Szendrői Csaba : az örök Éva

 

 

Hogy milyen látni? Szomorú.

Az a pár ezer évnyi közös múlt nyomaszt.

Hogy nem ismer fel.

Én emlékszem arra a hangra is,

ahogy lép.

Felismerem a lélegzést.

A gesztusokat, még ha más is a test.

A vonásokat az anyag mögött.

Most még egy picit csak vagyok.

Viharban árbocra kötözött.

 

Emlékszem egymásra.

Kis éji tört üvegkupacok.

Emlékszem a kicsúszó kezekre a

kifutó hajókra. Millió ölelésre,

harapásig fajuló csókra.

Emlékszem, milyen, hogy folyton

elenged. S ha épp maradnék, neki kell.

Várni a bezárt ajtó mögött:

magamra, ahogy szedi ezt a

lilát, fehéret. Érte. Rá. Ellene.

 

Csendben hordanak utána

a szellemek éjjel. Ott lenni csak

nem igazán, nem igaziból lenni.

Nem is igazi a múlt sem, csak

egy kiforduló zsiger az emlékezet.

Hogy boltív alatt volt az els?.

Egy magas toronyban is.

a föld alatt egy lyukban

réten, hegytet?n, az ?rben, s most

utoljára mindenhol.

Mintha mindenhol jártunk volna már.

Minden otthonos.

Egyedül vadidegen a testem is.

Az édenkert is romos.

 

Legutóbbi módosítás: 2012.08.19. @ 13:34 :: Szendrői Csaba

Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...