Marthi Anna : Étlenség

Lelket felhősítek: gomolyba kötném,

és felengedném ezüstzsinóron.

Leintenek. Karod útjelző, éjbe vezet.

Lankadó, fáradt, túlhordott

nyűg vagyok, alvás-határon.

Felidézem kontúros nyakad.

Lépj közelebb, lássam mezítlábad,

rímmel teli kézfejedről csorgó szavaidat,

halljam kéjben kínlódó jajgatásod,

csevegj, erdőm madara vagy,

lágyékoddal bezárod

neked szánt mondandómat,

csak szótlanságom feszíted tovább,

remegve bénulok, betűimet köpöm,

borzongatsz, determinált csendbe költözök.

Felüvölt benned az öröm. Vérkörökben

áramoltatsz, míg meglelem benned

végzet-magányból

csordogáló, forrás-ízű hitem.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.10.18. @ 15:12 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak