jager_ luca : Az “?”, szinte (második rész)

a paródia második része Marthi Anna ötlete nyomán, vele közösen folytatódott

 

 

Egész álló éjjel fel s alá járkált szobájában, töprenkedett, gondolkodott, kigombolkodott, ruháit levette, kabátot vett fel, begombolta, kigombolta, majd visszagombolta. Ez az elfoglaltság nagyon kimerítette. A lehet?séget kereste, hogy eljuthasson kedveséhez. Hiszen „?” a kedvesem, hogyan is lehetne másképpen – suttogta maga elé, bele az éjszakába.

Hangja tompán lefordult az ablaküvegr?l, lekúszott a falon a padlóra, végigtekergett a kemény tölgyfa padló rései között, kicsusszant az ajtó alatt, lecsorgott a lépcs?n, a hétlakattal ?rzött torony kapuján, s szerteáradt a ködben. Megsz?nt létezni, felszállt a nap els? sugaraival.

Megszerezvén a bizonyosságot, a lány végre pihentet? álomba zuhant.

 

Valahol a közel s távolban, felvirradt egy újabb nap.

A pékség nyitott ajtajából nyúlpaprikás illata szállt ki az utcára. A pék – termetes asszonyság – papucsban kicsattogott és az utcán kihajtogatta a red?nyöket, melyek koppanva vágódtak a falnak. A járdára finom permetben hullott a lakk és a kopott olajfesték. A n? határozott léptekkel tért vissza az üzlethelyiségbe, átdöngött a barnamedve szín? lapokkal borított bolton, túl a pult mögött, át a süt?kemencét?l felforrósodott termen, át az el?készít? konyhán, egészen a lakás belsejébe tartott, a még elfüggönyözött nappaliba, ahol a mindig bekapcsolt rádióban épp ortodox istentisztelet hangjai csendültek fel, csörömpölés és harang-bongás váltakoztak benne, s a nappalin túl bekanyarodott egészen a fia szobájának ajtajáig. Ott megállt, s hosszú fehér köpenye, mely eddig riadt csapkodással követte, most két fáradt lengéssel végre megállhatott.

Kopogása választ nem termett.

Benyitott.

A fiú, lehetett már vagy harminc éves, egy halom zöldpettyes ágyhuzat alatt feküdt kinyúlva. Egyenletes lélegzése nyomán meg-meglendült a könny? függöny.

– Hasadra süt a nap, fiam – harsogta a pékasszony, közelebb lépett az ablakhoz, elhúzta a függönyt és kicsapta a red?nyöket.

A kert fel?l h?vös szell? érkezett, a fák ágai között még ködfoltok bujkáltak. A szell? megérintette a függönyt, végigsimította az alvó homlokát, átverekedte magát a szemöldök ívén, s végül megállapodott a szemüregében.

– Olyan fáradt vagyok – hallatszott er?tlenül az ágy fel?l.

– Legalább nyisd ki a szemedet. Rád vár a világ. Toronyban él? hercegn?r?l ne is álmodozz.

A szemek kinyíltak és álmot láttak. Nevezhetnénk akár víziónak is. Poros, dohos, áporodott leveg?j? szobát érzékelt a mi Töhötömünk (nevezzük csak nevén eztán a mi tohonyánkat), minden falon mennyezetig ágaskodó polcokkal, a polcokon több ezer könyvvel. Mennyezet helyett már az égboltot is látni vélte, olyan hatalmasnak látszott… és alig egy fél méterre a padlótól egy er?sen pici karosszékre lett figyelmes… ahogyan jobban arrafelé fókuszált álmos szemeivel, egy apró emberre lett figyelmes, ott ült a székben és olvasott. Anyja hangja riasztotta látomásából:

– Édes fiam, beszéltem a szomszéd tornyos ház lakójával, ahova még senki be nem tette a lábát, szegény öregember elpanaszolta végre, miféle titkot ?rizget rozoga szívében. Mindennap látom, hogy alig áll már szegény a lábán, köhög, és azt is, ahogyan meg-megáll egy szusszanásra, mire elér ide a kenyeréért. Sokat súgtunk-búgtunk már a szomszédasszonyokkal, hahaha, pletykafészkekként, tudom, mindig mondod te is fiam, mégse tudtunk meg semmit a toronyház titkairól. No de ma, fiam el sem hiszed mi történt!

Nagyot szuszogott az asszonyság, mintha egy máglyát szeretne egyetlen fújással eloltani, aztán kissé habzó szájjal belekezdett újra… pergett a nyelve, a fiú már nem is figyelt rá… gondolatai ismét az álom világába hívták, visszaaludt volna legszívesebben, de nem tehette, anyja er?s fenyítését?l félve, csak megmoccant végül, és komótosan öltözködött… addigra anyja már be is fejezte egy szuszra elmesélt ízes pletykáját, és kiadta fiának a napi parancsot: „Így aztán neked kell ezentúl odahordanod minden délel?tt 10 órakor pontban a kenyeret!” S ezzel hófehér keményített kötényét suhogtatva kivágtatott a szobából.

 

Térjünk vissza kedves olvasók a lánykához. A mosdótál el?tt álldogált, friss jeges vízzel barátkozott. Amint elkészült, és puha törülköz?jével egyenként simította végig b?rén a vízcseppeket, ismét álmodozásba fogott. Egyik kedves regényének sorain ábrándozott, s becsukott szempillái mögött megjelent az ?szhajú. Akir?l olyan sokat és mindig szívesen olvasott. Egyszerre volt elérhetetlen és titokzatos; közvetlenségével és bölcsességével megkapó. Az ellentét nem zavarta a lánykát. Látszólagos volt csupán, mint azok a sorok, melyek felrebbentek a könyvekb?l, útrakeltek, és mint valamely fa szárnyas magvai, megpihentek hosszú, fekete, göndör haján. Ott ül most is az ?szhajú az erdei tisztás szélén. Ott, ahol az erd?ben az évezredek óta mohosodó pad alig látszik ki a növények közül: páfrányok és szagos mügék bújtatják, és az ezüstösen dereng? törzs? bükkfák tavaszi lombján keresztül itt-ott a napsugár is beleshet a magasból e titkos rejtekhelyre. Mintha valakire várna, az ?sz hajú körbenézett. A tisztáson öt gyerek futott át. Lábuk fel-felkapták magasba, karjukkal vidáman csápoltak, lihegésbe fulladó nevetésük felhallott a bükkfák tetejéig. Kerget?ztek. A pad közelébe érve léptük lelassult, elcsendesedve megálltak és mosolyogtak. A padon ül? lassan bólintott és integetett nekik. Az egyik kislány – piros kapucnis pulóverben – visszaintegetett, felnevetett. Futottak tovább.

Az ?szhajú a távolba nézett. A lányka itt mélyet lélegzett. Tudta, hogy az id?seknek romlott a látása. Olykor hályogtól fénytelen a szemük. Buksi fejében nem fért meg együtt a távolba látás és a vakság. Ha láztól rózsás arcát a hideg ablakhoz nyomta, és a villámok szántotta égboltot nézte éjszakánként, szinte látni vélte az égi ostorokat irányító kezet. Tehát ? maga is messzire ellátott. Pedig nem is volt rossz a szeme. De ez már több volt a soknál… Megrázta loknis fürtjeit, a könyvespolchoz lépett, puha ujjacskáit lazán végighúzta a gerinceken. Elid?zött a Szarvasmarha-tenyésztés feliratú, bordó b?rkötés? könyv méretes gerincén, jóles?, közönyös, örömteli emlékképek suhantak el szeme el?tt, ám tovább keresett. Végül megtalálta és kinyitotta. Igen, ismét ott találta azt, aki a padon ült. Mit ült, ott ül mindig. Vár, mégsem tétlenkedik. De akkor kire vár? – tekintett fel a könyvb?l. Ki tudja? Vajon egyszer… – de a kipattanó gondolat máris túl sok volt a lánykának. Nem gondolta tovább. Visszatért az öreghez, aki… hiszen nem is volt öreg.

?sz haja volt, annyi bizonyos. Gondolataiban arcokat látott, melyek a föld magva felé tekintettek. Valakik sírtak, valakik az öklüket rázták emiatt. Megint mások pedig futottak, amíg csak földet éreztek a lábuk alatt, majd futottak egészen a tengerek partjáig és onnan is tovább.

 

A lányka maradt. Nem látta az arcokat, az embereket, a sorokat látta, a könyvek lapjait és ez volt számra a világ, a minden.

A padon a piros kapucnis kislány lába nem ért le a földig, a leveg?ben lógatta ezért, kezében sapiját szorongatta. Szerette nagyon. – Kérdezhetek valamit? – fordult oldalra.

– Nem, nincs sárból. Értékes és meg kell becsülni. Ha például kapnál egy pohár tejet a kertetek ajtajában, de nem ihatnád meg, csak a konyhában, vajon összetörnéd-e a poharat?

A piros kapucni puhán csattogott a kislány csontos, vékonyka hátán. A fürtös fejecske rázkódott a nevetést?l.

– Te olvasol a gondolataimban, ugye?

– Ahogy jónak látod.

– Akkor folytasd, kérlek.

– Amit a padban ülve hallasz, az egyfajta igazság. Nézd csak a hangyákat a f?szálak között. Ezt a finom cukros morzsát szedegetik, amit idepotyogtatsz a kiflidb?l.

– Anya sütötte.

– Látom, a mák is leesik róla. Azt is felszedegetik. Begy?jtik mindet és beviszik a hangyabolyba, így van? Szorgalmas, fáradalmas munka során.

A kislány bólintott és tovább majszolta a kiflit.

– Most nézz fel a fa törzsére, mit látsz?

– Az ott egy harkály.

– Látja a kiflidet?

A kislány t?n?dve nézett fel a fára, majd megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy érdekli.

– Mondhatnánk, nem is létezik számára.

– És én látom a hangyát és a harkályt is – derült fel a szepl?s arc.

– Több részletet látsz, annyi bizonyos. Láttad, hogyan gyúrta anyukád a tésztát, és talán a lisztet is együtt vettétek a boltban. De láttad-e a búzát? A búzának a gyökerét és a földnek mélyét, ahonnan a gyökerek erednek? Van, amir?l csak sejtésed van.

– Azt mondják… – a lányka habozott, majd nevetve mondta: – így mondják: „szutykos”.

– Van aki így érzi. Te szereted a kiflit, szereted amikor megsütitek, szereted a port, ami felbukkan meztelen lábujjaid között, szereted a gyors iramodást, amikor kipirulva futsz át az erd?ben, ahogy a behajló ágakat kezeddel félrehajtod, ahogy a málna illata hívogat, beállsz a kissé szúrós ágak közé és ujjaiddal szeded a gyümölcsöt, az ízét, ahogyan a nyelved a puhaságot érzékeli, szereted a kosár súlyát a kezedben, ahogyan egyre telik meg málnával és áfonyával, szereted, amikor hazaviheted és az asztalra teheted a többiek elé, szereted, amikor megdicsérnek érte, szereted, amikor a hajadat megsimogatják.

– Körbeértünk. Igen. Szeretem. – A szepl?k felragyogtak.

– Most menj, szedj még málnát – mosolygott vissza a kislányra az ?sz hajú.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - jager_ luca
Szerző jager_ luca 20 Írás
elsősorban olvasni jöttem ide, de szeretek fordítani és írni, beszélgetni. szeretek tanulni. mivel a polgári nevem más területen ismert lehet, irodalmi próbálkozásaimhoz felvett nevet használok.