B.G.Boróka : Talán kéne egy újabb papiros

Nyomtatás

Reggel az óra csörgése előtt néhány perccel már nyitom is a szemem, mert érzem, hogy ébrednem kell. A reggeli idejét a gyomrom korgása jelzi és így van ez kettőkor ebéd- és hatkor vacsoraidőben is. Vagy amikor szeretteinket várjuk haza az iskolából, a munkából, s ha a megszokott időre nem zörög a kulcs a zárban kissé idegesek leszünk, hogy biztos valami baj lehet.

Ugyanez történt akkor is, amikor az apukámat hiába vártuk haza a munkából. Éreztük, hogy ez a nap nem olyan, mint az eddigiek, és aggodalommal töltött el minket. A tetőpont akkor következett be, amikor késő délután csengettek, és csak munkatársa lépett be hozzánk. Szomorú tekintettel állt az előszobában, szavakat keresgélt, és az apu bal csizmáját tartotta a kezében. Anyu beinvitálta a konyhába, leültek, és egy kis ideig csend telepedett a lakásra. Majd lassan, szaggatott ütemben Bandi bácsi mesélni kezdett:

— Gyuri a kazánház emeletén dolgozott, vasszerkezeti felújítási munkákat végeztünk. Délutánra befejeztük a munkát, és a szerszámokat összeszedtük, amiket adagokban engedtük le a tűzlépcsőn. Legutoljára a létra maradt. Gyuri a korlátnak támasztotta a mellét, vállát és úgy, a két korlát között engedte le a létrát. Mindannyian észrevettük már, hogy a hegesztés elengedett a korlátnál, és így óvatosabban közlekedtünk a közelében, de Gyurinak elfelejtettünk szólni. Amint nekidőlt, kinyílt a korlát és Gyuri előrezuhant a mélybe, mi közben mit sem sejtőn vetkőztünk az öltözőben, készülve a zuhanyozáshoz.

Ekkor nagyot sóhajtott, majd lassan, szavakat keresgélve tovább beszélt, miközben anyukám a fél pár csizmát szorongatva ölében, könnyeit nyelte vissza, és igyekezett uralkodni ijedtségén, fájdalmán.

— Gyuri lélekjelenlétének köszönhető, hogy zuhanás közben a kihajló korlátot elkapta, így nem fejjel zuhant a vaslemezre, hanem lábra érkezett. Fél lábon bebotorkált a műhelybe, ott a zsákokra ülve találtunk rá, amikor kijöttünk a zuhanyzóból. Gyorsan hordágyat kerestünk, és felvittük az orvosi szobába. Azonnal mentőt hívott az orvos, és míg felvette a jegyzőkönyvet, Gyurit megszondáztatta.

— Amit mi meg tudtunk állapítani, hogy nyílt lábszártörése lett, de egyébként jól van, a nagy fájdalmai ellenére tényleg jól van. Nyomatékként ekkor Bandi bácsi anyu vállára tette a kezét.

Anyu felállt, és kávéval kínálta, majd néhány pillanatig csak a kanalak csörrenését lehetett hallani, amíg kevergették a sűrített tej, a cukor és a kávé elegyét a csészében.

— A mentő hamar kiérkezett — folytatta — és sínbe tették a lábát, majd bevitték az István kórházba. Most jövök onnan. Gyuri kérte, hogy pakolj össze neki néhány dolgot: pizsamát, evőeszközt, tisztálkodó szereket, tudod, amiket ilyenkor szokás. Ha gondolod, visszamegyek veled.

— Köszönöm, ne fáradj, az is nagy segítség volt, hogy bekísérted a kórházba, és hogy eljöttél hozzánk — szólalt meg végül anyukám elcsukló hangon. Azután felállt és kikísérte Bandi bácsit a liftig.

Egy ideig megint csend uralkodott a lakásban. Némán néztük egymást, elmélyülve gondolatainkban. Próbáltuk csitítani félelmünket és elkeseredésünket azzal, hogy a bajban mégis mennyire nagy szerencse, hogy apu él, és a lábtörésen kívül nincs komolyabb sérülése.

Anyu nyugtatólag rágyújtott egy újabb cigarettára. A hamutartóból láttam, hogy a hír érkezése óta ez már az ötödik szál, de most megbocsátottam neki.

Innentől felgyorsultak velünk az események. Fél óra sem kellett, már ott állt két megpakolt táskával az el?szobában. Engem szalasztott a közértbe, hogy friss gyümölcsöt, üdítőt vásároljak a betegnek.

A kórházba vezető út nem volt hosszú, de mi mégis úgy éreztük, hogy vánszorognak a percek.

A villamos és a metró, mintha egyhelyben topogott volna, a percek, másodpercek oly lassan teltek, hogy az az érzésünk támadt, talán a sors nem akarja, hogy beérjünk a kórházba. A portán eligazítottak minket, hogy merre keressük a sebészet épületét. A kivilágított kórházudvar labirintusában könnyen megtaláltuk az épületet. Szinte kettesével szedtük a lépcsőket, hogy mielőbb felérjünk az emeletre. A hatos kórtermet a lépcsőháztól a folyosó jobboldalán találtuk meg. Feszült várakozással nyitottunk be az ajtón. Négy ágy volt a szobában, mindegyikben feküdt valaki. Az ablak melletti ágyon ismerős arcot, mozdulatot véltünk felfedezni. Apu fájdalmas arccal fordult felénk. A lábán combig fehér gipsz volt. A sarkát keresztülfúrták és átvezettek rajta egy vastag fém drótot, amin kb. nyolc kilónyi súly függött, ezzel akadályozva meg, hogy összenőjenek a csontvégek. A súlyterheléssel azt érik el, hogy a sérülés során keletkezett csonthiányt a szervezet fokozatosan pótolja.

Visszafogott köszönés, puszi és sóhajok sorozata következett. Apu újra elmesélte az esetet, percről-percre, pillanatról-pillanatra, amire emlékezett. Fájdalmas emléke volt az út a mentőben a kórház felé. Úgy érezte, hogy csillagokat lát fájdalmában, ahogy minden kis kátyút, gödröt megérzett, amin keresztül haladtak az autó kerekei.

Innentől anyu mindennapos látogató volt a kórházban, de apu tizenegy napos távolléte számomra sokkal többnek tűnt. Mindennapjaink fontos, pótolhatatlan részévé vált. Először még ki is használtam vélt szabadságom, hiszen szüleim szigora most a felére zsugorodott. Csavarogtam, diszkóba mentem. Az egyik alkalommal, amire eddig nem volt példa anyu éjfélig elengedett. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hány órára kell hazaérnem és mondta, hogy éjfélre, azt hittem rosszul hallok. Most felnőtt fejjel fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy vajon mi okból engedett el az eddig megszokott „tízre itthon légy” helyett, éjfélig.

Néhány nap volt csupán amíg élveztem gondtalan szabadságom, utána érezni kezdtem korlátaim hiányát. Úgy éreztem magam, mint a ketrecbe zárt állat, akinek kitárják a kaput, és ő nem tud mit kezdeni a fene nagy szabadságával, mert kint nem érzi biztonságban magát. Nem szólt rám senki, hogy miért mászkálok mezítláb, miért nem veszem fel a papucsom, hogy ne tegyem a fésűt az asztalra, hogy öltözzek fel rendesen stb. Apu rettenetesen hiányzott, de ezt nem mertem elmondani neki. Mégis úgy gondoltam, hogy talán a gyógyulásban segítheti, vagy legalábbis jobb kedvre derítheti, ha érzéseimet tudtára adom. Leírtam mindezt levélben, hogy mennyire hiányzik, és hogy nagyon szeretem. Elküldtem anyuval a kórházba. Amikor apu elolvasta, elérzékenyülve könnyeit törölgette, majd a pizsamája zsebébe tette.

Apu közel egy évig volt otthon betegállományban és végül leszázalékolták, az ügye munkaügyi bíróságra került, amit sok év múltán meg is nyert.

Most szintén beteg. Talán írnom kéne neki megint egy levelet, amiben tudtára adhatnám, hogy mennyire hiányzik, hogy nagyon szeretem, és nélküle, a közelsége nélkül soha sem fogom biztonságban érezni magam…