Folydogált az öntvény, majd kisvártatva keményre fagyott a gumi. Rugalmas, nyúlós nyakörv és póráz készült belőle. A szent anyag megmutatta lelkét a brigádnak. A kora tavaszi délutánban két pásztor lépeget a nyáj előtt. Hónuk alatt vastag könyvek.
A birkák szemében visszatükröződő világról írok.
Reggel van: pásztoraink fölébrednek, elkezdenek terelgetni bennünket. Dél van: legeljük a friss, üde zöld hajtásokat. Délután van: nyakunkra rakják a pórázokat, hazafelé ballagunk és ábrándozunk otthonunkról, ahová nemsokára megérkezünk. Papjaink előttünk haladnak, nyakörvünknél fogva húznak minket.
Csámborgunk álmatagon, agyunk tornázik.
Tegnap is, milyen kellemesen eltársalogtunk az akolban… Az alom gyönyörű álmokat inspirál. Felhőkarcolók százhuszadik emeletére száguld velünk a lift, gomolyfelhők között bolyongunk. Mélyen a föld alatt a forró magmával ölelkezünk. Ördögök lejtik elbűvölő táncukat. Tánckörük középpontjában elektromos automata üstben zubog a száz fokos alkohol. Olykor egy-két merőkanálnyi borsot, szegfűszeget, bazsalikomot adagolnak hozzá, és bele-belekóstolnak főztjükbe. Én is ott állok sóbálvánnyá meredve; s mivel éppen nincs más dolguk, megszólítanak: „Járt utat a járatlanért… no, hadd lássuk, melyikünk az erősebb?” Ijedtemben nyakamba szedem a lábam. Pillanatok alatt elinalok, mint a nyúl. Még megmártózom az alvilág folyójának hűs vizében. Ezüsthalak talmi csillogása nem riaszt, nem szegi kedvem; úszkálok tekenyakartan, úszkálok nyakatekerten. A vízcseppek érzelgős búcsúzkodás után elválnak egymástól, aztán uccu neki, ki merre szagol, elloholnak. Ám egyszerre megmerevszik minden, a folyó befagy, magához ölel, halálos szorítással. Ekkor felébredek. Bizony jó lenne már az akolban lakolni.
Ma (mint még soha) szerencsém van. Vidámra vagyok hangolva, és a póráz sem szorítja a nyakamat. Összerendezetten működnek a belső szerveim és vígan tombol a képzeletem.
Végeláthatatlan, fehér damasztabrosszal leterített asztalnál mulatozik-lakomázik az ország krémje. Mi is ott vagyunk, szolidan meghúzódva a tányérok szélén, birkapörkölt formájában. A társaság jóízűen falatozik belőlünk. Már cseppet sem fáj. Figyeljük a tósztokat: „Most pedig, barátaim, igyunk Balambérra, a híres zeneszerzőre, aki jelen pillanatban külföldi kiküldetése miatt nem lehet közöttünk!”
A szóra emelkedett szavait hangos tetszésnyilvánítás követi.
„Most pedig, barátaim, igyunk Balambérra, kedves belügyminiszter urunkra, aki jelen pillanatban külföldi kiküldetése miatt nem lehet közöttünk!”
Ismét ováció, poharak koccannak, italok csorrannak le a torkokon.
Majd újabb beszéd: „Most pedig, barátaim, igyunk Balambérra, tehetséges, fiatal pásztorunkra, akit sajnálatos távolmaradása miatt nem köszönthetünk személyesen!”
Csönd ülepszik az ünneplőkre.
„És végül, igyunk Balambérra, kitűnő és rafinált szakácsunkra, aki olyan remekül érti a birkapörkölt-készítés csínját-bínját!”
A felcsattanó tapsviharban, a könnyektől elhomályosodó szemek átmeneti vakságát kihasználva, szépen lemászunk a tányérról és a konyhába osonunk csontjainkért. Felöltjük bőrünket-bundánkat, és angolosan lelécelünk.
Lám, ezért szeretem a vegetáriánusokat. Nemcsak azért, mert hasonlítanak hozzánk, hanem mert kevésbé veszélyesek. Halálközelítő szenvedélyeinkről elmondhatjuk, hogy csak csekély mértékben rongálják szervezetünket. Mert például a légzés annyiban különbözik a dohányzástól, hogy az előbbi esetében jobban árt a szervezetnek, ha leszokunk róla, míg az utóbbi akkor károsabb, ha nem hagyjuk el. Mi csupán a levegőt juttatjuk tüdőnkbe, mély szippantásokkal, nagy élvezettel. A harmadik és a negyedik lélegzetvétel között fogant meg a gondolat, amelyet aztán totálisan kitörölt egy másik…
Nevezetes jóshelyek környékén andalogva, szinte magunk is látjuk a jövendőt. Óriási ágyút látok. A csövéből egy hosszúkás alakú, alaposan összekötözött csomag vágódik ki, és spirális pályán közeledik felém. Halk puffanással közvetlenül lábaim előtt landol. Nekilátok a kötelek kibogozásának, hamarosan egy szépen hímzett perzsaszőnyeg válik láthatóvá. Kigöngyölítem a szőnyeget. Egy bedugaszolt szájú üveget találok a közepén. Fogaim közé véve, kitépem a dugót, és egy levelet lelek. Az én nevemre szól. Meghívás, alul a cím: Dél-Kutatónia, Két-rét, Hajta-lak.
Rendkívüli izgatottság vesz rajtam erőt, azonnal útnak indulok. És utazom sok sivatagon át…
Öt nap múlva megérkezem Dél-Kutatóniába, könnyedén meglelem Két-rétet, és némi útbaigazítás alapján, eljutok Hajta-lak portájához. Sokáig rángatom a csengőzsinórt, míg végre egy testes parasztasszony jön elő a zárt verandáról. „Á, maga az, kedveském?” — gajdolja. Megismerem a fényképről, amelyet gazdám oly’ gyakran nézegetett. „Valóban, maga csodálatosan csodálatos, de sajnos Kos úr most éppen házon kívül tartózkodik. No, kerüljön beljebb kedveském, várja meg!”
Nem várhatok, türelmetlen vagyok. Tüstént hazaindulok.
Már két és fél napja utazom, amikor az elpézai legelőn találkozom egy gyönyörű kossal. Még több száz méterre van, de vérem pezsgéséből már érzem, Ő az, csak Ő lehet. Közeledünk egymáshoz. Vadul ugrál körülöttem, beszívjuk egymás illatát, simogatva összedörgölőzünk. Végre! Annyi álmodozás után, itt az igazi beteljesülés. Megérkezünk az akolba.
Lehet, hogy ma is kellemesen elcsevegünk. Papjaink leveszik rólunk a pórázt, megtisztogatnak bennünket, becéző szavakat gügyögnek a fülünkbe…
A nők szemében visszatükröződő világról regélek. Este van, halkan hegedül a szél. A pásztorok kiveszik hónuk alól a vastag könyveket és felrakják a polcokra.
Folydogál az öntvény, kisvártatva keményre fagy a gumi. Rugalmas, nyúlós nyakörv és póráz készül belőle.
A szent anyag megmutatja lelkét a brigádnak…
Legutóbbi módosítás: 2014.01.06. @ 10:34 :: Bogár Gábor