A tegnapok kisiklottak.
Ez itt a végállomás…?
A peron üres, hallgatag a táj.
Ahol egykor virágok nőttek,
s kékké olvadt a föld és az ég,
ott most romok alatt fuldokol a világ.
Kezünkben bőröndnyi élet,
szemünkben tavasznyi lángok…
Nehéz a lépés, süllyed a lábnyom,
a sárba hullt nap körül tépett tollú,
éhes madarak csapkodnak.
Isten bekötött szemmel játssza a csatát.
Most ne nézz hátra…
Itt már nincsenek győztesek,
az ítélet lassú, kíméletlen halál.
Az érzés kitart, feszül az álom,
üvölt, fájdalmasan zihál.
Bordáim alatt dübörögsz, itt vagy
minden lélegzetemben…
szünet, pillanatnyi szívhasadás,
de vajon én hova tűntem el benned…
hisz csak egy pillanatra néztem a nap
mögé egy Istenháta-mögötti
helyet keresve…
Nyárillatú esőcseppek remegnek
az emberszagú járdán. Az utca kihalt,
ázott galamb gubbaszt
a korhadó ágon. Homlokom
az ablakhoz szorítom.
Világra-hallgatás. Együtt-veled.
CsendJelek karcolódnak ránk…
Elrejteném benned a szavakat,
amik álmainkon kívül rekedtek.
Virrasztanék érted, értünk, hogy
újra és újra megrajzolhassalak
önzőn magamnak,
a szívem köré szerelemnek,
a tenyerembe sorsnak.
Vajon mennyi szó, gondolat,
mennyi érzés, pillanat fér még belénk,
s mennyi szakad ki belőlünk.
A sötétség átgyalogol a szívemen.
Sikoltás. Csend. Szűkülés. Tágulás...
Fekete pillangók születnek belőlem.
A kalitka nyitva. A szabadság fáj...
Távoli csillagrendszerekbe
rebben szét a remény,
elvetélt holnapokból újabb
rácsok épülnek körénk…
