Székelyvajai János : Be nem teljesült álom 11.

szívek harca, csata el?tt

 

Végre, valahára hullott egy kis es? az éjjel. A néhol tenyérnyire megrepedt föld úgy elitta azt a kevés vizet, mintha nem is lett volna. A sztyeppe kora reggelre piszkos nemezszín? párás ködbe burkolózott, a távoli dombocskák, mint valami földönkívüli lények, szobroztak a messzeségben.

      A víztározók kiszáradt medrében megjelent a víz, hogy aztán az állatok egy-kett?re megigyák azt is. A kutak is, mintha valamivel közelebbr?l csillantanák meg a betekint?nek a mélyben csillogó nélkülözhetetlen igazi kincset, amit csak akkor értékelnek, ha kevés van bel?le.

      Két szolga a b?rtöml?ket töltötte tele vízzel, kell a csatába induló vezéreknek, harcosoknak, és a fiatal sihedereknek, akik majd a sebesültek mentését fogják végezni.

 

      Végtelen fontos megjegyezni a hunok kultúrájára nézve, hogy a sebesültgondozás is állítólag egy olyan dolog, amellyel a világ minden más népét megel?zték jó néhány ezer esztend?vel. Itt említem meg azt is, hogy az elesett barátnak a harcból való kihozatala minden hunnak els?rangú kötelessége volt. Az ilyennek mindenét a halottat elhozó barát örökölte.

 

      — No, hát árvízt?l itt nem kell tartani — kiáltotta Bindor a társának.

      — Itt aztán nem — válaszolta amaz. — Te, én az éjjel elég sok koslatást észleltem, nagy ám a készül?dés, hékám!

      — Nagy hát, de hadd csak, menjenek, háborúzzanak! Ki bánja? M? ugye, Magúr lovait, egyéb állatait gondozzuk, hát m? nem megyünk sehova, itt elleszünk ellenséges kardcsapás nélkül es, há’ nem igaz?

      — Itt el, de a dics?ség sem fog utolérni münköt ehelyt, s még a zsákmányt se fogják ide elhozni, hogy felkínálják nekünk te.

      — Pedig az de jó volna, pajtás.

      — No jó, menjünk odébb, még megzavarjuk a nagyságos urunkat, ahajt beszélget a görög n?személlyel, te.

      — Há sze’ tudam, láttam ?ket, el?kel? származású asszony lehetett, az már szent. És milyen úri a nézése, te. Na, ahogy beszél, mutogat és parancsol, biza nem akárki lehet én is azt mondom.

      — Te ez elcsábítja az urat, nem gondolod?

      — A mi nagyságos urunkat? Aztat ne féltsed te, az szereti a fehérnépet, de csak annyi, utána menyen, intézi a törzsünk ügyeit, ne búsulj, mert van neki esze, nem csábítja azt el senki, tud az magára vigyázni.

      Földönfutó cselédek voltak, akik csak a munkának éltek. H?séges szolgák, akiknek egyetlen vagyonuk a munkájuk volt, minden egyebet az úr adott nekik, ha eljött az ideje annak. Mert ha megéheztek, az úrét ették, ha fáztak, az úr tulajdon gyapjából készítettek nemez ködmönt, nadrágot, inget, fejfed?t maguknak.

      A sztyeppéken, akinek nem volt saját lova, az földönfutó lenézett senkinek számított, aki a végtelen pusztaságban olyan árva gyámoltalan teremtés, mint az uszony nélküli féreg a tengerben.

      — No, menjünk, addig rendezzük el a szárnyasokat, amíg ?kelméék itt szerelmeskednek.

      A két szolga elt?nt a közeli akolban, ahol juhokat szoktak télen elszállásolni, most nyáron csak tyúkok és egyéb szárnyasok árválkodtak egy sarokban összebújva. Lassan virradni fog, de addig még aludhatnak egy sort.

      

      — Álmaimban sokszor látom a végtelen jégmez?ket, hallom a süvít? szeleket is, a hideget nem érzékelem sosem és a jéghegyek tetején Nagyapómat látom, amint vidáman integet felém, vajon ez mit jelent? — kérdezte Magúr Laodikéét?l, suttogva.

      Bence, a nagyúr egyetlen féltve ?rzött fiacskája odébb, egy pár lépésre t?lük, a pásztorok nyitott szálláshelyén, finom gyapjútakarók alatt aludt önfeledten, ahogyan igazán csak a gyermekek tudnak aludni.

      Körülötte a három hun test?r feküdt, három oldalról védve a testükkel is ?t, kezükben az elmaradhatatlan acél szablya. Frissen hozták Kínából azokat. A fegyverek most még a borotva éles pengéjüket, cifra hüvelyekben pihentették.

      Pihenjenek hát az alvókkal a kardok is, hászem majd a csatában úgyis lesz dolguk elég.

      A nagyúr és a test?rn? nem tudtak aludni, a háború közeled? szele nem hagyta ?ket nyugodni. A hírnökök, már kétnapi járásnyira becsülik az ellenség tartózkodási helyét, így hát vártak, most a közelben sétálgattak, beszélgettek. 

      Magúr mostanában egyre többször vitte magával a fiát, hadd tanulja meg már kiskorában, mi a teend?je egy vezérnek.

      Sokszor találkoztak, hiszen a test?rn? Bencét árnyékként követte, Hunóra parancsára is persze, meg a vonzódása iránta, na az is er?s volt.

      Olyankor, amikor magára maradt az úrn?, a hun test?reivel vetette körül magát otthon. Mert sok a cselleng? idegen népség, ilyenkor jó, ha vigyáznak.

      Általában a n?k helyzete a hunoknál sokkal különb, mint amilyen, mondjuk a kínaiaknál volt. Az asszony náluk igazi feleség, akinek véd?szárnyai alatt növekednek fel a gyerekek, s akinek szava van a családi t?zhelynél.

      Számos a példa rá a kínai, meg egyéb krónikákban, hogy még politikai dolgokban is dönt? szerepet visznek a hun asszonyok. Ez a helyzetük vezette rá a kínaiakat arra, hogy asszonyaikat adják feleségül a hunoknak.

      El?fordult még olyan is, hogy a n?k még államcsínyt is követtek el. Hunóra is sokszor volt egyedül otthon, mert a férje állandóan intézte a hivatalos ügyeit, a törzs bajait orvosolta, ahogy tudta. És ? ilyenkor derekasan megállta a helyét, ha kellett, férfiasan harcolt fegyverrel a kézben, a katonái meg is bíztak benne, tisztelték és h?en szolgálták.

      A frissen verbuvált római test?rök is Bence mellett voltak, de nekik nem volt szabad aludni, állva vigyázkodtak az alvók mellett. ?k még nem nyerték el egészen a bizalmat, bizonyítaniuk kellett tehát.

      A hunoknak mindig emberséges szokása, hogy bárkit befogadtak maguk közé a rabszolgák közül, aki hajlandónak mutatkozott a szolgálatra és arra a h?ségesküt letette.

      A harcos nép, így a hunok is, mindig megbecsüli a bátorságot, még az ellenségben is. Gondoljunk csak az indiánokra, ahol a bátorság erény. A hadifogoly rabszolga, ha arra valónak bizonyult, könnyen bekerülhetett a harcosok sorába s éppen úgy nyitva állott el?tte a kitörés útja, mintha hunnak született volna.

      — Sok mindent jelenthet, nagyuram — válaszolt Magúr kérdésére Laodikéé —, szerintem ez egy üzenet. Megboldogult nagyapád üzeni, hogy meglelte helyét, a túlvilágon, és amit életében elveszített, ott azt már nem kell keresnie, ezért mosolyog. Hüpnosz, az Álom isten segített neki, hogy megkapd ezt az üzenetet és Thanatosz, a Halál isten ezt békésen elnézi, mert az Éj istenn?jének fiai ?k és ikertestvérek. Hát ezért van az, hogy álmainkban a halottak is élnek, és beszélnek, vagy tanácsot adnak nekünk, esetleg valamit megjósolnak.

      — Szóval te azt mondod, hogy legyek nyugodt, mert nagyapám jól van? Meglelte helyét? Értem! Egész életében visszavágyott a tundrákra, így tehát halálában vissza tudott térni, ezt jó hallani — mondta elt?n?dve.

      — Hát én ezt az álmomat mindig úgy akartam értelmezni, hogy nekem oda el kell menni, mert ott nekem valami nagy feladatom van, és én, azt végbe kell, hogy vigyem. De hogyan tudnék innen elmenni, ezen rágódom már régóta, amikor itt meg számtalan feladat vár reám, és népemre? Persze, él bennem egy vágy is, hogy megismerjem azt a világot közelebbr?l, de ki tudja? Lesz nekem valaha arra id?m?

      Elgondolkodva fürkészte az eget, a ködbe burkolózott dombokat, a fákat, amint ott állnak mozdulatlanul.

      — Tudod Laodikéé, ezzel megoldottnak érzem a rejtélyt, amit az álmaimban kerestem, köszönöm neked, derék n? vagy, nagyon tudom értékelni a tudásod. Meg vagyok veled elégedve, hálám jeléül küldök neked egy új aranyozott acél szablyát, amint erre lesz egy kis id?m.

      — Köszönöm uram, nagylelk?séged határtalan, segítsenek téged az istenek továbbra is.

      Mélyen meghajolva állt meg a t?n?déseibe burkolózott vezér el?tt. Magúr felocsúdott, elgondolkodva nézte dús, sz?kés haját, ennek a formás test?, szép n?nek, majd beletúrt abba a hajba, és aztán fél kézzel felemelte a n?t, hogy a másikkal utána nyúljon és átkarolja.

      Szenvedélyesen és hosszan a szemébe nézett, megcsókolta.

      Laodikéé meglep?dve lépett volna egyet hátra, de a teste ott maradt a férfi karjaiban, erre nem volt felkészülve. Egyáltalán nem!

      Nagyon izgatott lett, egész testében remegni kezdett, hiszen már nagyon régóta nem volt férfival, a bánat és keser?ség nem hagyta, hogy a testi örömökre is gondoljon, már hosszú ideje. De most itt az alkalom, bele kell tör?dni, másra nem gondolni.

      Hirtelen kitörtek bel?le a hosszú ideje elfojtott, visszafogott érzések. Már tudta, hogy nem fog és nem is tud ellenállni, hagyta hát, hogy vigye az a két er?s kar, és szemeit lecsukva átadta magát a legjobban óhajtott élvezeteknek, testi örömöknek, amiben oly nagy gyakorlata volt.

      Amióta elbujdosott a nagyvilágba, az önmegtartóztatás lett a f? életcélja. Az lett?

      Vagy legalábbis ezt hazudta magának, mert az ember még önmagát is elámítja néha, ha kell. Pedig valamikor úgy tartotta, hogy az önmegtartóztatás kérdése függ attól, hogy mi az ideológia, ami miatt ezt a helyzetet fölvállalják az emberek. (Az ? ideológiája most megd?lt, ez már biztos, a többi meg már nem érdekes.)

      Mindemellett mégis úgy hitte, hogy ha valaki egészséges és normális módon akarja élni a mindennapjait, akkor a szeretkezés egy fontos, nagyon fontos dolog az életben.

      Ahogy viccesen szokta mondani err?l akkoriban, amikor boldog családi életet élt: „Ez a világ legolcsóbb gyógyszere. Butaság kihagyni, hiszen nagyon rövid az a nyúlfarknyi id?, amit megélünk ebben, ahhoz, hogy ezt a boldogságot okozó élményt kitegyük a mindennapi életünkb?l, és kihagyjuk a teend?inkb?l.”

      Nyúlfarknyi? Á, mesélne ? err?l napestig, azokról a régi szép id?kr?l, de hát…

      Magúr szerette a n?ket, úgy gondolta, hogy ?, mint nagyúr bármely kínálkozó virágszálat letéphet, ha kedve kerekedik rá. És amikor vidám volt, akkor ez a kedve is fokozódott. Minél több alkalma nyílt gyönyört aratni, annál többre vágyott, ezt érzete, most is.

      És azon kívül, valahonnan megsejtette, hogy mi zajlik eme érett n? lelkében, aki sokáig nem érintkezhetett férfival, és a szeretkezés utáni vágy ott csobog a felforrósodott vérében, szinte kiáltva, hogy tegyen már valamit vele. Ez a tudatalatti üzenet, hirtelen feltüzelte, ellent állni a vágynak ilyenkor meg nem lehet.

      Sietett hát magáévá tenni ezt a n?t is, felkapta és bevitte egy veremházba. Na, hogy aztán ott mit csináltak, azt most nem tudom elmesélni, mert a kinti történésekr?l is kéne írni egyet, s mást.

      A három római mozdulatlanul állt a háttérben, de halkan sugdolóztak, a maguk nyelvén.

      — Itt a nagy lehet?ség emberek! — kezdte halkan a beszédet Remus. — Háború lesz, ezek meg enyelegnek, és aztán nekünk nem lesz más dolgunk, mint megszerezni a zsákmányt, és átállani az ellenség oldalára! Onnét aztán, illa berek, nádak erek. Úgy elt?nünk, mintha a föld nyelt volna el minket, csak aztán figyelni egymásra, meg a többiekre, akiket viszünk magunkkal, ne maradózzon el senki, a jelt én adom mindig, ez legyen világos.

      — Tudom, hol van a pénz, a mi dénárjaink, meg aranyaink, s?t még az övékét is elvesszük, aki ellenünk áll, azt kíméletlenül leszúrjuk, csak semmi érzelg?ség! Értitek? Nekünk vissza kell jutni Rómába, új feladatok várnak ránk, hadsereget hozunk a hunokra, Sulla segíteni fog, ha mindenr?l beszámolok neki.

      — Van már terved uram? — kérdezték felvidulva a társai —, mondjad hát, csupa fül vagyunk.

      — El?ször is, keressünk valami okot, amivel visszamennénk a táborba, ott az asszonnyal hamar elbánunk, mert ezek ugye hadakozni mennek, kevés ott a fegyveres ilyenkor, majd aztán a többit is megtudjátok.

      — De uram, most fel lehetne koncolni ezeket itt!

      — Ne legyünk már szamarak, emberek, itt a hadsereg, azonnal felkoncolnak ?k minket, mert ezek test?rök, nem holmi csenevész legények. Mondom, hogy várjatok a jelre!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Székelyvajai János
Szerző Székelyvajai János 28 Írás
Egyszerű ember vagyok, nem vágyom gazdagságra, hírnévre, hatalomra még úgysem, ennyi.