És ha mégis úgy érzed, elásnád
inkább botladozó, régi versedet,
a fehér kéz téged is bezárt már
mellé, ahonnan kijönni nem lehet,
el?hozzák az esti teánál
száraz sütemények el?tt a neved,
csészékkel zörög a jól bevált „kár
érte, nagy kár, hogy tovább nem élhetett”.
És fejfád, a hallgatás kid?lhet,
?k felhúzzák az alkalmi cip?ket,
-mert megnyílhatsz újra, de hiába-
rád lépnek, mint éled? virágra,
olyankor egyedül magadat hibáztasd:
amíg süketek, te igenis hibás vagy,
versed egy ágról szakított ághegy-
amit leírsz nem írhatja más meg.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.01. @ 08:25 :: Dezső Márton