárnysuhogással emelkedett a levegőbe…

A legidősebb testvér, az apám felnézett a felhőként szálló galambokra, és hangtalanul omlott a földre.