Józsa Mara : Magyar specialitás – Dráma két felvonásban IV/I.

Játszódik Budapesten 2006. október-novemberben, a forradalom 50. évfordulója idején és 2007 tavaszán. *

illusztráció: Franciszek Starowieyski

 

Szereplők: egyetemisták: István – Pistike – narrátor            

                                          Péter – Pierre – rendőr IV – kultúros – Misa – ávós             

                                          Anna, István barátnője – rendőr III.– Marika             

                                          Emese – tüntetőlány – újságírónő – óvodás

                                          Sándor – rendőr II. – pincér – óvodás – ávós

                                          Viktor – rendőr I. – rendőrtiszt – óvodás

                                          Sára – színházi nézőlány – óvodás – óvónő         

                                          Dénes, István szobatársa – tüntetőfiú – Sztálin hangja – óvodás

 

Színhely: szokványos budapesti utcarészlet, amelynek mintegy folytatása a nézőtér, és a nézőtérhez vezető folyosó, a darab lényegében ott, a folyosón kezdődik. A házdíszletek mindkét oldalukra fordíthatóak, így ugyanaz a díszletelem külső (utcai) és belső (szobai) megjelenítésére alkalmas, akár paravánszerű megoldás is lehetséges.

 

 

I. felvonás

  

(A nézőtér elsötétül, és felcsendül egy fiatal női énekhangon a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdal, közben a függöny nagyon lassan kezd szétnyílni, de a színpadon és a nézőtéren is még teljes sötétség van.)

  

Énekhang: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,

                   Minden madár társat választ, virágom, virágom.

 

 (A folyosóról kiabálást, füttyögést hallani, időnként érteni is lehet az ütemesen skandált szöveget: „Hazaáruló! Takarodj! Tolvajbanda!” Nagy a káosz, mindenféle hangok keverednek: lövések, menekülők lábdobogása, rémült sikolyok.

Halkan nyílik a nézőtéri ajtó, s egy farmernadrágos, kockásinges fiú és egy hasonlóan öltözött lány csusszan be rajta. Hangtalanul becsukják az ajtót, és kétrét görnyedve búvóhelyet keresnek a sorok között; majd leguggolva meghúzódnak egy-egy néző mellett – egymástól kissé távolabb.

A kinti hangok közelednek.

A dalt közben folyamatosan hallani.)

 

Énekhang: Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom,

                  Te engemet, én tégedet, virágom…

 

(A nézőtéri ajtó elé érkezik a zűrzavar: futó lábak dobogása, kiabálás. A kinti lárma elnyomja a dalt.)

 

Hangok: (kintről) Állj! Rendőrség! Megállni!

 

(Kivágódik az ajtó, és fekete – azonosítószám nélküli – gyakorlóruhát viselő, maszkos-fegyveres rendőrök rontanak be. Négyen vannak, kettő fegyverrel a kezében megáll az ajtóban, ketten pedig elemlámpával végigpásztázzák a nézőteret, miközben a sorok közé mennek. A nézők közül kiemelik a két fiatalt, akik a sor szélén próbálnak rejtőzködni és egy-egy nézőt, aki mellett a fiatalok megbújtak.)

 

Rendőr I.: (megmarkolja a fiú mellén a kockás inget, felemeli, és a fal mellé penderítve ráüvölt) Falhoz fordul!

Fiú: (hátára egy nemzeti színű „lyukas zászló” van kötve; próbál szemkontaktust teremteni a rendőrrel, aki erre durván meglöki) Mi van már?  

Rendőr I.: Terpeszben áll! 

Fiú:  (méltatlankodva) Nem is csináltam semmit! 

Rendőr I.: Kezeket a tarkóra! 

Fiú: De most miért? 

Rendőr I.: Nem pofázik! (mérgesen) Ismerem a fajtádat! Még hogy nem csináltál semmit! Akkor mi a francnak mászkálsz talpig zászlóban? 

Rendőr II.: (közben kiemeli a sor szélén ülő ünneplőruhás lányt, aki mellett a fiú meghúzódott, és durván a fiú mellé lökdösi, vigyorog) Nehogy hiányozzatok egymásnak!  

Nézőlány: (szembefordul a rendőrrel) Nem is ismerem!

Rendőr II.: (és I. gúnyosan összevigyorognak) Nem? Elég baj az neked, hogy idegenekkel mászkálsz tüntetni. 

Nézőlány: (sírósan) Nem voltam tüntetni! Csak ide, a színházba, jöttem… 

Rendőr I.: (üvöltve) Most már kuss legyen! Falhoz fordul, kezek a tarkón, lábak terpeszben, amíg finom vagyok! 

Rendőr II.: (közben ismét a nézőteret pásztázza, s felfedezi a Tüntetőlányt, kissé lehajol a hozzá, és negédesen szólítja) Nicsak-nicsak! Hogy elbújt a kisasszony! (elüvölti magát) Felállni! Irány a többi mellé!  

Tüntetőlány: (hasonlóan van öltözve, mint a zászlós fiú, de ő egy kisebb méretű árpádsávos zászlót dugdosott maga mellett – megszeppenve a többiek felé araszol, időnként visszanéz)

Rendőr II.: (ránéz a sor szélén ülő, öltönyös, nyakkendős fiatalemberre, Istvánra) Maga is!

István: De kérem! Milyen alapon? 

Rendőr II.: (ütésre emeli a gumibotját) Majd mindjárt megtudod az alapokat! 

István: (meg van döbbenve, rémülve, idegesen hebeg) Kérem szépen, jogállamban ilyet nem lehet! Márpedig a Magyar Köztársaság jogállam!  

Rendőr II.: No, indulás! A kapitányságon majd megismered a jogaidat! 

István: Tiltakozom!  És nem megyek sehová! 

Rendőr II.: Neeeeeem?! (lecsap a gumibottal, a fiatalember elesik, a rendőr tovább püföli, aztán felrángatja a vérző fejű embert, és a másik három mellé lökdösi) Aki nem engedelmeskedik, könnyen így járhat! Jobbra át! Indulás!

 

(A menet – a rendőrök közreveszik a négy fiatalt: elől-hátul, jobbra-balra – elindul a színpad felé. A függöny lassan szétnyílik, a dal is folytatódik, a kis csapat felmasírozik a színpadra, ahol a díszlet egy városrészletet ábrázol, pár összefutó utcát látunk, ott halad a csapat, majd a díszletházak között kanyarogva eltűnnek. Végig a jelenet alatt a dal megy, attól kezdve, hogy a menet elindult a nézőtérről – éppencsak annyira világos a szín, hogy sziluetteket látunk.)

 

Énekhang: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom

                  Minden madár társat választ, virágom, virágom.

                  Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom,

                  Te engemet, én tégedet, virágom, virágom.

 

(Amikor a csapat eltűnik a házak között, a zene elhalkul, a szín elsötétedik. 

Hangokat hallunk a sötétben: ajtó nyikorog, majd becsapódik, széktologatás, lábak csoszogása, szófoszlányok, telefonberregés stb.

 

Kivilágosodik a szín. Egy sivár hivatali irodát látunk, a falon félig elszáradt cserepes virág, napszítta prospektusfotó, néhány rajzszöggel rögzített képeslap, a fal egyik részén rács. Egy asztal mindkét oldalán szék: egy rendőrtiszt és a megvert fiatalember ül egymással szemben. István fején fehér gézturbán, melyen erősen átütött a vér.)

 

Rendőrtiszt: (összecsapja a kezét, aztán  összedörzsöli a tenyerét) Na, fiatalember! Akkor kezdjük! Ismertetem a lehetőségeit: vagy elmond mindent önként, és az enyhítő körülmény, vagy… Vannak módszereink, hogy szóra bírjuk, elhiheti! Hallgatom! 

István: (elgyötört, majdnem sírós hangon) Nem tudom… 

Rendőrtiszt: Mit nem tud? 

István: Hogy mit kellene elmondanom. Én nem csináltam semmit. Semmit!

Rendőrtiszt: Azt akarja ezzel mondani, hogy nem követett el bűncselekményt? 

István: Csak amennyiben a színházba járás annak minősül. 

Rendőrtiszt: (felugrik, üvölt, fenyegetően a fiú fölé magasodik) Ne humorizáljon itt, fiacskám! 

István: (behúzza a nyakát) Csak ezt követtem el. Beültem egy színházi előadásra. 

Rendőrtiszt: (visszaül a helyére, egy papírlapot emel fel, hangosan olvassa) Itt az áll, hogy lázított, garázda módon viselkedett, a rendőri intézkedésnek ellenállt… Elég sok van a rovásán!

 

/A szín elsötétedik, majd kis idő múlva kivilágosodik. Nappal van. Az utcán vagyunk. Egy tömör fából készült hatalmas kaput látunk, amely fölött tábla jelzi: RENDŐRSÉG.

 

Nehézkesen nyílik a kapu, éppen annyira, hogy a véres-turbános fiú ki tud bújni rajta. Megáll, cigarettát vesz elő, majd matatni kezd a zsebében.

Ismét nyílik a kapu, egy hátizsákos fiatalember lép ki. Óvatosan húzza be maga után a kapuszárnyat, aztán tanácstalanul néz körbe, majd odalép a másikhoz.

 

Pierre: Bonjour, Monsieur! Ou est le metro? 

István: Á droit, deux cents metres. 

Pierre: Ó! Parlez-vous francais? O-la-la!  

István: (a zsebében keresgél) Van gyufád? 

Pierre: (csóválja a fejét) Nem dohányzom. 

István: (visszadugja a cigarettát a dobozba) Úgy látszik, most én se.

 

(Nevetnek, István fájdalmas grimasszal nyúl a fejéhez.)

 

Pierre: Mi történt veled? 

István: Fejbe vertek egy kicsit… 

Pierre: Kicsit? 

István: Nem, nem kicsit, nagyon! 

Pierre: Engem is megvertek tegnap. Engem a rendőrök! 

István: Engem is ők!

 

Pierre: (meglapogatja István hátát, nevetnek) Kezdem azt hinni, hogy ez egy magyar specialitás.  

István: Hogyan?! 

Pierre: Láttam tegnap! Püföltek mindenkit: fiatalokat, öreg nénit, babakocsit toló anyukát. 

István: Így tették örökre emlékezetessé a Forradalom 50. évfordulóját! Szép! 

Pierre: (rázza a fejét) Szép?! Nem értem!  

István: Azt akartam mondani, hogy szégyen!

Pierre: Ez már világos. Habár így sem tudom, hogy miért történt. 

István: Hidd el, én se tudom!  

Pierre: Nem? Hogyan? 

István: Ó, ez nagyon bonyolult! Hogy is mondtad? Magyar specialitás? Hát az!  

Pierre: Spécialité hongroise! Engem nagyon érdekelne. 

István: Felejtsd el, jobban jársz! 

Pierre: Kár!

István: (méregeti) Meddig leszel? 

Pierre: Magyarországon? 

István: Igen.

Pierre: Három napot. 

István: (nevet) Lássuk csak! Annyi talán elég lesz! 

Pierre: Mire? 

István: Mire, mire? Hogy belekóstolj valamennyire ebbe a… (felnevet) magyar specialitásba….  

Pierre: Ó, köszönöm. És te? Ráérsz? 

István: Időm, mint a tenger! 

Pierre: Akkor! 

István: Hm?! 

Pierre: Beülhetnénk valahová? 

István: Igen, persze. Szereted a forralt bort? 

Pierre: Nem tudom, hogy szeretem-e. 

István: (vállon veregeti) Meg fogod szeretni! Apropos! Mit tudsz rólunk? Magyarországról? Budapestről? 

Pierre: (teátrálisan körbeforog) Még csak annyit: Le metro est á droit – peut-etre deux cents metres. 

(Nevetnek.) 

Pierre: De szeretnék többet is megtudni! 

István: Rendben! Bízd csak rám magad, pajtás! (kezet nyújt) Bácskai István. 

Pierre: Bacskai…?  Isztvan…? 

István: Étienne Bácskai. 

Pierre: Étienne! Ó, oui! Merci!… Pierre Latin.

 

(A szín elsötétedik, de látjuk, ahogy átrendezik színpadot.

Amikor ismét világos van, István és Pierre egy kocsmaszerű helyiségben vannak, amelyből egy pultot látunk és egy abrosz nélküli asztalt, amelynél a két fiú könyököl. Előttük gőzölgő bögrék.)

 

István: Lehet, hogy nem a legjobb ötlet ez a forralt bor. Máris a fejembe szállt. 

Pierre: Aussi

István: Ugye? (az órájára néz) Inkább ebédelni kellett volna. Most érzem csak, hogy majd kilyukad a gyomrom. 

Pierre: Aussi.

 

(Egymásra vigyorognak.)

 

Pierre: A vonaton ettem utoljára. Tegnap ilyenkor. (kesernyésen felnevet) Régen volt! 

István: Ami azt illeti, az én vacsorám is elmaradt.

 

(Nevetnek. István int a pincérnek.)

 

Pincér: Mit hozhatok? 

István: Ennénk valamit! 

Pincér: Frissen sült pogácsánk van. Sajtos, tepertős, juhtúrós. Nagyon tudom ajánlani.

István: Remek! Hozzon mindegyikből, jó? 

Pincér: Igenis. (fordul el) 

István: (a pincér után szól) De nagyon éhesek vagyunk! 

Pincér: (nevetve visszanéz) Értem.

 

(Középkorú pelerines-kalapos nő lép be, pár szót vált a pincérrel, közben oda-odapillant a két fiúra, majd amikor megkapja a kávéját, elindul feléjük.)

 

Újságírónő: Jó napot! (Istvánhoz) Ugye, önt láthattam a rendőrségen az éjjel? 

István: (hátrahőköl a szavak hallatán) 

Pincér: (lép az asztalhoz egy nagy tálca pogácsával) Jó étvágyat! (elmegy)

István: Köszönjük.

 

Újságírónő: Ó! Elnézést! Losonczi Anna vagyok, a Magyar Hajnal munkatársa. Az évforduló „eseményeit” gyűjtöm, hogy nyoma maradjon ennek a gyalázatnak. 

István: Foglaljon helyet, kérem!  

Újságírónő: (leül, mappáját az asztalra tesz, a későbbiekben időnként feljegyez pár szót)  

István: (kínáló mozdulatot tesz a pogácsa felé)

 

(Eszegetnek.)

 

Újságírónő: Érdekelne, hogy mi történt magával. Elmondja? 

István: (lehajtja a fejét, töpreng) 

Újságírónő: A rendőrök verték meg? 

István: (hosszan az asszony szemébe néz) Igen.  

Újságírónő: Elhiszem, hogy nehéz beszélnie róla 

István: Nehéz, főleg azért, mert nem értem. Nem értem az egészet. 

Újságírónő: Józan ésszel nem is érthető! 

István: Én semmit, de semmit nem csináltam! Színházban voltam tegnap este. Már kezdődött volna az előadás, éppen ment szét a függöny, amikor a nézőtérre berontottak a rendőrök. A mellettem megbújó fiatalt kiemelték. Ő talán elkövethetett valamit, azért keresték. Aztán pedig, számomra érthetetlen módon, úgy döntöttek, hogy engem is bevisznek a rendőrségre. 

Újságírónő: Miért? 

István: Fogalmam sincs! Tiltakoztam, s ez lett a vége! (mutat a fejére) 

Újságírónő: Sajnos, egyáltalán nem kirívó az esete! (Pierre-re néz) És a barátja? 

István: Nem, nem a barátom. De őt is megverték. 

Újságírónő: Tegnap? 

István: Igen. 

Újságírónő: Tüntetett? 

István: Nem. Ő aztán tényleg vétlen, és egyáltalán nem érti, hogy mi történt itt! 

Újságírónő: Hogy-hogy? 

István: Francia. 

Újságírónő: Nocsak! (Pierre felé biccent)

István: Épp’ csak megérkezett, s belecsöppent a sűrűjébe. 

Újságírónő: Be is vitték? 

István: (hevesen bólogat) Egyszerre jöttünk ki.  

Újságírónő: Maguk mikor találkoztak? 

István: Csak most, miután kiengedtek a kihallgatásról. (az órájára néz) Úgy egy órája lehetett…

Újságírónő: Értem… Ezek szerint egyikük sem volt a tüntetésen? 

István: Nem hisz nekem? 

Újságírónő: Jaj, dehogynem! Az elmúlt 24 óra után mindent elhiszek.  

István: Köszönöm. 

Újságírónő: Mondjon el még valamit! 

István: Igen?! 

Újságírónő: A többiek hogy viselkedtek?  

István: (felhúzza a szemöldökét) 

Újságírónő: A színházban! 

István: (legyint) Gondolom, nem hittek a szemüknek. A rendőrgyűrűben masírozva én is azon morfondíroztam, hogy valóság ez, vagy álmodom. Pedig erősen sajgott a fejem! 

Újságírónő: Orvos látta a sérülését? 

István: Igen, azt hiszem, orvos volt, aki bekötözött…

Újságírónő: (Pierre-hez) És ön?  

István: Pierre!  

Újságírónő: Köszönöm… Pierre! Önt hogyan verték meg? 

Pierre: (mutatja) A fejemtől a sarkamig. Gumibottal, és amikor elestem, akkor rugdostak. Nagyon brutálisak voltak. 

Újságírónő: Mondta nekik, hogy maga francia? 

Pierre: Oui, oui! Többször is! 

Újságírónő: Hol történt ez? 

Pierre: Nem tudom. Kijöttem a metróból… Ott egy kis utca… 

István: A Deák tér környékén… 

Újságírónő: Értem…

István: Tegnap érkezett. Szállást akart keresni. 

Újságírónő: (bólogat) És a rendőrségen mi történt? Orvosolták a panaszait? 

Pierre: (tagadólag rázza a fejét) 

Újságírónő: Gondolom, tolmács se volt. 

Pierre: Nem volt. A rendőrök nem is foglakoztak velem. Volt ott egy fiú… 

Újságírónő: Rendőrségi? 

Pierre: (segítséget kérőn néz Istvánra) 

Újságírónő: Elnézést! Az a „fiú” is rendőr volt? 

Pierre: Nem, nem! Csak segíteni akart, amikor megtudta, hogy francia vagyok. 

István: És? 

Pierre: Durván ellökdösték mellőlem. 

Újságírónő: Sajnálom, Pierre! (elgondolkodik egy pillanatra) Tudja, hogy 1956-ban itt volt Budapesten egy honfitársa, aki végigfotózta a forradalmunk napjait? Ő is Pierre volt. Pierre Pedrazzini.

Pierre: Nem tudtam. 

Újságírónő: Sajnos, halálos lövést kapott. 

István: Én sem tudtam róla. 

Újságírónő: Egyáltalán mit tud a mi ’56-tunkról? 

Pierre: (felhúzza a vállait) 

István (halkan, kissé szégyenkezve) Én se sokat. (Az újságírónő felé fordul.) Tényleg! Sajnálom!

Újságírónő: Értem én! És nincs ez másképp másoknál sem. Aki nem élte meg, az keveset tud róla, mert hosszú évtizedekig tilos volt szóba hozni is. (Pierre-hez) Azt hittem, az évfordulóra jött. Ünnepelni! 

Pierre: Nem. Nem tudtam róla. Csak jöttem. Kicsit megismerni az országot. 

Újságírónő: Hát nem éppen szíves fogadtatásban volt része. Őszintén sajnálom. És szégyellem is. Higgye el, nem ez Magyarország igazi arca! Ez csak egy hatalmi csökevény rángásának a következménye. 

István: Nem csodálnám, ha örökre elmenne a kedve tőlünk. 

Újságírónő: (pakolgat) Sajnos, nekem most mennem kell. 

István: Lassan mi is megyünk.(a pult felé kiált) Pincér! (újságírónőhöz) Kérdezhetek valamit?

Újságírónő: Tőlem? Rajta! 

István: Mitől félnek ennyire, hogy ünnepelni sem lehet a forradalom évfordulóján? 

Újságírónő: (nagy levegőt vesz)  

István: Több, mint negyven évig magunkba fojtottuk a gyászunkat, s most, amikor állítólag szabadok vagyunk, olyanokat élünk meg, mintha az ötvenes években lennénk.

Újságírónő: Ezt meglepően tisztán látja! És ez az álság jellemző nemzetközi viszonylatainkra is. 

István: Ezt hogyan érti? 

Újságírónő: Hogyan?! Míg más népek rendezhették soraikat, mi még a panaszainkat se sorolhattuk el. 

István: (kérdőn néz rá) 

Újságírónő: Nem olyan buta fiú maga! Gondolkozzon egy picit, és megleli a választ! 

István: És ha nem? 

Újságírónő: Akkor megkereshet, hogy kicsit korrepetáljam történelemből! (egy névjegyet ad át a fiúnak) 

Pierre: Én közben fizetek! (feláll, odamegy a pincérhez) 

István: (széles vigyorral) Kösz, pajtás!

 

(Kifelé indulnak, velük fordul a díszlet, s máris az étterem előtt állnak.)

 

István: (félrebillentett fejjel nézegeti az újságírónő mappáján lévő képet) 

Újságírónő: (jelentőségteljes pillantással odamutatja) Tetszik? 

István: Ismernem kellene? 

Újságírónő: Megérdemelné, hogy legalább mi, magyarok, tudjunk róla. Egy 26 éves lengyel fiú rajzolta nekünk ’56-ban, és ez a Síró galamb a magyar forradalom jelképe lett az egész világon.  

István: Ki a művész? 

Újságírónő: Franciszek Starowieyski. 

István: Az Isten áldja meg érte! 

Újságírónő: (némán rábólint, és kezet nyújt a fiúknak) Köszönöm a beszélgetést. Még biztosan találkozunk. 

István: Remélem! Viszontlátásra!

 

(Újságírónő elmegy, a fiúk téblábolnak, hallgatnak kicsit.)

 

Pierre: Valami szállás kellene. Tudsz segíteni? 

István: (vakargatja a fejét) Nem igazán vagyok képben szálloda-ügyileg… (töpreng) De ha nincsenek túlzó igényeid, jöhetsz a koliba. Most sokan hazautaztak, van hely bőven. 

Pierre: (felderül) C’est magnifique! Merci, Isztvan!

István: (összecsapják a tenyerüket) Ennyi kijár neked, öreg!

 

(Kiballagnak a színről.)

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 110 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.