Hallgattassék meg a másik fél is – 3.

*

3.

 

 

Lázasan készültem, hogy megismerjem az igen szép hangú nőt, aki egykor a Turi felesége lett, most pedig csak él mellette, és szenved a látványától.

Úgy gondoltam, hogy legjobb lesz, ha a Nyugatinál levő hatalmas könyvüzlet kávézójában találkozunk. Ezek az Alexandra boltok kiválóan felkészültek a vendéglátásra. Kellemes, kényelmes, méltóságos helyeket teremtettek. A látogató észrevétlenül jut hozzá ahhoz a kevéshez, amely kiváltja komfort érzetét. Ő is megörült ennek a helynek. Itt nyugodtan beszélgethetünk, beolvadunk a környezetünkbe.

Indultam a találkozóra. Magamban már megfogalmaztam néhány kérdést, reméltem, eszembe jut legalább kettő belőle.

Természetesen előbb érkeztem, mint ő. Így illik. A meghívónak illik előbb odaérni a randevú helyére. Ültem és nézelődtem ebben a hatalmas intellektuális térben, s átjárt az egésznek valami különleges illata, levegője, mondhatnám aurája, melyről feltételezem, hogy mindenki számára mást jelent. Számomra andalító nyugalmat, békét közvetített.

Emberek érdeklődve sétáltak a szemlére kitett könyvek között, a többség bizony csak körülnézett, felemelt egy-egy kötetet, majd visszatette, volt, aki vásárolt. Sokfélék vagyunk. Mindenkinek másra van szüksége, mást igényel. Van, ki pihenni tér be, más feltöltődni.

Miközben nézelődtem az eladótérben zajló események zajlásán, folyamatosan figyeltem, hogy mikor érkezik az én vendégem. Láttam, amint beállt a parkolóba. Elegáns, fiatalos, szép mozgású nő. Gondolom, harminc évvel ezelőtt igazán izgalmas lehetett Turi számára.

Először csak leültünk, és néztük egymást. Próbáltuk megismerni a másik jellemét, stílusát.

Aztán kitárgyaltuk szegény Boróka múltját, jövőjét, kávéztunk, és belevágtunk a beszélgetésbe.

— Honnan származol?

— Erdélyből?

— Ott születtél?

— Igen. Ott kezdtem meg iskolás életemet is. Ott voltak a barátaim, rokonaim. Ide csak a szüleimmel és a nővéremmel érkeztünk.

— Más kultúra, más elvárások, hiába egy a nyelvünk.

— Ott kezdtem tanulni, de itt lettem egyetemista. Nálunk nagyobbak a követelmények, mi sokkal nagyobb műveltséggel rendelkezünk érettségi után, mint az itteniek. Odakint ez társadalmi elvárás. Itt azt sem tudják, mit jelent a szó.

— Igen Erdélyben a magyarok ebből nem engedtek. Szerencsére. Bár a románok is jól és sokat tanítanak.

— A románok mára engedtek az igényeikből. Korábban nem.

— Hogy mentél férjhez?

— Már gyakorló orvos voltam, közel a harminchoz. A munkahelyemen az volt a téma az orvosok/a nők/ között, hogy Arady főorvos úr senkinek sem dől be, az Istennek sem akar megnősülni. Már hetek óta hallgattam a dicshimnuszt, már mindent tudtam az életéről, és még egyszer sem láttam. Kíváncsi lettem rá. Tudod, hogy mindent a véletlen határoz meg: A helyzet úgy alakult, hogy hivatalból jöttünk össze. Egy betegünk ürügyén igénybe kellett vennem a szakmai segítségét. A végén megkérdezte, hogy nem vacsorázunk-e együtt.

— Hol? — kérdeztem.

— Nálam.

— Cím?

— Mindenkivel ilyen gyorsan kezded?

— Nem. De nagyon megtetszett. S mint említettem, a többiek már korábban felszították az érdeklődésemet. Talán meg is akartam mutatni, hogy majd én megmutatom. Elmentem. Felvettem a kis csinos piros kosztümömet, mellesleg mini volt, amikor becsöngettem hozzá, alig ismert meg. A kórházban szorosan lekötött hajjal látott, erre az alkalomra leengedtem sötétbarna hullámos hajtömegemet. Ott színtelen voltam, erre az estére sminkeltem, a kórházban fehér az orvosok viselete, ekkor válogattam a színekben. Először csak annyit kérdezett: „Honnan ez a gyönyörű haj?”

— Aztán mit kérdezett?

— Azt, hogy előtte együnk, vagy utána. De nem várta meg a választ. A mellemet szeretgette az ujjaival, a bimbómon matatott, azt simogatta, és fogta két ujja közé, és csókolt. Csodálatosan csókolt. Mindent, mindent nagyszerűen csinált. Nekem addig csupán fiúkkal volt dolgom, akik többnyire csak magukra figyelnek, neki rám is volt gondja, pontosabban ezt tartotta fő feladatának. Felizzított. Elégtem. — Megkavarta a kávéját és nagylevegőt vett.

— Utána kérdezte, menjünk-e el vacsorázni, de én hoztam magammal felvágottat, főtt tojást, kenyérrel, amit befaltunk, és visszazuhantunk az ágyba. Együtt is maradtunk. A következő években bejártuk a világot, mert ahová ő kísérte a magyar női válogatottat, oda én is vele mentem. Ekkor már házasok voltunk. Fél év múlva ugyanis anyám szólt, hogy esküdjünk meg. Ebben az időben rengeteget tanultam, szakvizsgára készültem, a férjem velem tanult, kikérdezett, biztonsággal vizsgáztam. Ő sokat dolgozott, én minden otthoni dolgot egyedül intéztem. Sokat volt távol, és sok időt töltöttünk együtt fiatal sportolókkal, akiket ő menedzselt. Nem zavarta, ha elvegyültem a fiatalok között. Amikor terhes lettem, elfogadta, hogy egy rosszul sikerült szex-randevú eredménye, s nem rendezett jelenetet. Úgy vélekedtem magamban, annyira modern felfogású, hogy nyugodtan szórakozhatom rajta kívül is. Ekkor kezdődött el a különálló életem. Arra azért ügyeltem, hogy ne tudjon a dolgaimról, mert ekkor már felfedeztem magamon, hogy nem elégítenek ki a férfiak. Sem ő, sem más. Változatlanul szerettem vele szeretkezni, változatlanul jó volt vele az együttlét, de rájöttem, hogy nem vagyok szerelmes. Másba se. Senkibe.

Némán figyeltem rá, ő folytatta:

— Minden férfit szerettem azokban a pillanatokban, amikor a gyönyört hozták, de ez elmúlt, s máris kezdtem volna újra. Ilyesmit nem lehet elmondani egy férjnek, sem senkinek. Higgye csak azt, hogy ő a beteljesülés az életemben. És szerezzünk egymásnak örömet. Tény, hogy sok férfit elfogyasztottam. Határtalan a teherbírásom, éjszaka is felébreszthetnek, hogy menjek, ha szükség van rám az intézetben. Ez segített a programjaim megszervezésében is.

— Mikor jött rá a férjed?

— Szerencsére csak a közelmúltban. Nős férfiakkal, néhány alkalmi együttlét roppant izgalmas, de ugyanakkor ők a legdiszkrétebbek. Csak ki ne derüljön otthon! Tehát főként nős férfiakkal szórakoztam. A férjem természetesen, ha akarta volna, korábban is megtudhatta volna, de neki így volt kényelmesebb. Bármit is mond, nem rejtőzködtem túlságosan. De bután boldogabban élhetett bele a világba. Most, hogy hivatalosan is rájött, rendszeresen lekurváz. Én pedig meg se hallom.

— Mit szól a családod?

— Hogy-hogy mit szól? Még az kéne, hogy tudjanak róla. Az én családom tisztességes katolikus keresztény család. Hogy gondolod? — kérdezte nevetve, és egy nagyot kacsintott hozzá.

— Ezek után hogyan tervezed tovább az életed?

— Sehogy. Nem tervezek. Ez így nekem nagyszerűen megfelel. Ő pedig úgy sem ugrálhat, mert nincs hova mennie, nincs semmije, mert már mindent elszedtem tőle. Hozzám van kötve.

— És, ha válni akar?

— Ha én nem akarok, évekig várhat, míg elválasztják. Én pedig addig tönkretehetem az életét. És be sem tudja bizonyítani.

— És, ha csak vagyonmegosztást kér, és úgy különül el?

— Akkor is sokáig kell várnia, ha a világ legjobb jogászait szerzi is meg magának. Én el nem engedem! Tőlem nem szabadul. Sem pénzzel, sem a’nélkül. Nekem ez az életmód nagyon kényelmes. A férjem takarít, mosogat, én tiszta otthonba térek haza. Ki mondhatja el magáról, hogy diplomás bejárója van? Bejárónői jogokkal? Oda megyek, és akkor, amikor akarok, semmit nem kérdez, arról számolok be, amiről jónak látom.

Este, vacsora után pedig, mint minden más jó családban, leülünk szépen egymás mellé a tévé elé, kettesben, bebújunk a drága foteljainkba, és nézzük a műsort. Csak éppen egymás kezét nem fogjuk közben. Aztán lefekszünk együtt, és amikor ő elalszik, én kisurranok, és elmegyek, ha szerveztem esti programomat. Ha nem alszik elég mélyen, fújok rá egy kis altatógázt, és biztosan nem ébred fel reggelig.

— Miért gyűlölöd ennyire?

— Nem tudom megmagyarázni, hiszen nem gátol semmiben, viszont kényelmes otthont biztosít nekem. Talán, mert nem akar már engem. Nincs köze hozzám. Akkora közöny és elutasítás ül a szemében, hogy nem tudom elviselni. Bőszít. Egy idő óta megközelíthetetlen. Az a szerelem, amely éveken keresztül biztonsággal, szeretettel és gondoskodással vett körül engem, megszűnt. Arra pedig nagy szükségem lett volna még a továbbiakban is… A szeretet olyan burok, amely nélkül nem élhetsz. Ettől fosztott meg… Már nem érzem magam jól otthon, mert megszűnt a környezet otthon jellege. Megváltozott a minősége. Ahová este hazajárok, csak szállás, lerakóhely, parkoló. A partnereim kielégítenek ugyan, de nem maradnak velem, az együttlétek után hazamegyek a lealtatott férjemhez. Aki ráadásul azt is tudja, hogy altatom. Bizonyítani nem tudja ugyan, de tudja. Nem buta. Sőt mostanában kinyílt a szeme. Eddig izolálni próbáltam, de most, mintha szert tett volna valakire, éled. Lázad.

Elgondolkodott.

— Ne haragudj, ma nem megy tovább. Ma kénytelen voltam egy kicsit előre is gondolni, és nyugtalan lettem. A jövőképem bizonytalanná vált.

Én megköszöntem a mai napot, és az őszinteséget, a bizalmat, s megbeszéltük, hogy ő jelentkezik, ha úgy érzi, lesz mondanivalója.

 

* * *

 

Már két alkalommal felhívott, hogy egyelőre semmi közlendője nincs. Nem is egészséges, és fura hiányérzete van. Kórházban is volt néhány napig, most különböző kezelésekre jár, nem valószínű, hogy egyhamar találkozunk.

A közbeeső időben — és egyáltalán folyamatosan — Turival változatlanul, naponta beszéltem, de arról nem számoltam be neki, hogy a feleségével is érintkezem, s kérdezem ki az életükről.

Beszélgetéseink természetesen kitágultak, én is számtalan dolgot mondtam el neki az elmúlt életemről, mi lett belőlem, mire vittem, kik a gyerekeim. Tőlem tudott Kovács Lőrinc haláláról, mert bár nem találkoztak soha, közelről ismerte a nővéremet, tehát őt is megemlítettem neki. Úgy érzem, a kapcsolatunk barátsággá szelídült. Neki jól jön, hogy ott vagyok hallgatóságnak, én pedig megszoktam, hogy köszönt reggelente valaki a múltból. De személyesen nem találkoztunk.

A szép hangú asszony is jelentkezett ismét. Nem én hívtam, neki támadt kedve a beszélgetésre. Volt egy olyan megnevezhetetlen érzésem, hogy történt vele valami rendkívüli. Megváltozott a hangja. Az a feltűnően kellemes beszédhang, mely búgott, csilingelt, simogatott, kiüresedett. Nem csengett olyan szépen, mint korábban. Most inkább koppant. Nehézzé lett. Súlya volt.

Elképzelhető, hogy partner nélkül maradt, és nehezen viseli, hogy már nem olyan hódító? Vagy az urak lettek tunyábbak? Már nincs kedvük fél éjszakában felöltözni egy numerára? Természetesen, ha kinézünk az ablakon, itt látjuk a kis riszáló tizenéveseket combtőig érő nadrágocskákban. Ez mind gátlástalan, és főleg eladó. Most nem pénzre gondolok, de érzelemre, szexre igen, s még ha nem is olyan tapasztaltak, mint a nagymamájuk körüli nők, ők a ropogós friss husik, üdék, látványosak, hódítók.

Ültünk a megszokott helyünkön, ahova most is én érkeztem korábban, tehát volt módom megfigyelni, amikor elhagyta a kocsiját, és olyan érzésem támadt, mintha nehézkesebben mozogna, mint amikor megismertem, pedig az még nem volt olyan rég. Mintha óvatosabban lépkedett volna, mintha valamely testrészét óvná a sietéstől. Nem láttam azt a fiatalos szökkenő járást, amely megismerkedésünkkor jellemezte.

Az arca is számomra furán, egyfajta lemondást tükrözött. Pedig a sminkje mestermunka volt. De nincs az a krémpúder, ami eltüntetné az érzelmeket. Ültünk egymással szemben, vizslattuk egymás arcát, s miután ő hallgatott, kénytelen voltam, elkezdeni a társalgást:

— Mintha rossz passzban lennél?

— Igen, így van.

— Gyóntassalak meg?

— Úgy, miként a katolikus papok. Ne kérdezz, csak hallgass, aztán oldozz fel, ha jónak látod.

— Máris feloldoztalak. Nem vagyok pap. Ítélkezni nekem sincs jogom, de a penitenciát nem én rovom ki rád, megteszed te azt magaddal. Az pedig, sajnos jobban megvisel majd, mint amit én mondanék.

— Úgy látom, jártas vagy a lélek dolgaiban.

— Mondjuk. Egy kicsit.

— Nos, akkor elkezdem. Bár esküszöm, nem tudom, honnan induljak. Talán a múltkori beszélgetésünk indította el bennem a folyamatot. Meg a közhangulat, a tévé, rádió, sajtó, mind arról beszél, hogy a bírák korhatára, az orvosok korhatára, hogy nyugdíjba kell menni. Én is bőven túl vagyok a koron, amikor nyugdíjazzák az embert, és ha ott, ahol dolgozom, szükség is van az én munkámra, akkor is tudomásul kell vennem, hogy az idő múlik. Hogy esetleg magamtól kell elköszönnöm, mert a testem jelezni fog… Mint ahogy meg is történt. Úgy tűnik, a gerincemben kezdődött meg az öregedés. Tudom, hogy a csontok félelmetesen pimaszul viselkednek. S, mondjon bárki bármit, olyan torzulásokat okozhat egy ritkulás, melyet nem lehet sem gyógyítani, sem kivédeni. Ez szerencse kérdése. Olyan deformációra tettem szert, amely már is kellemetlenkedik, de ez csak romolhat.

— Ezért feküdtél most kórházban?

— Igen, mert beijedtem.

— Romlott az állapotod?

— Nem. De történt valami, amitől megrémültem.

— ?

— Szeretném, ha nem nevetnél ki! Minden előzmény nélkül jöttem rá, hogy kevésbé kívánom a szerelmet, mint eddig bármikor. Pontosabban most, egyáltalán nem. Egyszerűen elmúlt a nagy szenvedélyek, a hódítások időszaka. S ami a legszomorúbb, jobban vágyom a gyengédségre, mint valaha. Próbáltam provokálni a férjemet, de nem igényli a szolgáltatásaimat. Ott élünk egymás mellett, mint két idegen. Olyan hűvös a kettőnk közötti légkör, hogy didergek, ha sokáig együtt vagyunk. Rájöttem, hogy valami helyrehozhatatlanul elromlott a kapcsolatunkban.

— Gondoltál már arra, mi lesz veletek, ha hétszámra, évszámra együtt kell lennetek? Ismeritek egyáltalán egymást egy állandó együttléthez? Tudod, milyen vágyai vannak a férjednek? És milyen elvárásai? És ő ismeri a tieidet? Milyen jövőt képzelsz el magatoknak? Elég nagy a lakásotok ahhoz, hogy valamennyire elkülönüljetek, ha egyedül akartok maradni? Hogy ne legyetek fizikailag minden eltöltött nap minden pillanatban egymás terhére?

— Feltettem magamnak ugyanezeket a kérdéseket, de még nem találtam meg rájuk a választ. Egy tény: kezdem megérteni a férjemet. Eljutottam oda, hogy hajlandó vagyok tárgyalni vele. Erőszakkal nem tartom vissza, ha menni akar. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, és elköszönjek. Többé nem találkozunk. Köszönöm, hogy diszkréten kezeled a beszélgetésünket.

Felállt, és elsétált elegáns kosztümjében az asztalunktól.

 

Jól otthagyott a gondolataimmal.

Sokáig üldögéltem még ott, s próbáltam megoldani a rejtélyt: mitől vagyunk ilyen különlegesek mi emberek?

Közben besötétedett. Pontosabban kivilágosodott. Mert jött az est, és Pest a világ legszebb városa, ott csillogott esti fényben körülöttem. Lent, fent, körülöttem. A falakon a neonfények, a le-feltűnő reklámok, suhantak a modern villamosok, a számtalan autó, a rengeteg ember, s megnyugodtam a tényben, hogy minden változó és mulandó, de ez a szépség, ami körülvesz, állandó. Aztán elsétáltam a kocsimhoz, hogy elmenjek elköszönni Borókához, és a nővéremhez.

 

 

 

37látogató,2mai

Szerző Kertész Éva 96 írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.

12 Komment

  1. Kedves János! ÃÂlmomban sem gondoltam, hogy sértő lennék. Hogy a hölgy erdélyi? Egyetlen erdélyi. Nem kell sokat szaladgálnunk, hogy itt ne találjunk hasonlókat. Van, akinek mindenről az jut az eszébe. Miként Vandra Attilánál is Király Valéria szerint. A tragédia az, hogy mire megöregszik két ember, már nem számíthat egymásra. Vagy nem is igényli. Akkor pedig jön a magány.
    Köszönöm, hogy olvastatok!

  2. Furcsa párhuzamot találtam kedves Éva, Vandra Attila és a Te írásod között…
    “Minden férfinak csak az jár az eszében” játszadozik Attila -e gondolat körül. Itt pedig a szép hangú hölgynek jár csak az’ az eszébe, szinte egy életen át… és a végkifejlet itt is egy kihűlt kapcsolat.
    Persze mi már’ tudjuk, miért – remélem… – én biztosan.
    Jó írás, de néha feldühített ez a gátlástalan hölgy bevallom!

  3. Kedves Éva!
    Ebben a változékonyságban azért kellene, hogy legyen valami közös is. Pontosabban van is, csupán soha nem akarjuk észrevenni. Ugyan úgy születünk ahogy a másik embertársunk ugyan úgy is távozunk. A köztes idő ami mindenkinél más és más.
    Nagyon tetszett ez a történet is. Valahogy a végire fel van adva a labda. Akkor most mi is léesz? Válnak, együtt maradnak avagy? És mi van akkor ha a drága aranyos csengőhangú nő rájön arra-mivel orvos-hogy neki is ketyeg az a bizonyos óra. Lehetséges és valószin ettől ijedt meg. hogy kissé már előrehaladott állapotban van és kiszámíthatóvá vált mennyi maradt még hátra. De ilyen az élet szerencsére. Nem vagyok egyáltalán vallásos csak tapasztalatból tudom a sok gonoszságot és aljasságot még senki sem úszta meg bünhődés nélkül. Mindennek eljön a maga ideje. És ha egyszer saját magával kell, hogy elszámoljon az ember mert elérkezett az a bizonyos utolsó óra akkor lepereg előtte az egész élete. És ilyenkor van az, hogy a lélek bizony kiöklendezi magából ami benne lerakódott

  4. Kedves Attila, köszönöm, hogy olvasol tőlem. Előző írásomnak Karesz volt a címe, s abban a férj volt főszereplő. Nagyon jellemes pasi, férjnek túlságosan is.
    Én is gyakran örülök a változékony énünknek. Figyelem az embereket s nem vagyok elragadtatva tőlünk. De, ha már így születtünk……

Hagyj üzenetet