Kíváncsian mentem át az elcsöndesedő repülőtér érkező tranzitján, hogy a betonon tájékozódjak az időjárásról, mert az utasok előtt kitáruló tranzit ajtón meglepően hideg, jeges szél áradt be. Apró hópelyheket fújt a szél, ismét havazik — megfagyok, míg a kocsiig érek — borzongtam meg. Álmos voltam — ami megszokott kísérő jelensége a késő éjszakába nyúló műszak beosztásnak.
Mikor az utolsó kollégám is távozott, gyorsan, de még éber figyelemmel elvégeztem a szükséges zárási teendőket és siettem átöltözni a távoli öltözőbe. Az indulás előtti pillanatban éreztem a kísértést — leginkább a szél miatt, hogy egy kissé bohókás kalapot a fejemre csapjak, ami régebben maradt az öltözőszekrényemben. Bár csökönyösen nem hordok a fejemen semmit a hajamon kívül, akkor mégis engedtem a kísértésnek és feltettem a kalapot, majd irány a kihalt, üres parkolón át a kocsihoz.
* * *
Hidegen fúj a szél, ablakok befagyva. Élesztgetem az egész nap rám váró dermedt autót. Nos rajta! Beindítom a motort, már szépen duruzsol, lassan indulásra kész. Amíg a jég olvad az ablakon, a rádióban Szécsi Margit versét énekli Sebestyén Márta, talán éppen nekem…
ÚGY NÉZTEM
Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.
Igen… kicsit elandalodok a versen, majd „úgy nézek magamra”, de ez most nem működik. Csoda helyett fáradtságot érzek. Vágyakozom az ágy melege után.
A gyorsforgalmi úton már nem is párásak az ablakok. De jó, szól a zene, egy lélek sincs az úton – hamar haza érek! Reggel korán edzésre indulunk a fiúkkal, fel a hegyre — a Norma-fához.
Az Ecseri útnál megelőz egy autó, lelassít, kisorol. Előttem, majd mögöttem hajt, aztán megint előz, villog! Mit akar? Lámpáim égnek, csak nem a gumi? De nem, nem érzek semmi szokatlant, egyenletesen suhanunk. Ám az autós továbbra is körülöttem cirkulál — már látom, ketten vannak, két fiatalember. A Ferenc körútnál mellém vágnak, s az egyik mutogat… Nem értem! No, nem, nem állok meg! Ajtózár ellenőriz — szívem sebesen ver! Most mit akarnak? Mit mutogatnak? Bizalmatlan vagyok és izgatott. Bekanyarodok. A Petőfi híd előtt, szokás szerint megállít a piros lámpa. Mellém állnak és derékig kihajolva az ablakon gesztikulál, harsog a vezető mellett ülő,
— Jó a kalapod! Gyere utánunk… az Omegára! — s túlkiabálva a motorzajt, folytatja
— Fel! A Várba! Jó lesz, nem bánod meg! Megdöbbenek, nem értem…
— Mi van? Az Omegára, a Várba? — Kinézek. Alaposan szemügyre veszem az autó utasait. Kedves fiatal fiúk, arcukon szombat esti, a fiatalságomra emlékeztető, feldobott hangulattal; és hát, várakozóan néznek rám! Nagyon lassan kapcsolok… Mit is mondtak?
— Jó a kalapod!
A kalapom? Az, amit a hideg szél ellen a fejemre csaptam és félig takarja az arcomat? Tán az? Ó, hirtelen megértem — elvarázsolt a kalap! Leveszem, kicsit beletúrok a hajamba, rájuk mosolygok. Néznek! Döbbenet az arcukon, aztán szélesen visszamosolyognak. Nevetünk!
— Bocsi! Bocsi! Jó utat! — kiáltanak, s amikor a lámpa zöldre vált, már suhannak is tovább, taposva a gázpedált, szinte repülnek! Még sokáig látom a kocsi ablakából kinyúló, integető kezeket.
Felsóhajtok, húsz évesek, vagy tán annyi sem! Hatalmas életerő, vágy hajtja őket új élmények, kapcsolatok, lehetőségek felé — könnyedén, boldogan, optimistán, túláradó temperamentummal! De jó nekik! Hangosabbra tekerem a magnót – jó, hogy szól a zene! Remeg kezem, lábam ettől az éjszakai kalandtól, a mosoly azonban hazáig ott marad az arcomon!
Elcsitul a szélvihar, hópelyhek tapadnak a szélvédőre, lassan eltakarva a piszkos szürke autóutat. Csak én hagyok nyomot magam után, amit igen gyorsan belep a fehér hótakaró. Egyedül haladok, ami körülvesz az a zene és a suhanás öröme a most oly kihalt úton. Szeretem ezt a varázslatos téli hangulatot — az éjszakai csöndes, magányos autózást a munka után oly sokszor megjárt úton.
Megszokott parkolóhelyemet elfoglalták, messzebb talán ötven méterre a háztól, beállok két autó közé. A nagy pelyhekben hulló hó hófehér takarót borít az autókra, a dombra, a házakra, csizmám talpa alatt ropog a kitaposott úton. A Hold fényében, a csillagok villózó fénypontokként sziporkáznak. Élvezem a friss levegőt, az arcomba hulló hópelyheket, ezt a csendes éjszakát. Szinte lábujjhegyen sétálok a kapuig, majd felfelé a liftben kicsit őrzöm még a kinti hangulatot. A kulcsot halkan fordítom meg a zárban. Otthon minden békés. Múlik az izgalom — a mosoly és a jó hangulat azonban marad!
A fiúk szobáiból békés szuszogás hallatszik. Férjem szokásos pózában, kicsiny horkanásokkal, mélyen alszik. Eseménytelen éjszakai nyugalom árad szét az egész lakáson. Rajtam is elomlik az egész napos fáradtság — Huhh, gyors zuhany, és én is csatlakozom! Vágyom az ágy melege, a békés alvás után.
* * *
Nyugalom? Békés alvás? Hajnalig nem tudtam elaludni! Emlékek, vágyak, különös, rég nem tapasztalt érzések csapongtak bennem. Gondolatok a fiatalságról, mert felzaklatott az intermezzo! Az autós üldözés átment varázslatos álmodozásba — mentem volna a Szentháromság térre, ahol az Omega — mint rég…!
„Ha én szél lehetnék…”
Hová lett a Kalap? Elfújta a hajtóművek által felkavart szél, a munkám, a családom, a kötelességtudat. Elfújta a szél! Ferihegyen maradt. Kedves nosztalgiával gondolok vissza ezekre az évekre.
A Kalap! Lassan el kell gondolkoznom — milyet vegyek, ami varázslatot is tud? Kell valami, ami megszépíti a hétköznapokat — amelyek, mint a nappal és az éjszaka megállíthatatlanul, kötelezettségeink, vállalt sorsunk szerint követik egymást. Néha egy Varázskalap — és az, hogy a társunk is biggyessze alkalmanként a fejére, hogy együtt eshessünk át a varázslaton.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.17. @ 08:36 :: Király Valéria
