Az éjszaka üres csarnokában
ugye nem maradok egyedül,
ha feny?k gyökerei között
betakar a jeltelen hallgatás.
Ugye táncolsz velem, arcomhoz
szorítva néma kacagásod,
s a Hold sugárból font kötelén
hozzám ereszkedsz szelíd harmóniába’.
Homokba sorvadt érintésem
ugye forró delej lesz neked,
s az avarban hozzám hajolva
ajkadról ajkamra ég a várakozás.
Valóságba törik a látszat virága,
az él?k csodája betemet.
Ugye betakarsz áldásod súlyával,
s beleremegsz velem a hiányba.
Ugye válladra veszed emlékem
terhét, s mondod, hogy a
semmi üregében hozzám bújva
csonthomlokomra ég a hálaadás.
S élni enged benned az élni-akarás.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.27. @ 11:58 :: csontos marta
