haikuk kavicsokra
homok homok k?
k? kavics kavics szikla
szikla hegy hegy volt
aki sírt az volt
nem tudja hol a könnye
száraz a kavics
kérdezel? hajítsz
micsoda röppályákon
és mennyi kavics
érdes volt régen
már kezem lett reszel?s
sima kavicsom
nappal egy k?ben
éjjel millió kavics
szív csodálkozik
hullás az anyja
megtartás apja nézi
cserélnek olykor
amikor már nem
k? mert hol is a szemed
ott van sírodon
madár begyében
ha nem lenne élet sem
ameddig zúz csak
sorrendek végén
honnét hová kovak?
meggyúl az egész
démoszthenésznek
szóról k?sivatagnak
csendr?l k? mit tud
csúzlizás üveg
kavics öröm találat
megtörés szilánk
belekarcoltam
százezer éve soha
nem volt rajt ilyen
zsebembe tettem
hegyek folyók szelíden
megformált fiát
folyamágyból kelt
tudni szeretné sorsát
mire használják
testvérem voltál
szépnek er?snek látlak
majd porrá zúznak
kisgyerek csattog
két kezében kavicsok
felsír az ujja
van temet? hol
holtak fölött száraz k?
virág nincs szál sem
célba dobálunk
el sose téveszthetjük
mert nincs is célunk
a titkos kavics
rejti legf?bb titkomat
hol van az a k?
Duna-szél (haibun)
Asszonyom képtelen a kenyeret megemészteni, más után kell nézzünk, talán a rízsliszt meg a kukorica kisegít; a fránya gluténnal végzünk, nevezzék bár életnek, amit másutt úgy akarnak. Én meg a borral vagyok hasonképp, gyenge magyar, mert ha vallani kell – bizony inkább kikerülöm, s jobban mint Pet?fi, annak a kurtakocsmásnak a fia, aki magas kedvében sírva fakadt.
Vizespalackkal, kenyérrel, megyünk a Dunához; nem érdem, nincs olyan messze, télvége van, megszomjúhoztunk látására.
Drótszamarunkat letámasztjuk, néhány sanda varjú reánk bámul, mit keres itt az asztaluknál kétlábú, kett?, akit nem szárny, és nem is emel, csak kíváncsiság.
Hány rétegben szól a part az égig, fut a víz bordákban a lábig, férgek közt kotorász bakancsom, nekik a morzsákat, kacsáknak messzebbre kenyeret vízbe hajítok: egyétek és vigyétek, ezzel már nem élünk; bár illata, s a sercli gyermekségünk kikezdte – rég volt, mára emészthetetlen, de ti közelebb vagytok a gyermekhez, éhesek.
Enni nem ettünk, szomjas sem vagyunk, fogom a palackot, s vizet a vízbe, magasról csorgatok; mennyivel könnyebb lesz majd a zsákom, ha visszamegyek, majdnem oda, ahonnét jöttem, még emlékezem; és követ keresünk, ha már a nagy víznél, gyermeki csupasz és sima követ; meggörnyedünk és lessük a vizet, akárha végét céloznánk meg – s kacsáztatunk. Némelyik kavics jobban tudja, kitér, hittük, eldobni ez is többet ér – de nincsen rekord, végülis egyre megy: el?bb süllyed, vagy cifrázza – hajító öröme – aztán akárha húznák: lefele, lefele, lefele.
a víznél hajíts
kacsáztass legmesszebbre
úgyis elsüllyed
kristálynehezék–
nyakamban pihen a k?
el ne röpüljek
apró kavicsok
lépéseim végs?-nagy
alig-hegyéhez
kavicsot mondtál?
nincsen éle az égnek
de alja nehéz
ugyanaz a k?,
az egykori kavics az,
mit most sem bírok
becsomagoltam:
fejemet törte-kavics –
bár nem akarta
kavics: gyerekkincs –
fiúkéz alig vet el,
s gazdája föln?tt
áthajlok hozzád
fehér kavics s mint ostyát
nyelvemre veszlek
