Schifter Attila : Poliphonia

 

 

Ma  éjként  borongós  mézcsillag  szemed,

ma  nem  hiszed  nekem  a  holnapod,

most  elhúzod  tőlem  a  kezed

’s  a  kedvenc  borod  is  otthagyod

a  kopott  kredenc  szélén,

honnan  könnyen  leszédül  a  pohár…

Intesz;  hogy  hagyjalak  békén:

ma  nem  számít  semmi már,

ami  eddig  számodra  egy  világot  ért:

most  hirtelen  értelmet  vesztett,

és  nem  kárpótol   a  lidérces  álmokért

a  kudarc,  mi  a  tényre  ráébresztett.

De  én  akkor  is  érzem,  tudom;

ülünk  még  bujkáló  holdkifli  fényén,

fűben,  ezüstkék  fák  alatti  úton,

hol  fürtjeid  ezeregy  éjen  át  nézném,

míg  nekem  támasztod  tűzforró  hátadat…

Az  ajkam  óvatoskodón  felfedezve

letapogatja  meztelen  válladat

’s  a  kezem  a  kezedbe  öltve

eldobok  egy  leszakított  virágot,  mert

a  szirmok  tépegetését  abbahagyhatom:

hiszen,  tekinteted  újra  megismert

és  puha  ajkad  vallomásként  ég  ajkamon.

Mert,  most  mindenünk  egy  ölelésben  ring:

szempilláink  selymei  egymásba  karolnak,

egymáson  gördülnek  vágyó  vállaink,

’s  ujjaink  apró  tintahalakként  haldokolnak.

 

 

( 2011.  december  28. )

Legutóbbi módosítás: 2014.01.06. @ 10:47 :: Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.