dr Bige Szabolcs- : Gloria in excelsis Deo*

* Dicsőség a magasságban Istennek

 

 

 

Karácsonyi hangverseny a Bazilikában:

 

A templomot teljesen megtöltötték az emberek, a padok mind megteltek, a lépcsőkön is ültek, meg a földön is, és sokan álldogáltak a falak mellett. Húsvét óta nem volt ennyi nép a freskókkal borított falak között. Giotto és Cimabue alkotásait láthatták a nézelődő látogatók. Akik ellenben most itt összegyűltek, nem a Szent Ferenc életútját bemutató freskókat csodálni jöttek, hanem Vivaldi műveit akarták meghallgatni, a híres-nevezetes Fra Sandro tenor énekes tolmácsolásában.

Piros kabátjában Margherita is ott ült a baloldali padsor első sorában. Korán érkezett, hogy megfelelő helyet kapjon az énekes pulpitusa közelében. Piros kabátját vette fel erre az alkalomra, azt a kabátot, melyet mennyasszony korában még Giorgio vásárolt neki. Évekig nem viselte már, ott lógott a nagy ruhásszekrényben, pedig mennyire szerette, mindig ezt vette fel, ha valahova együtt mentek vacsorázni az ismerős trattoriába, vagy csak sétálni a langyos estéken! Akkoriban ez a kabát, ez a piros színű kabát fejezte ki, amit érzet, az odaadást, a vágyat, az együttlétük izgalmát, a szerelmet. Aztán hosszú időre háttérbe szorult a piros kabát, hátrább és hátrább a többi kabát és ruhák, az újabb és újabb érzelmek, gondok, csalódások mögé.

Most mégis ezt a régi kabátot vette elő. Örült, hogy elszabadulhatott, hogy alkalma adódott itt lenni — a gyerekre ezen a hétvégén Giorgio vigyázott, ez az ő napja volt. A hangverseny előtti várakozás felkavarta a benne leülepedett régi emlékeket, a megrendülést, a vágyat valami megfoghatatlan iránt. Új értelmet nyert a piros kabát!

Margherita közel ült a zenekarhoz, az énekesekhez, a karmesterhez, minden mozdulatukat, mimikájukat megfigyelhette, a zenével való azonosulásukat közvetlenebbül érezhette. Őt is elragadta a muzsika, magasba emelte, elborította. Mindenről megfeledkezve oldódott fel a hangok varázsában — eltűntek a kellemetlenségek, gondok, bajok, számlák, adósságok, eltűnt a főnök rosszalló tekintete, amiért szerinte késve vitte ki a megrendelést a vendég asztalához, vagy amiért egy pillanatra megállt a pultossal szót váltani, eltűnt az esti derékfájás, a lábikragörcs, a kapkodva készített vacsora. Ugyanígy eltűnt a fájdalom, ami válásukat követte, a megalázó, értelmetlen vitáik emléke, a kétségbeesés, hogy mi lesz vele egyedül. Most mindezt elmosta a zene — áhítat és megrendülés töltötte el a szívét.

Szétnézett maga körül, vajon mások tekintetén is tükröződik-e hasonló megrendülés?  A hangokra, a zenére figyelő szemeket látott, elmerült tekinteteket. Végig pásztázta a padokban, a lépcsőkön ülőket, a falnak támaszkodókat, ott látta meg az idős hölgyet. Ő is a falnak dőlve álldogált, testét az évek súlya meggörnyesztette, csupa ránc arcát ősz haj kertezte, de szemei csillogva figyelték a zenekart, a kórust, a karmestert. Margherita hirtelen felállt, oda lépett az idős nőhöz, valamit a fülébe súgott és karonfogva óvatos, lassú léptekkel a padhoz vezette, leültette a saját helyére, ő pedig beállt a falat támasztók sorába.

A néhány pillanatig tartó kis közjátékot senki sem vette észre, vagy ha látta is, nem tudatosult benne, hogy mit is lát.

Fra Sandro, a tenor azonban jól látta, mi is történt — egy nézőtéri, picike „intermezzo”. Valami ismeretlen-ismerős érzés ömlött végig rajta, s a hangja szebben, ércesebben kezdett szárnyalni, mint eddig bármikor. A hívek, a nézők álmélkodva észlelték, ahogy nagy átéléssel, karjait az ég felé tárva énekelte: „Gloria in excelsis Deo”.

A hangverseny ráadással zárult, s az emberek tódultak ki a bazilika előtti térre, és szokás szerint megálltak cseverészni, a hallottakhoz megjegyzést fűzni. A piros kabátos Margherita megbékélt lélekkel igyekezett kifelé, s útjában hallgatta a csodálkozó kijelentéseket.

— Soha sem hallottuk még ilyen szépen énekelni Fra Sandrot, pedig sok előadásán voltam már! — magyarázta valaki a társának.

— A Szentlélek szállta meg, vagy mi történt? — szólott egy másvalaki.

Hogy mi történt?

Valójában azt csak egy ősz hajú, idős nő tudta — egy nézőtéri picike intermezzo!

 

 

 

Assisi, 2014. január 2.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.01.06. @ 10:52 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 616 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.