Székelyvajai János : Be nem teljesült álom 6.

hadiszerencse

 

 

Magúr csapata az els? nap a fele utat tette meg, öreg este lett, mire nagy kés?re megállj-t parancsolt lovának, katonái örömmel vették tudomásul, hogy immár vége ennek a napnak is. A monoton masírozásba nagyon beleuntak már.

       Fáradtak voltak, éhesek és szomjasok.

       Vízforrás volt a közelben, így aztán ihattak, ehettek kedvükre, ami persze, nem azt jelenti, hogy órákig lakomáztak, hanem azt, hogy annyit ettek, amennyit ilyen alkalmakkor lehetett, vagy illett egy hun harcosnak.

       Már jó sötét lett, mire letáboroztak éjszakára. Szokás volt náluk, hogy a tábort gömbfából készült palánkokkal zárják körül, és a tábor szélein egyszerre négy ?rszem vigyázta a bajtársaik álmát.

       A lovak halkan ropogtatták a szénát. Néha felnyerített egy ló, de a csönd mégis uralta a tájat, szó szerint, más semmi nem zavarta azt.

       Magúr hamar elaludt, és álmában újra megjelent a tundra, jegesmedvékkel, fókákkal, mohás zuzmót zabáló rénszarvasokkal és sok-sok jéggel. Egy halom jég tetején pedig nagyapja ült és onnan integetett, kiáltott, de ? semmit sem értett abból, csak hangokat hallott, de annak értelme nem jutott a tudatáig.

       Hirtelen felébredt és felült. Csak annyi történt, hogy kissé leh?lt a leveg? és fázott, nem bújt vissza vackába, gondolta jár egyet a táborban, szemlére.

       Mindent rendben talált. A közeli dombra, felderít?ket küldött, mert nem akart váratlan támadás áldozatává válni.

       — Olyan ez a vezéri hatalom, mint a marokban szorongatott maréknyi homokszem, bárhogy vigyázzon az ember, mégis kipörög abból sok-sok szemcse, míg lassan el nem fogy onnan mind, az utolsó homokszemig. A hatalom és dics?ség múlandó állapot tehát, de akkor mi az, ami örök? — tette fel a kérdést test?reinek, akik mindenhova követték ?t, hiszen az volt a dolguk.

       A test?rök nem válaszoltak, hagyták, hadd filozofáljon egymagában vezérük. Ismerték már, tudták, hiába válaszolnának, a nagyúr csak mondaná tovább a magáét, úgy szokott tenni máskor is.

       — Az ember számára semmi olyan nincs, ami a megelégedettségre adna okot, egyedüli örökös jelenség csak a változás. Változnak az id?k, újabb kihívásokat hoznak. A rómaiak felbukkanása ezen a vidéken is újabb bajokat és balszerencsét jelentenek nekünk.

       Az éjszaka eseménytelenül telt el.

       Reggel id?ben indultak tovább, hajnali ötkor ébresztette ?ket.

       Második este már megpillanthatták a római er?döt, a közelében táboroztak le, és a holnapi események megszervezésével töltötték az id? nagy részét, bár parancs volt a korai nyugovóra térés, mégis sokáig nem ült csend a hun táborra.

       A római foglyok vágyakozva tekintgettek a sötétbe burkolózott er?d felé, és megnövekedett reményeikkel aludtak el, hogy a közeli szabadulásukról nem hiába álmodoznak.

       A másnapi fogolycsere a megszokott unalmas sablonosságában zajlott, az er?dt?l jó ötven méternyire. Magúr megütközve látta, hogy mennyire megváltozott az építmény, inkább volt az földvár, mint deszkavár.

       Annakidején, amikor elkezdték építeni, még nagyjából fát használtak épít?anyagként, amit most sok-sok földmunkával egészítettek ki, bevehetetlenné varázsolva azt.

       — Mintha a semmib?l emelkedett volna ki, gombamód növekedik, a fenébe is! Megérett a lerombolásra — mormogta maga elé. — Minél er?sebben áll, annál inkább el kell tüntetni a föld színér?l is.

       — Nem szabad elhamarkodni a támadást, mondta Fekete, akit csak az imént váltottak ki a rómaiak fogságából.

       Jó nagydarab hun harcos volt, akit a raboskodás nem tört meg, szakadozott b?rruhájából el?villantak er?s karjai, amint két kézzel kapkodta el a szabadítóitól kapott íjat és tegezt, valamint az egyenes hun kardot és a b?rsisakot. Magúr csendben, nyugodt higgadtsággal hallgatta.

       — Hiszen azt beszélem én is itt magamnak, meg most már mindenkinek, hogy ez már nem csupán egy deszkavár, amit csak úgy felégethetünk, ez egy er?s földvár lesz lassan, ha hagyjuk, hogy tovább építsék. Pedig mégis azt mondom, hogy ideje volna lerombolni, mert ha meghagyjuk, akkor ezek után fenyegetettségben kell élnünk.

       — Uram — mondta Fekete —, mi is ezt akarjuk, de hallgass meg, miel?tt támadásra biztatnád a csapatott. Volt alkalmam egyet s mást kilesni az ellenségnél, megmondom ?szintén, hogy szerintem most még nem kéne megtámadni ?ket, várjunk vele pár napot.

       — Jó — mondta Magúr —, elvonulunk, de csak látótávolságon kívülre, ott majd megtárgyaljuk a továbbiakat.

       De jól is tették, hogy nem mentek haza otthonukba, hanem ottmaradtak a közelben. Nemsokára, vagyis másnap jelentették a kémek, hogy mozgolódás észlelhet? az er?dben.

       Magúr csatarendbe állította embereit, úgy várta a további fejleményeket. Nem is kellett sokáig várnia, mert hamarosan újabb hírek érkeztek, a rómaiak kivonultak az er?db?l és ellenkez? irányba menetelnek, mint amerre ?k eltávoztak. Gyors lovaikon elejükbe vágtattak, és egy sz?k völgynél hirtelen megtámadták ?ket. A körbevett ellenség egy része elesett a nyílzáporban, vagy a közelharcban, más részük megadta magát.

       Magúr nem sokat ünnepelte a sikerét, hanem az er?d megtámadásáról kezdett tanácskozni alvezéreivel és a volt hun foglyokkal.

       Megtudta, hogy az er?dben k?hajító és dárdavet? gépek tucatjai várják a támadókat, aminek nem örült, bár jól tudta, hogy kevés ember védi a várat, de nem akart fölösleges áldozatokat annak elfoglalási zálogaként.

       — Én kinyitom a kaput — ajánlkozott Fekete —, adj mellém pár embert, és várjatok a jelre, ma éjjel támadhatunk, ha minden jól megy.

       Fekete halálmegvet? bátorsággal közelítette meg a falakat, a holdsugár fényében. Három alak kisebb távolságból követte ?t. Lassan haladtak a várfal tövében, minden gyanús neszre földhöz lapultak, hogy percekig ne is mozduljanak meg. Így értek el a f?kapu elé, ahol Fekete egy hosszú, er?s kötelet bontott ki, és annak egyik végére a t?rkését bogozta rá.

       Fölötte, úgy ötméternyi magasan egy ?rszem sétált fel-alá a falon, majd a küls? széle közelébe jött és lenézett a mélybe, mert fácánkakas hangjára emlékeztet? zajt hallott.

       Abban a pillanatban Fekete a kezében lev? kötélen megforgatott tört felhajította, de olyan ügyesen, hogy az lasszóként tekeredett az ?rszem nyakára.

       Rántott egyet rajta, mire az ?r a nyakáig magasodó véd?falhoz tapadt a húzástól és a rándítástól, aztán mit sem várva gyorsan, mint egy macska felkapaszkodott a falon majd egy hatalmas kardcsapással végzett a fuldokló ellenséggel.

       A többi már gyerekjáték volt, kivárta, míg az ?rszem társa a közelébe ért, és azt is ártalmatlanította egy jól irányzott késszúrással, majd egyenként felhúzta a három társát, és a falról az ?rszemek palástjaiban leereszkedtek a kapu elé, habozás nélkül azonnal nekiálltak kinyitni azt.

       Mire felocsúdtak az álmos ?rszemek, a kapu már tárva-nyitva állt, és Magúr csapata özönlött be rajta, tüzes nyilakat lövöldözve a faépületekre.

       Majd az ébred? ellenséggel kezdtek vívni, csakhamar a kezükben volt a földvár.

       A rómaiak vezére el?ször megpróbálta megjátszani az ártatlant, akit orvul megtámadtak, de amikor a tudomására jutott, hogy a hunok ellen küldött katonái elestek, vagy fogságban szenvednek, akkor elhallgatott.

       Magúr az elfogott rómaiakkal romboltatta földig az er?dítményt, ami fa volt, azt szénné égettette, a földsáncokat betömette, a falakat leromboltatta, amennyire lehetett, csekély egy hónap alatt.

       Közben Hunóra hírnöke által üzent családjának, az addigi sikerekr?l.

       Több szekér élelmet kért a katonái és foglyai számára, hogy legyen erejük a romboláshoz.

       A k?hajító, dárdahajító szerkezeteket a hun táborba szállíttatta, és a római foglyokból kiválogatott emberekkel felszereltette, a tábor védelmére.

 

Legutóbb szerkesztette - Székelyvajai János
Szerző Székelyvajai János 28 Írás
Egyszerű ember vagyok, nem vágyom gazdagságra, hírnévre, hatalomra még úgysem, ennyi.