Kertész Éva : Becstelen szerelem 3.

*

3.

 

 

Kálmán talált rá a fiúra. A felnőtt férfira, aki szintén vágyott a húgát megismerni. 

Már nem emlékszem, hol és hogyan talált rá, de azt tudom, hogy ekkor mondta el nekem Kata bizalmasan élete történetét. Ma sem értem, miért minősült az ő felfogásában ekkora titoknak ez a tény, de azt igenis súlyosnak tartottam, sőt, betegesnek, hogy szégyenként éli meg. 

El nem mondható, mennyire vágyott mindent megtudni az anyjáról, örökbefogadása körülményeiről, s hogy mennyire készült megismerni a fivérét.

Én is Pesten voltam, amikor megtörtént a nagy találkozás, és őszinte izgalommal vártam beszámolóját. Egy rosszkedvű, mondhatnám elkeseredett Kata jött fel hozzám.

– A dolgokat nem lehet visszamenőleg megélni – jelentette ki kategorikusan. – Mindketten nagyon akartuk, hogy jó legyen, Kálmán is mindent elkövetett, hogy kiráncigáljon engem a letargiámból, de akárhogy erőlködtem, idegen maradt számomra az a férfi.

– Kedves volt veled?

– Hát persze hogy kedves. Különben el se jött volna. Meg ő ismert is engem.

– Micsoda?!

– Ő rendszeresen követte az én mozgásteremet, tudta, hol és hogyan élek, tudta, hol kell engem szemmel tartani.

– No, ne izélj! Hát akkor miért hallgatott itt évtizedekig, mint a kuka?

– Mert az anyja megtiltotta, hogy a közelembe jöjjön.

– Az anyja?! Értem. Azaz nem értem, de majd elmagyarázod.

– Igen. De nem most. Mára elég volt ebből az egész vidám, szívderítő múltból. Most haza akarok menni a gyerekekhez, dajkálni őket, együtt lenni velük.

Kálmán kullogott utána, amint lehajtott fejjel, még lassabban, még vontatottabban, mint máskor, ment a kijárathoz.

Antónia nagyon elfáradt. Megfordult, hogy megnézze, kezd–e már felszállni a köd, s meglepetten tapasztalta, hogy pirkad az ég alja. Látszanak – ha halványan is – kertjében a bokrok, s mint sűrű eső hull az ágakról a cseppfolyóssá vált köd. Csúnya, nyálkás, de átlátszó nap kezdődött.

Hát, nem éppen lelket simogató kint a világ – állapította meg magában. Jobb lesz előle ágyba bújni, és elaludni, miként a történések elől. Ezek az emlékek sem éppen üdítőek.

Aznap sokáig ágyban maradt. Fáradt volt. TV–t nézett egy kicsit, aztán olvasni próbált. Rejtvényfejtéssel is próbálkozott. Szándékosan kerülte a tegnapi gondolatokat. Már alig tudott valami kellemeset, vidámat előkaparni az emlékezetéből, amire szívesen gondolhatna vissza.

 Aztán egyszerre minden előzmény nélkül beugrott a nagy londoni utazás emléke. Ó, ezt érdemes felidézni, elvégre olyan nagyon jellemző rájuk.

Nos, pénzük, az ugyebár sohasem volt, mert mindig háromszor annyit költöttek, mint amennyi bejött a házba. De ők az ilyen apróságokkal soha nem törődtek. Mert mindig volt valahogy. Bálintot nagyon bántotta ez a bizonytalan életmód, s szeretett volna valamit kitalálni az érdekükben. Így született meg a nagy ötlet, hogy a saját pénzüket kell betenni takarékba, de úgy, hogy rá ne jöjjenek. Akkor már hónapok óta kértük kölcsön a pénzt Kálmántól. Észrevettük ugyanis, hogy hányan élnek vissza az ő naiv jóhiszeműségével. Bálint is ezt tette. Rendszeresen elkért tőle pár ezer forintot kölcsön, aztán betette a nevére a bankba. Pár hónap múlva boldogan újságolta nekem, mekkora összeget gyűjtött már össze számukra. De nekik még nem szólt. Csak amikor látta Kata és Kálmán rosszkedvét a sikertelen találkozás miatt, akkor árulta el nekik, milyen gazdagok az ő közreműködésével. Hát, ha azt hitte, hogy valami kitörő lelkesedés lesz úrrá a házaspáron, érzékenyen tévedett. Még a szemük se rebbent, csak Kálmán vetette oda Katának:

– Kata baba! Utazunk Londonba.

Így esett, hogy összegyűjtöttünk nekik egy londoni útra való összeget. Nem telt el pár hét, megérkezett az anziksz:

„Jó itt lenni, itt lakni még jobb. Mi már tudjuk, milyen vastag a függöny.  Londoni Kálmán és tsa.”

Eddig még el is mondhatnék mindent ennek a lánynak, hiszen többnyire kedves történetek, talán ő maga is tud róluk. De igazság szerint nem is ezekre kíváncsi.

Innen már én is szívesen elfelejteném az egészet. Nagyon megviseltek, igénybe vettek akkor az események, amikor történtek. Most sem szolgálnak örömömre.

Már annyiszor elgondolkoztam, mi az ördögért van az, hogy én minden dologba belekeveredek, anélkül, hogy akarnám, vagy hogy tennék érte valamit. Hogy mindig mindennek a közepébe pottyanok, majdnem főszereplő leszek, holott messze nem vágyom erre? Van ebben valami sors–szerűség, mint abban, hogy ezt a kérdést is nekem tette fel Fazekas Helén, nem másnak. De hát, hogy jövök én ahhoz, hogy ennyi év után elmondjam neki azt, amit tudok? Amit még az apja sem mond el. Ott élnek ketten, egymásra utalva, anyagilag is, és erkölcsileg is. Hogy merészeljek én véleményt alkotni ma, amikor Kálmán már hetven fölött van? Hiszen negyven volt, amikor megesett vele!

Antónia egyre feszültebbé vált, fel–alá járkált, tenyerét egymáshoz dörzsölte, ha pedig megállt, és két kezét összeszorította, egész teste ringott jobbra, balra. Helénre meg az apjára gondolt.

Nagyon megfontoltnak kell lennem! – beszélt magának. Még bólogatott is közben. Csak okosan, csak ügyesen, hogy senki ne sérüljön. Se emlék, se lélek.

 

*

 

Ha nem kerülök akkor kórházba, és nem ismerem meg Emőt, semmi baj. Hogy még az ismeretséget is én hoztam össze, az már tragédia. De hát, megesett.        

Amikor megláttam a kórházi ágyon rejtvényt fejtő fiatal nőt, akinek szobatársa lettem, nem nagyon érdekelt, de valami fura, megnevezhetetlen ellenállást éreztem. Sűrű szőke hajú, tömpe orrú „egy a száz közül” teremtésnek tűnt. De amikor kiszállt az ágyból, és megmozgatta széles, ringó csípőjét, megmutatta hatalmas melleit, már nagyon nem volt jelentéktelen. Minden mozdulata csupa kihívás, merő erotika. És a járása! Ez a nő hódításra született. Ez a nő nem járt, ez ringott, vonult. Mindegy, hogy ki legyen a hódítandó személy, férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, csak kerüljön az igája alá. Jellemző, hogy az orvosoknak mindig volt valami kérdezni valója a mi szobánkban, amíg ő haza nem ment. Engem is azonnal kezelésbe vett. Mondta, mondta a magáét kérdezés nélkül. Dicsekedett állatorvos férjével, anyagi helyzetükkel, és különösen a hódításaival. Az egész bevezetés annak érdekében született, hogy elmesélhesse, micsoda sikereket könyvelhet el a férfiak körében. Én igazság szerint elég üres kis csinikének tartottam, le is néztem egy kicsit. Csak annyira, amennyire egyáltalán érdekelt.

 Már hazafelé készült, sokat volt távol a szobából, telefonon bonyolította az ügyeit. Egy ilyen alkalommal futott be hozzám a Fazekas kettős. Nagy beszélgetésbe merültünk, amikor visszaringott az én szobatársam. Bemutattam őket egymásnak. Azt hittem, ezzel vége az ismeretségnek, de tévedtem. Kiderült, hogy közel laknak egymáshoz, Emőék is szeretnek kártyázni, s hogy ez a „művelt” fiatal teremtés krónikus szellemi partner–hiányban szenved. Puff neki!!! Már benne is voltunk nyakig a bajban. Ekkor még nem tudtam, de hamarosan rá kellett jönnöm.

Az elkövetkező időben ritkábban találkoztam Katával. Elkezdtek betegeskedni a szülei, s ő sokat tartózkodott Pesten. A maradék kis időben meg kártyázni jártak Szűcs Miskáékhoz, azaz Emőékhez. Ha mi összejöttünk, nem Emőci volt a téma. Többnyire Kata számolt be a családi dolgokról. Egy ilyen alkalommal nyöszörögte el nekem, milyen megrendítő volt számára kártyapartnereiktől megtudni, hogy él az anyja. Már képes volt beszélni a rászakadt hírről, amely akkor teljesen letaglózta.

Természetesen a fivére adta tudtára a lehető legkíméletesebben, de ő akkor belenémult.

A nagy kert, a nagy ház, ami annyiszor felmerült emlékeiben, tehát igaz. A fiatal karcsú néni is, aki valóban az anyja. S ő, Miksa volt az a kisfiú. Persze a kert nem olyan hatalmas amilyenné az emlékek növelték, anya pedig már nem mosolyog örökké, sőt, egyre ritkábban. A haja sem olyan szép gesztenyeszínű már, keményen őszül. És szenved miatta. Akkor nagyon nehéz időket éltek át. Egyre rémítőbbek voltak a zsidótörvények. Az apát, aki különben vissza sem jött soha, akkor már elvitték munkaszolgálatra. Anyjuk biztonságba akarta helyezni a gyerekeit. Őt, a kisfiút, már befogadta egy család, de többet nem mertek vállalni. A kis Kata érdekében Siklósiékhoz fordult. A házaspár éppen abban az időben tudta meg, hogy soha nem lehet saját gyerekük. Örökbefogadásra készültek. A gyönyörű kis Katát a sors ajándékának tekintették, és azonnal a szívükbe zárták. Elvállalták az elrejtését, a gondozását, de halálosan súlyos kikötéssel éltek: A gyermek soha nem tudhatja meg, hogy nem ők a valódi szülei.

Bármit hozzon a sors, bárhogy alakul az élet, többé nem közelíthet a kislányához az anyja, aki sírt, zokogott vergődött, nem akart belemenni a követelésbe, de kényszerhelyzetbe került. Tudta, ha nem tesz eleget a kérésnek, gyermeke sorsa a biztos halál. Azt remélte, ha mégis túlélik ezt a borzalmat, Siklósiék is engednek kemény követelésükből. Nem így történt. Akkorra már úgy beleélték magukat a szülői szerepbe, s úgy megszerették Katát, hogy végleg sajátjuknak tekintették. Nem adták vissza. Anya nem akarta megzavarni a kislány lelki biztonságát, inkább hallgatott. Állta a szavát. Csak messziről szerette a lányát, s fiát küldte a közelébe, hogy általa többet tudjon meg róla. Most sem közelítette meg Katát, de mindent megtett, hogy a testvérek legalább közel kerüljenek egymáshoz.

Kata az egészből csak annyit fogott fel, hogy őt az édesanyja odaadta, meg tudott tőle válni. Magára hagyta. Már maga az a tény, hogy él, az is felfoghatatlan volt számára. Ha régen meghalt, azért nem jelentkezett soha, azt még megértette volna. Most meg kiderült, hogy itt élt Pesten, a közelében, s képes volt nem megölelni, nem ölbe venni. Igaz ugyan, hogy apa meg anya minden jót és szépet megadtak neki, de az, aki szülte, elengedte a kezét. Halálos nagy keserűség és önsajnálat gyötörte.

Egész eddigi élete, neveltetése akadályozta benne, hogy megértessük vele, milyen volt a kor, amibe beleszületett, hogy mekkora kompromisszumokra kényszerültek emberek, s hányan haltak bele ebbe.

Nem tudom, hogyan voltak képesek Siklósiék ezt így végigvinni, de tény, hogy Kata nem tudott a zsidóüldözésekről semmit. Talán még azt sem tudta, hogy evangélikuson kívül más vallás is létezik. De az aztán végképp érthetetlen, hogy Kálmán mellett sem nyílt ki számára a világnak ez a rozsdás ablaka. Mintha valami ösztönös önhülyítés lett volna ez a részéről, mintha szándékosan süket lett volna, ha a holocaustról volt szó. Tény, hogy itt állt egy számára feldolgozhatatlan eseménysorral, amelyből nem tudott, és nem akart mást megérteni, csak azt, hogy őt valaha kidobták a saját meleg fészkéből. Az is bántotta, hogy apa meg anya nem voltak vele őszinték.

– Mennyivel okosabban tették volna, ha mindenről beszámolnak. Mennyivel jobban bíztam volna bennük. És milyen lélekmelengető lett volna számomra, ha az ölükbe bújva, velük együtt beszélhettük volna meg életem előző eseményeit. Persze ehhez korrektebbnek kellett volna lenniük a szülőanyámmal – panaszolta.

Mialatt ezekkel a problémáival küzdött, Siklósi bácsi is megbetegedett, ez is erősen igénybe vette fizikailag is, lelkileg is. Mert aggódott ugyan érte, ugyanakkor élt benne egy kimondatlan szemrehányás is. Nem tudatos, nem végiggondolt, nem magára kivetített, de mindenképpen keserű érzés, hogy az imádott, a tisztelettel rajongott apa, ilyen embertelen módon használta ki más szorult helyzetét. Meg az övét.

 

 

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.