Székelyvajai János : Be nem teljesült álom 13.

a rómaiak pénzt szerettek volna rabolni

 

— Vajon hány szál f? van a végtelen pusztán? — t?n?dött félhangosan Hunóra, miközben a mellette lovagló kisfiát bámulta nagy szeretettel.

       A háború a n?ket is nehéz helyzetbe tudja sodorni, nem csak a férfiakat, bár ?k nem kell feltétlenül a csatamez?n vitézkedve, életüket kockáztatva harcoljanak, mégsem könnyebb a sorsuk. A katonaság nélkül maradt otthont kell védeniük egy pár szolga és néhány öreg harcos segítségével.

       Különösen nehéz ilyenkor a n?k sorsa a hunoknál, mert ott a sok állat is, azokat is kell gondozni, terelni itatóra, legel?re. És persze, hogy védelmezni is.

       Meg aztán a tolvajok, szerencselovagok és vérengz? rablók is fenyegették ?ket, különösen ilyenkor megvédeni a közösség vagyonát, hát ez nem kis feladat, ha jól belegondolunk.

       — Lesz-e olyan okos és szorgalmas az ember, hogy azt valaha is megszámolja? — kérdezett vissza Bence, miközben ostorával a kiszáradt töviseket csapkodta. Úgy látszik ezt is eltanulta az apjától, mert az is sokszor abban látja örömét, hogy a bodzabokrokat, töviseket célozgatja szépen fonott szíjostora csapójával.

      A gyereke is ugyanazt teszi, no, most már ez vajon egy családi hagyomány, vagy hajlam, esetleg rossz örökség?

      És milyeneket tud kérdezni ez a kisfiú! Meghökkent?, hogy a gyerekek néha mikre nem kíváncsiak.

      — Az képtelenség — felelte Hunóra. — Lehetetlen dologra meg minek vállalkozni?

      A beláthatatlan távolságok leny?gözték ?t, titokzatos és kiismerhetetlen ez a nagy síkság, ahol van f?, és még sincs; van víz, de hamar elrejt?zik, vagy elpárolog; van ember, és sokszor még sincs.

      Bence általában Laodikéével és anyjával szeretett lovagolni, így egymás mellett. A többiek meg a háttérben, tisztes távolságból követték.

      El?fordult ilyenkor, hogy hirtelen lépésbe fogta a lovat. Megeresztette a kantárszárat, és hagyta, hogy bandukoljon leeresztett fejjel, lassan, némán. Ilyenkor hátrad?lt a nyeregben, elnézte sokáig a kék eget, melyen felh? nincs, csak nagyon ritkán, bámult a messzeségbe, és ábrándozott.

      Aztán újból nyeregbe lódult, két lábával megszorította a ló derekát, sarkával pedig finoman megérintette vékonyát, nyargalásba és vágtába kapva. A ló vitte biztosan, szépen, anyja és társalgója örömére.

      Egy szem belénd magot ültettem — kezdett bele váratlanul Laodikéé egy mondókába. Mint ahogy lenni szokott, most is ? volt az elmaradhatatlan kísér?jük, aki test?r és társalgó is egyben.

      Egy szem belénd magot ültettem — vette át a szót játékosan Bence, és közben hátrafordulva folytatta:

      Megette a kismadár.

      Hol az a kismadár?

      Elbújt a nagy f?be.

      Hol az a nagy f??

      Leégette a nap meleg sugara.

      Hol az a Nap?

      Bárányfelh?re van akasztva.

      — Bárányfelh? mögé inkább, azért nem látjuk néha, de bár lenne most, legalább bárányfelh? — mondta Hunóra és meghúzta a gyepl?t, mire a lova megállt. A másik két lovas is megállt, pihentek, nézel?dtek.

      — Hol a csodában lehetnek a rómaiak? — kérdezte Hunóra, miközben kíváncsian kémlelte a tájat. — Ezek úgy elmaradtak volna?

      — Én nem tudom — mondta Bence —, de itt valami olyan furcsa máma. Amikor velük voltam a délel?tt, amíg ti rendezkedtetek, akkor olyan furcsán viselkedtek, sugdosódtak, és mintha veszekedtek volna, lökdös?dtek. Azért nem akartam tovább menni velük, hiába hívtak, én a tábort nem akartam elhagyni, csak a közelében lovagoltam, hogy lássam az embereket.

      — Jól tetted. És még mi volt, mit csináltak, vagy mondtak?

      — Valami dénáriusokról folyt a vita, egyebet nem sokat értettem, de el tudok ismételni egy pár szót, ha akarjátok. Mi az a dénárius?

      — Denarius? Ezüstpénzek, de még mit mondtak?

      — Például azt, hogy „pecuniae affatim est”, és rám mutogattak. Aztán még „Magúr follitus, bene nummatus”, vagy valami ilyesmi. És jól hallottam, amikor az egyik a jurtát emlegette, mire a másik az „expilo praetorium abduco?” kérdéssel állt el?. Ezt jól megjegyeztem, mert ez többször is elhangzott.

      — Tehát ki akarják rabolni a f?vezéri sátrat! — kiáltotta Laodikéé. — Siessünk!

      Hunóra megrémülve tekintett Laodikéére és a fiára

      — A rómaiak? Hogy én erre nem gondoltam, menjünk!

      A f?vezér neje erre ne gondolt volna? Neki mindenre kell gondolni ilyenkor!

 

Jurta bels?

 

      Mire a táborba értek, a rómaiak akkor már messze jártak, zsákmányolt holmikkal vágtattak kelet felé. Bár minden a tervük szerint haladt, mint tudjuk, id?ben sikerült meglógniuk Hunóra mögül, és meg tudták téveszteni a hun harcosok nélkül maradt tábor lakóit is, mégsem ment minden úgy, ahogy szerették volna.

      Csak pár rabn?t tudtak szerezni maguknak és néhány, a számukra értéktelen holmit, mert a pénzt nem találták meg, hiába dúltak fel mindent a jurtában, így aztán mondhatni, hogy hiába ölték meg a jurta ?reit, meg hiába kínoztak halálra két szolgálólányt is, a pénz nem volt sehol.

      Tehát a f?nökasszony mégis csak gondolt arra, hogy valakinek (vagy valakiknek), fájhat a foga a törzs dénárjaira, meg a család összes kincsére, és még idejében jól elrejtette azokat.

 

jurták

        

      Magúr jurtájában mindent felforgathattak, még a sz?nyegeket is feltépték, de hiábavaló volt minden igyekezetük, hiszen pont azt nem találtak, amit kerestek: pénzt, vagy arany ékszert.          

      Kapkodásukkal, kétbalkezes izgágaságukkal mindent rosszul csináltak, így hát itt sem jeleskedtek nagyon, be kellett érniük azzal, ami a kezük ügyébe akadt, hiszen az id? nagyon gyorsan telt és bármikor felfedezhették ?ket a tábori ?rök, vagy az ott lév?knek válhattak volna gyanússá.

      Látták ugyan ?ket a táborba belépni, de mivel úgy tudták, hogy test?rök, nem nagyon tör?dtek velük, így aztán a jurtában zavartalanul fosztogathattak, garázdálkodhattak egy ideig.

      Na, persze az már egy ?rnek sem t?nt fel, hogy Hunóra nincs velük, de még egyetlen egy hun harcos, vagy szolga sem figyelt fel erre. Ez pedig nagy hiba volt.

      Abban az id?ben az volt a szokás, hogy a kincset elásták valahova a földbe, és csak a háború után szedték ki onnan, csak akkor gy?jtötték össze újra. Természetesen csak akkor, ha életüket is meg tudták ?rizni a konfliktus befejeztéig, életben kellett maradni tehát.

      — Még az a szerencse, hogy ezek a rómaiak csak a pénz után kutattak — mondta Hunóra a test?rének és a fiának. — Mert a pénz más értékekkel együtt jó helyen van, én azt nem féltem, de a lovainkat és egyéb állatainkat már annál inkább. Na, és milyen szerencse, hogy azokat nem hajtották el, bár amilyen lovasok ezek… á! Nem is jó beszélni róla, nem mehettek volna túl messzire velük, ahány ló, annyi felé szaladt volna el?lük.

      — Miért — kérdezte Laodikéé kíváncsian —, itt az állatokat is elhajtják háború idején?

      — A legutóbb a kínaiak több ezer lovat és juhot raboltak, csak hát azok másfajta emberek, azok nem ölnek fölöslegesen, nem rombolnak oktalan módjára, mint ezek a híres rómaiak, hanem visznek mindent, amib?l élelmiszert lehet készíteni.

      Az elkövetkez? napokban Hunóra még nagyobb gondot fordított az ?rség megszervezésére és ellen?rzésére. A fegyelmet és éberséget mindenkit?l megkövetelte, a figyel? állásokba olyan id?s harcosokat állított a n?k mellé, akik jól értenek az íjhoz, és bár erejük megfogyatkozott a hosszú élet során, a nyilaik még eddig nem tévesztettek célt.

      Bence is egyre több feladatot kapott, és egyre ügyesebb lett, Hunóra örömére. Ha tehette, állandóan tanította, fontos tanácsokkal traktálta.

      — Jaj, fiam, ha veszély van, ha minket hirtelen megtámadnak, akkor mindig az legyen a legnagyobb gondod, hogy jól elrejt?zz, és ne mutatkozz senki el?tt. Neked még ráér virtuskodni a harcmez?n, hiszen el?tted az élet, kár lenne most elpocsékolni azt, ilyen fiatalon.

      Hunóra asszony most is jól végezte feladatát, bár a fentiekben felsoroltakból láthatjuk, hogy teend?ben nem volt hiány, s most még a közeled? télre is kellet gondolnia, mert már színes rozsdavörösben tündökölt az ?sz a közeli ligetben, ahol a víz elillant ugyan a kemény napsütést?l, mint a kámfor, de az ?sz ezzel mit sem tör?dve nyomult el?re. 

      Esténként kiállt a közeli dombra és hosszan kémlelte a tájat, várta haza a férjét, Magúrt. Várta haza a zsákmánnyal megrakott harcosokat. 

 

 

http://users.atw.hu/nyerscsaba/jurta/mongol03.jpg

 

 

Legutóbb szerkesztette - Székelyvajai János
Szerző Székelyvajai János 28 Írás
Egyszerű ember vagyok, nem vágyom gazdagságra, hírnévre, hatalomra még úgysem, ennyi.