Már zsenge gyermekként kapcsolatba kerültem a technika eme csodájával. Apám azon kiváltságosok közé tartozott, akiknek lakásában telefon volt található.
Gyermekéveim nagy részét anyai nagyanyáméknál töltöttem anyámmal, mivel apámat jó munkája elismerése mellett — 56-os tevékenységére való tekintettel — kitiltották a fővárosból, és Diósgyőrbe, a Vasgyárba helyezték. A telefon segítségével állandó kapcsolatban tudtunk lenni vele, noha tudtuk, beszélgetéseinket folyamatosan lehallgatták.
Még nem ismertem sem a számokat, sem a betűket, de anyám megtanított a telefon használatára, hogyha apámmal, vagy nagyanyámmal akarok beszélni, milyen számokra kell behelyezni az ujjaimat, hogyan kell tárcsázni. Nagyobb koromban ennek a tudásnak aztán meg is lett a keserű böjtje. Hiába mondta apám, hogy a telefon az csupán a nagyon fontos hírek továbbítására, és segítségnyújtás kérésére használják, én fittyet hányva erre, éjt nappallá téve csak telefonáltam, ami a családi „büdzsét” néha katasztrofális helyzetbe hozta.
Miután saját keresettel rendelkeztem, anyám — mivel apám sajnos már nem élt — kötelezett arra, hogy a telefont csak kizárólag arra használjam, amire hivatott.
Telt múlt az idő. Országot változtattunk, és bizony a legelején nehéz volt a kommunikáció. Egyrészt, mert a telefon itt sokkal magasabb tarifával dolgozott — pláne ha nem helyi beszélgetésről volt szó. — Másrészről még nem is vezettük be a lakásunkba, csak amikor hívatásos katona lettem, és csupán az anyagi megfontolások miatt kellet várnom vele: Úgy látszik, jól megtanultam a leckét.
Már családos ember voltam, amikor eme eszköz hatalmas változásokon ment keresztül. Megjelent az autótelefon. Először csak azok használták, akik képesek voltak a horribilis összeget kifizetni a készülékért, meg a havi díjat is gond nélkül tudták törleszteni, aztán ahogy olcsóbbá vált, szinte mindennapos használati eszközzé süllyedt. Ennek ellenére nem vásároltam ilyent. Két okból. Egyszer mert akkor még nagy és ormótlan szerkezet volt, másrészről meg akkor sem voltam valami fogékony, egy új, számomra ismeretlen szerkezet kezelését megtanulni.
Már Ausztriában éltünk, megjelent a piacokon a mobil telefon. Persze, mint újdonság, ez is eléggé magas áron. Feleségem hiába unszolt, nem adtam be a derekamat.
— Bőven elég a rendes telefon — mondtam epésen —, nem akarok még egy számlát. A havi telefondíjból összespórolhatsz magadnak egyre, de a számlát is te fogod törleszteni.
Kissé meg volt lepődve, hiszen közösen álltunk minden kiadást (noha én adtam többet bele a kasszába).
Történt, hogy a közben felcseperedő lányunk iskolai kirándulásra ment valahova az Alpokba.
— Kéne venni a gyereknek egy mobil telefont, ha elutazik — kezdett szekálni a feleségek gyöngye. — Nem tudunk vele kommunikálni, és tudod milyen, kell az a köldökzsinór.
— Na, jó — adtam meg magamat —, de ki fogja megtanítani, a használatára, mert én biztosan nem. Ami meg téged illet, aki még a videót is úgy tudja csak beállítani felvételre, hogy lemarad a film vége, akár el is felejthetünk.
— Nem kell megtanítani rá. Mondjam azt, hogy már bele születtek? Még nem is volt soha a kezében ilyen, de már most tud mindent róla.
Az elhatározást tett követte. A legegyszerűbb készüléket kapta meg, és lás csodát, már a második napon tudta kezelni. Pár évre rá már az egész család ilyen masinával járkált. A szükséges tudást persze a lányunktól szereztük be. Szinte évente hoztak ki újabb és újabb modelleket, de mi a megszokott régi készülékeinket használtuk. Lányom, miután önálló keresetűvé vált, igyekezett mindig követni a fejlődést.
Nem örülhettünk sokáig a régi, jól bevált szerkezetünknek, mert a szolgáltató, aki a vonalat biztosította, a „kundéit” kétévente egy új modellel lepte meg. Úgy hirdették, hogy ingyen van, de az árát elosztva huszonnégy részletre, amit persze az előfizetőre sóztak. És ezzel elkezdődött az őrület. Mire megtanultunk egy ismeretlen technikai csodát kezelni, már kezdhettük előröl a tanulást, mert jött az újabb modell. Egy idő után elegünk lett ebből, és inkább nem kértük az új szerkezeteket.
Míg egyszer csak be nem következett a krach. Tíz éves ősi Nokiám egyszer csak megunta a rendes kiszolgálást és felmondott. Mit volt mit tenni, levittem a szolgáltatónak, hogy javítsák meg, ha lehet. Az eladó értetlenkedve nézett rám.
— De uram, ez egy őskori készülék. Miért nem kér egy modernet? A javítási költséget nem kellene fizetnie ugyan, de nagyon sok időbe telik, amíg megjavítják. Cirka egy hónap. Addig mégis mivel akar beszélni? Tudunk adni egy készüléket, ötven euróért arra az időre, amíg a régi elkészül, kerül. Sajnos már ez is a modernebb generáció terméke, de segítek megtanulni a kezelését.
„Na, kellet ilyen röghöz-kötöttnek maradnom” — gondolkodtam el. „Bele fogok gebedni amíg elsajátítom a használatát”.
— Mondja, fiatalember — szegeztem neki a kérdést — mennyibe kerülne a legújabb modell, a Galaxy Y? Esetleg megkaphatnám, ugyanazokkal a feltételekkel, amik már régóta léteznek a cégüknél? Jó pár éve a partnerük vagyok, és cirka tíz éve nem kértem új telefont.
— Természetesen!
Azzal el is tűnt, majd rövid idő elteltével a kért modellel tért vissza. Készségesen elmagyarázta, hogy a „SIM” kártyát hova kell behelyezni, és be is kapcsolta. Többre már nem futotta az idejéből, mivel tele lett az üzlet. Rajta kívül csak egy kolléga volt mellette segítségnek. Otthon szakadt aztán a nyakamba az üröm, öröm helyett. A készülékhez mellékelt használati utasításból semmit sem tudtam meg. Ahogy forgattam a kezemben, egyszer csak megszólalt. Próbáltam felvenni, ahogy azt a régi modellemnél megszoktam, de nem ment. Most mi lesz? Azt sem tudom ki keresett, ki hívott. Mi van, ha valami fontos hívás volt? Gyorsan letelepedtem a számítógép elé. Először egy rövid e-mailt írtam a lányomnak Angliába, hogy kaptam egy új köldökzsinórt, de használni nem tudom. Alig félóra múlva meg is érkezett a válasz.
— Nem kell félni tőle, nem harap. Ülj le vele szépen, nyugodtan, és mindenre rá fogsz jönni magadtól. Nem olyan ördöngös a kezelése. Más idősebb ember is meg tudta tanulni.
Más választásom nem lévén leültem, és elkezdtem tanulmányozni. Roppant nehezen ment, de olyan másfél nap elteltével kezdtem belejönni.
Még nem vagyok olyan perfekt, mint mások, de legalább a legfontosabb funkcióit már tudom.
Elgondolkoztam. Mennyi idő is telt el azóta, hogy Bell feltalálta a telefont? Ha ezt látná, hogy ma miket használunk, maga sem tudná használni, pedig ő találta fel. Mit is mondtak annó a régiek? Tanulni, tanulni, meg ismétlés a tudás anyja. Mindennapjainkra e nélkül nem is létezünk. Vagy tévedek talán?
Az unokáim — ha megélem — már biztosan rég nem ilyent fognak használni.
Talán játékszernek — ha megmarad.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Avi Ben Giora.
