Szilágyi Hajni - Lumen : NyárUtó

 

Lángba borul körülöttem a világ,
már nem számolom a lépéseket,
a lentek és fentek
hol távolodnak, hol közelednek.
felhők folynak szét az égen,
kitárt szárnyakkal kőröz a félelem,
szívembe éget a Nap,
hallgató házak közt nyüszít
a bús nyári szél,
bordáim alá szorulva
a csend alvó-mozdulatlan.

összekuporgatott álmaink
lelkünk néma Kolosszeuma.
árad, sodródik a szó, ordít a közöny
az omladozó falakon kívül,
magányos gondolataink hideg
sikátorok közt kucorodnak.
Hiába bomoltunk ki egymásból,
éjből nappalra, nappalból éjre
most minden hasad, egymást metszi,
mint a hajnal, mikor újból és újból
megszületik…
De mi nem születhetünk újra.
Ide kevés már a térdre borult ima,
a napbanézés, a könnyű álom,
a szélhozta-vitte mondóka.
Nincs hinta se palinta, se ringató,
se apa, se anya, csak feketeszemű
álmok, felégetett hidak…
Isten kitagadott gyermekei lettünk.

Arcunkra borul az est minden átka,
elkésett szavaink fénylő kavicsok
az éjszaka háborgó tengerében.
Kívántam, csendesen magamban,
de hiába dobáltuk összes kincsünk
a jövő kútjába, túl mélyre
zuhant kiáltásunk…

Kérészéletű ez a nyár is,
fázom…
magam köré ölelem
álmaimba vetkőzött tekinteted.
Pillanatnyi védekezés az emlékezés,
a korlát mellett a szédület
szótlanul kapaszkodik velünk.

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"