Törpefenyők I/26. Még találkozunk!

A választások után a magyarok Iliescuellenessége szimpátiát váltott ki a románok egy részéb?l. A Marosvásárhely utáni feszült hangulat ha látványosan nem is, mégis enyhülni látszott, de…

 

  „Még találkozunk…”

 

Noémi számolta a hátralév? napokat. Jobban várta az év végét, mint bármelyik iskolakerül? diák. Akkor vége a gyakornoki éveknek, leteszi a véglegesít? vizsgáját, s szabad lesz. A véglegesít? vizsgával a zsebében bárhova versenyvizsgázhat. S mivel a versenyvizsgán a tematika nagyjából a véglegesít? vizsgáéval megegyezik, elvileg el?nye is lesz a „tapasztaltabb” kollégákkal szemben, hacsak… hacsak nem lesz megkenve a kerék valakinek. Mert hát a régi beidegz?dések m?ködnek. S ha nem, legalább egy detasálást kiharcol magának. Vége a jobbágyságnak. Sokat err?l merengeni nem volt ideje, mert minden percét lefoglalta a tanulás, az ingázás a tanítás, a dolgozatjavítás. Édesanyja morgolódott is, hogy „Mozdulj már ki egy kicsit a házból!” de ? csak tanult egész nap. Ezt a vizsgát nem hagyhatja ki! Túl sok függ t?le, hogy kicsússzon a kezéb?l. Az egyetemen se hagyott ki egyet sem. Még az analízist se, pedig azon a kollégáinak a kétharmada megbukott. Igaz, abból csak hatost kapott, de átment. Kellett tanulnia, mert Secheiné piszok volt az inspekcióján. Az ? keze volt benne, hogy csak nyolcast adtak. Ezt MureÃ?Ÿanné nem tette volna meg, emlékezett ama emlékezetes inspekcióra, amelyet a párttitkár a nyakára küldött, de MureÃ?Ÿanné megvédte. Vajon az els? inspekción – amikor szóbeli figyelmeztetést kapott, „mert nem alkalmazza a differenciált tanítás elveit” -, már el?re számított a volt igazgatón? ilyesmire? Nem… Ez lehetetlen. De kiállt érte, az biztos. Hát igen, rossz volt a rosszal, de még rosszabb a rossz nélkül!

Egyenesen jól jött neki, hogy édesapja 25 éves egyetemi találkozójára június 13.-án elutaztak. Néha a szül?i gondoskodást is nehéz elviselni, f?leg huszonhat éves korban. A televíziót se kapcsolta be, hogy nyugodtabban tanulhasson a vizsgára. Holnap az utolsó iskolai napon már tanítani úgy sem lehet, lezárja a diákokat, órák után tanári konferencia, pénteken, 15.-én évzáró, majd vakáció! Azonnal kiveszi a nyári szabadságát, s a véglegesít? után megy csak be, hogy iktassa új státuszát. S kezd?dhet az új tanulás a versenyvizsgára. Nem ülhet a babérjaira.

 

Így derült égb?l villámcsapásként érte a harmadik bányászjárás híre. A bukaresti Egyetem téren (PiaÃ?£a UniversitÃ?Æ?Ã?£ii) éhségsztrájkolókat durva er?szakkal kergette el 13.-án reggel a rend?rség. A tüntet?k összecsaptak a rend ?reivel, s az egész er?szakba fulladt. Felgyúlt több rend?rkocsi is. Sok embert letartóztattak. Este fölröppent a hír hogy maga Mihai ChiÃ?£ac, a belügyminiszter adott parancsot a rend?rkocsik felgyújtására. A már-már sikerrel szétoszlatott tüntetés új er?re kapott. A tüntet?k megrohamozták a kormány épületét is. Az IMGB munkásai a „demokrácia védelmére siettek”. Iliescu a TV-ben „minden jóravaló ember” segítségét kérte a demokrácia védelmében. Másnap hajnalban megérkeztek a bányászok, botokkal felfegyverezve, s vérfürd?t rendeztek.

 

A tanáriban gyászos hangulat volt, mindenkin úrrá lett a borzadály. Az igazgatón? hiába adta ki az ukázt, hogy menjenek órára, mindenkinek a szeme a televízióra tapadt. Nézték azt, amit a TV mutatott a horrorról. A következ? szüneten nem is lehetett másról beszélni. Mindenki az eseményeket osztotta. Az igazgatón? háborgott a tüntet?ket vádolva, s a bányászok védelmére kelt. Hogy-hogy nem még az is elhangzott a szájából, hogy ebben is a magyar ügynökök keze van. Egyedül volt véleményével. A hangzavarnak az vetett véget, hogy bejött a titkárn? a tanáriba, s a telefonhoz hívta.

– Ez a n? nem normális – háborgott Jóska. – Itt is mi vagyunk a hibások? Mi közünk ehhez, könyörgöm?

– Mi jöhet még ez után? – aggodalmaskodott Anna is.

Noémi nem szólt semmit, hanem körülnézett, Emiliat kereste a szemével. Emilia egy széken ült, magába roskadva, az arcát a kezébe temetve. Noémi hozzáment.

– Ez volt Vásárhelyen is, március 19.-én, amikor szétverték az RMDSz székházat. S huszadikán is így kezd?dött, amikor megjelentek a Görgényvölgyi ver?legények. Most már elhiszed?

Emilia nem válaszolt. Fel se emelte a fejét.

– Aggódsz unokatestvéredék miatt? – ült melléje Noémi, kezét a vállára téve.

– Igen. MiticÃ?Æ? húsz éves. Állandóan ott volt a tüntet?k között. Az este nem vették fel a telefont. Félek, baja esett.

– Ha hazaérsz, még próbáld meg. Nem lehet, hogy a szüleivel ne tudj beszélni. Hátha mégse… – próbálta Noémi vigasztalni, de érezte, nem tud meggy?z?, megnyugtató dolgot mondani Emiliának.

– Miért nem mész el innen, ebb?l a kurva országból? Ezek rosszabbak, mint Hitler és Sztálin együttvéve. Menj el, amíg nem kés?. Neked van hova…

– Én is itt születtem, akárcsak te. Ide köt?döm – ellenkezett Noémi. – Az én keresztem is.

 

Este nem bírt tanulni, ? is a TV-re és a rádióra ragadt. Csak nézte a borzalmat, hallgatta a horrorról a tudósításokat. Úgy se tudott volna e hangulatban tanulni. A bányászok nem csak a tüntet?ket verték szét, hanem szétverték a történelmi pártok székházait, a Geológia Egyetemet, a Filológia Egyetemet, s akiket benn találtak súlyosan bántalmazták, sok száz volt a sebesült, több halott is volt.

Másnap amint az iskolába ért, és elhaladt a titkárság nyitott ajtaja el?tt, az igazgatón? utána szólt:

– Van egy levele. Az iskola címére érkezett.

Noémit rossz el?érzet fogta el, nyugtalanul nyúlt a levél után. Már a borítékon látszott, valami hivatalos irat. Miért pont ide küldték? Megfordította a borítékot, hogy a hátán megnézze a feladót. A lábából kiment az er?. Le kellett ülnie. Lerogyott a székre.

– Jesszusom, mi van önnel kisasszony? Olyan színe lett, mint a viasznak! Rosszul van? – csapta össze kezét a titkárn?, s hozzá futott. Amíg odaért, az igazgatón? hamar felkapott egy poharat, s a mellette lev? kancsóból vizet töltött, s odanyújtotta. Noéminak alig volt ereje a szájához emelni. A borítékot kiejtette a kezéb?l. A titkárn? felemelte, de nem állta meg rá ne pillantson, s meg ne nézze a feladót.

– Serviciul Român de InformaÃ?£ii. A Román Hírszerz? Szolgálat…

– Hozok egy nyugtatót. Van a táskámban Extraveral – mondta az igazgatón?, s elt?nt az irodája irányában.

– Nyissa ki! – szólt Noémi a titkárn?re er?tlenül. Amikor a boríték már nyitva volt, elvette, de meggondolta magát. Er?t vett magán, s kiment a titkárságról. Egyik kezében a pohár vizet szorongatta, a másikban a borítékot tartotta. Az igazgatón?vel ment szembe, ki hozta neki a gyógyszeres dobozt.

– Egy elég lesz… – nyújtotta levelet tartó markát.

Az igazgatón? átadott egy pasztillát. Noémi bevette.

– Mi van a levélben? – érdekl?dött az igazgatón?.

– Nem volt er?m még megnézni – jelezte Noémi, hogy egyedül akar maradni.

A tanáriban kiválasztotta a legfélrees?bb széket, abba huppant bele. Emilia volt az, aki az üresbe mered? tekintetére felfigyelt.

– Mi van veled? Olyan sápadt vagy!

– Nem érzem jól magam… – tette el Noémi a levelet a táskájába. – De már jobban vagyok. Secheiné adott egy extraveralt, majd helyrejövök.

– Valami rossz hírt kaptál?

– Egyedül akarok maradni. Nem bírok kimenni az évzáróra. Ments ki légy szíves! – kerülte meg Noémi a választ.

Amikor egyedül maradt, jó negyed óra is eltelt, mire összeszedte a bátorságát, hogy kinyissa a borítékot. Mély lélegzetet vett, miel?tt kibontotta. Háromszor is végigfutotta, amíg felfogta a jelentését, majd az aláírásra pillantott. Ekkor egy úgy kezdett káromkodni, hogy egy kocsis föld alá bújt volna szégyenében. Szerencsére senki sem hallotta.

A düh visszaadta az erejét. Már nem ült magába roskadva. Még gondolkodott egy ideig, majd elindult a szekrénye felé, és csomagolni kezdett. Az évzáró ideje alatt volt ideje befejezni a pakolást. Még habozott, amikor Emilia beszólt:

– A diákjaid várnak a tanári el?tt. Sok-sok virággal.

Amikor a rengeteg virágot meglátta, sírva fakadt.

– Miért sír tanárn?? – kérdezte Enik?.

Mosolyt er?ltetett az arcára. Összeszedte magát a hazugsághoz.

– Köszönöm, olyan kedvesek vagytok! – mondta, majd mindegyiket sorba magához ölelte. A kisebb lányoknak puszit is adott. Eközben minden ereje arra ment rá, hogy a könnyeit legy?zze. Enik? a háttérben maradt, s komor arccal várt. Szemmel láthatóan utolsó akart maradni. Hatalmas csokor bazsarózsát tartott a kezében. A többiek már elmentek, s ? még mindig állt a háttérben. Majd rákérdett:

– Ugye nem látjuk többet tanárn?? Ugye nem tetszik visszajönni többet?

Hangja éles késként hatolt Noémi szívébe. Menekült innen, ebb?l az Isten háta mögötti iskolából, a sok ingázástól, Secheinét?l, de egy dolog fájt neki. A diákjait is itt kellett hagynia. Nem bírta tovább. Szótlanul magához vonta a vele azonos magasságú, nádszálvékony, hetediket végzett kislányt, majd záporozni kezdtek a könnyei. Képtelen volt megszólalni.

– Mi lesz velünk, tanárn??

Enik? nem kérdezte, miért megy el. Hangjában nem volt vád, csak kétségbeesés. Mint a gyermekében, aki anyját veszti el. A kislány elesettsége valahogy mozgósította Noémi maradék erejét. Bátorítóan, szomorkásan elmosolyodott.

– Feln?ttél, és feln?ttetek. Eligazodtok nélkülem is. Be fogsz jutni, meglásd – próbálta bátorítani.

– De ki lesz olyan kedves velünk? – tört el a mécses Enik?nél is. – Még Nagy Eszter tanárn? se…

Erre már Noéminak se volt mit mondania. Hallgattak egymást átölelve egy ideig.

– „Valamit?l mi mindig búcsúzunk!” – idézte Noémi a Reményik verset. – Most épp t?lem. Sok fájdalmas búcsút kell vennünk az életben. Én annak örvendek e búcsú közben, hogy feln?ttetek mellettem annyira, hogy megálljatok a lábatokon magatok is… – valamit még akart mondani, de elharapta a szót.

– Tudom – felelte Enik?.

 

„- Míg gyászosan évek százai húznak el –

?k örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:

Itt fognak állni örökké, – hogy Imre szorítja,

Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”

 

– Nem felejtetted el…

– Azt nem lehet – rázta meg a fejét a kislány.

„Te kis törpefeny?…” – akarta mondani Noémi, de végül nem mondott semmit.

– Vigyázzon magára tanárn?… – buggyant ki megint a könny Enik? szeméb?l.

– Ha valaha elkeseredtek, gondoljatok arra, hogy én rátok gondolok. Hiányozni fogtok. Ezt mondd meg a többieknek is.

Miután Enik? elbúcsúzott és elment, Noémi a tanáriba lépett. Azonnal körbeállták a kollégák.

– Már mindenki tudja? – sóhajtott Noémi, miel?tt bárki is megszólalhatott volna.

– Mi volt abban a levélben? – Kérdett rá egyszerre Kiseszter és Emilia is.

Noémi szótlanul a táskájába nyúlt, s kivette a levelet.

Kiseszter volt közelebb, ? kaparintotta meg.

– Idézés? Miiii? MureÃ?Ÿannné elüldözéséért? Ez valami hülye vicc? – fakadt ki Anna, aki Kiseszter válla fölött belelátott a levélbe.

– Sajnos nem.

– Június 25.-én 17 órára a RHSZ szentgyörgyi székházában… – olvasta Kiseszter is. – A születésnapodon? Ezeknek semmi sem számít?

– S nézzétek meg az aláírást… – hívta fel a figyelmüket Noémi.

– Jonas ezredes. Olyan ismer?s a név… Ez nem a tanügy volt szekusa? Most a Kovászna megyei RHSz igazgatója? Na ne má! – fakadt ki Anna is. Az a szemét?

– Nem ? akart téged karácsonykor az ágyába dugni? – kérdezte Emilia. Noémi bólintott. – Akkor t?nj el innen ebb?l a kurva országból! Többet érdemelsz te ennél! A román igazságszolgáltatásban semmi sem változott CeauÃ?Ÿescu kivégzése óta – majd szemrevételezte Noémi csomagját. – Látom… – kezdte el a mondatot, de elharapta a szót, intve a szemével, hogy vigyázzon mit mond. Az ajtóban megjelent Secheiné.

– Mi ez a nagy búcsúzás? – kérdezte.

– Noémi, ha véglegesít?zött, feltehet?en versenyvizsgázni fog… 

– De hát bejön még akkor… – akadékoskodott az igazgatón?.

– De mi nem biztos itt leszünk, vakáció idején, aligha találkozunk már – kacsintott rá Noémira Kiseszter.

– Sok sikert a felvételin! – szorította meg Kiseszter kezét Noémi.

– Neked is a véglegesít? vizsgán – nyújtott kezet Secheiné.

– Hogyan viszed el ezt a sok virágot? – kérdezte Ági.

Noémi kinézett az ablakon, majd kesernyésen elmosolyodott.

– Vár a taxim! – pillantotta meg Áron szekerét az iskola el?tt.

A kollégák segítettek neki kivinni a holmiját a szekérig.

 

– Gondoltam, sok virágja lesz… – jegyezte meg a fiú, majd sokatmondó pillantással mérte végig a csomagokat, de nem szólt semmit. Az úton hallgattak.

– Ugye nem szándékszik visszajönni? – törte meg a csendet Áron.

– Nem – vallotta be Noémi.

Áron végigmérte.

– Nehéz volt az elválás…

– F?leg a diákjaimtól… – sóhajtott Noémi.

– Menjen tanárn?, többet érdemel ennél – sóhajtott Áron, de nem nézett rá. Hallgattak.

Egy id? után Noémira pillantott.

– A tanárn? lelkét nemcsak ez a búcsúzás nyomasztja. Valami nagy gondja van ugye?

Noémi nagyot sóhajtott, nem válaszolt. Tudta, ezzel igenl? választ adott. Amikor leszállt, el?vette a levelet, s átnyújtotta. Minek titkolja? Úgyis mindenki tudja már.

Áron egy nyomdafestéket nem t?r? kifejezést sz?rt át a fogai között, miközben olvasta.

– Van útlevele tanárn?? Menjen innen, amíg nem kés?. Messzire innen… Többet érdemel ennél… – kis szünet után hozzáf?zte: – Ugye ez is a szándéka? – nézett Noémi szemébe.

Noémi nem válaszolt. Minek. Úgyis olvas ez a fiú a gondolataiban.

– Köszönök sok mindent. F?leg a barátságodat.

Áron egy ideig vonakodott elfogadni a kinyújtott kezet, végül mégis megszorította. A lány érintését?l megvonaglott, s lesütötte a szemét. Noémit elöntötte a meleg. Sohase gondolt e fiúra másképp, mint egy barátra. Sohase kereste benne a férfit. Hirtelen összeállt benne a kép. Az elkapott pillantások, az érintésének kerülése, az ürügyek keresése, hogy elvihesse szekéren. S a félelem a tegezést?l, s bármit?l, ami közvetlenséget fejez ki. S mindezt ? nem vette észre éveken keresztül. Csak a barátot látta benne. Vagy nem is csak, hanem a barátot?

– Úristen… – futott ki a száján, s er?sen megfogta az Áron kezét, nehogy elhúzza.

A fiú nem er?szakoskodott. Lesütött szemmel ismételgette:

– Menjen innen tanárn?, többet érdemel ennél. Menjen innen!

Noémi habozott. Nem engedte el a kezét.

– Legalább most, a búcsú pillanatában, tisztelj meg azzal, hogy tegezel!

– Menjen, tan… Menj, Noémi. És ne fordulj vissza. Többet érdemelsz egy ganyészagú szekérnél… – sóhajtott.

– Mindent köszönök, f?leg a barátságodat – nyögte ki Noémi válasz gyanánt.

Érezte, nem bírja tovább ennek a jelenetnek a súlyát. Odahajolt, adott egy búcsúpuszit az Áron arcára, és elmenekült. Nem nézett vissza többet. Sokáig ott égett az ajkán Áron arcának érintése.

 

Maga elé meredve utazott a vonaton. Amikor leszállt, azt se tudta volna megmondani, hogy n? vagy férfi ült mellette, vagy ült-e egyáltalán mellette valaki. Van útlevele. Van, mert amikor meghallották, hogy most már nem kell a rend?rségre leadni a külföldi utazás után, els? dolguk volt kiváltani. Legyen a kezükben az, amit eddig nem adtak meg nekik. Ami biztos, biztos… Szülei egy ideig morfondíroztak, hogy elmenjenek-e nélküle Magyarországra, hiszen ?t kötötte az iskola, nem vehette ki iskolaév közben a szabadságát. Már pénzt is váltottak, hogy legyen az útra, mert már azt is lehetett beváltani, és otthon tartani, anélkül, hogy bezárjanak. Végül úgy döntöttek, majd a nyár végén, ha Noémi vizsgái lejárnak együtt mennek el. Hiszen Noémi már feln?tt, s ki tudja jöv?re nem keres-e más utakat magának. Hiszen huszonhat éves. Osztálytársai közül már sokan családot alapítottak. Lehet utolsó vakációjuk hármasban. Ha Noémi saját családot alapít, akkor, ha együtt is maradnak, már más is lesz velük: v?legény, férj, gyermek… Noémi szabadkozott, de édesapja letorkolta.

– Ez szül?sors, s ez így van rendjén. Ebbe nekünk nemcsak bele kell nyugodnunk, hanem számolnunk is kell vele. Ha nem, hát nem. De ne feledd: A jöv? perc az nem a tiéd! Sohase tégy rá fogadalmat!

 

„Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Göröngyös úton, sötét éjjelen…”

 

Csendült fel gondolataiban a székely-himusz szövege. Hát ez most illik rá. Merjen nekiindulni? Ott, az iskolában, valahogy csak egy dolgot látott, agyában ott zakatolt a „me-ne-kül-ni, me-ne-kül-ni”, mely elnyomott minden racionális hangot, f?leg, hogy mindenki erre biztatta. „Többet érdemelsz ennél a sorsnál!” – hallotta gondolatban Emilia és Áron hangját is. „Vajon, ott a távolban a több vár rám, vagy a még rosszabb?” – lett úrrá rajta a kétely. „Maradhatok-e ott, vagy hazatoloncolnak, lesz-e amib?l megélnem? Mi lesz velem?” Egyik pillanatban megrettent, a következ?ben az itteni jöv?t?l, a Jónásal való találkozástól félt. Ismét maga el?tt látta a szekus gúnyos arcát és hallotta fölényes hangját: „Ne feledje, minden Rómába vezet? út rajtam keresztül vezet… Még találkozunk!” Majd a karácsonyi hangját is a telefonban: „Még találkozunk!”

„Mennem kell!” – döntötte el határozottan, de a következ? pillanatban megint úrrá lett rajta a kétely. „Jaj, mi lesz velem ott egyedül, az idegenben?” Egyik végletb?l a másikba esett, egyik félelem után a másik lett úrrá rajta. Csak nagy kés?n eszmélt rá, hogy az utolsó utas száll már le, s mindjárt kihúzzák a vonatot az állomásról. Hamar összekapkodta a csomagját és virágait, szinte nem is látott t?lük, úgy botorkált a megálló felé. „Talán jobb lesz taxiba ülnöm ennyi csomaggal!” – habozott, amikor ismer?s hang ütötte meg a fülét.

– Hej, üsd el az embert! H?, de szeretnek a diákjaid, ha ennyi virágot kaptál!

– Emese! – örvendett meg barátn?jének. Egy ideig közelharcot vívtak a virágokkal, hogy puszit adjanak egymásnak.

– Mikor jöttél haza! Megint nem szóltál! – m?duzzogott Noémi.

– Épp hozzád igyekeztem. Ezt akartam neked átadni – nyújtott át egy esküv?i meghívót. Remusszal összeházasodunk – újságolta Emese.

– Remusszal? – kérdezte megdöbbenten Noémi. – Te is… – tette hozzá. Nehéz volt megítélni, hogy Noémi hangjában a hitetlenkedés, a vád vagy a csalódottság volt nagyobb.

Még a leveg? is megfagyott közöttük. Emese arcáról lerítt, hogy Noémi reakciója úgy érte, mintha dézsa jeges vizet öntöttek volna a nyakába.

 

Léteznek a világon b?nök, melyeknek fokozatai vannak. Lehet valami nagy b?n, de még a nagy b?nök is megbocsáthatóak. Ám, ha egy ideál okoz csalódást, nagy-nagy csalódást, az a legkevésbé megbocsátható b?nök közé tartozik. Noémi száján ott volt: „Elárultad a törpefeny?t!” S a beházasodás a vásárhelyi események után, e magyargy?löl? hangulatban még nagyobb b?n volt. S ezt annak a példaképnek, akire Noémi akkor gondolt, amikor elfogta a végs? kétségbeesés: „Ha Emese túlélte, valahogy én is túlélem majd!”, nem lehetett megbocsátani. S ebben a kétségbeesett hangulatban még kevésbé.

 

Egyikük se szólalt meg többet. Köszönés nélkül váltak el. Noémiban végs?vé vált az elhatározás. ? nem fog beolvadni, hogy túlélje! Többet nem volt kételye. Lesz, ami lesz, elmegy. Ha kell, tovább, Magyarországon túl…

 

Amikor hazaért, senki sem volt otthon. Nekiállt csomagolni. A nagy csomagolásban nem is hallotta meg a zárban megforduló kulcsot. Szinte elvisította magát, amikor édesanyja benyitott a szobájába. ? nem köszönt. Ott állt az ajtóban az idézéssel a kezében, melyet Noémi a konyhaasztalon hagyott. Tekintete a lánya kezében lev? diplomára esett. Noémi meg se tudott szólalni.

– Mit segíthetek? – törte meg végül édesanyja a csendet.

Noémi vonaton hazafele utazva azon aggódott, hogy miként reagálnak majd a szülei. Félt a véglegesít? vizsgára való hivatkozástól. Fölösleges volt. Édesanyja arcára mélységes gyász és beletör?dés ült ki. Újra megfordult a zárban egy kulcs. Édesapja érkezett. Édesanyja ment elé, válaszul férje köszönésére átadta neki az idézést. Az édesapa, amint felemelte pillantását a papírból, s a csomagoló lányára pillantott, szó nélkül odament a szekrényhez, kihúzta a fiókot, s odaadta a szabadságra félretett forintot. Majd két címet firkantott egy papírra.

– Két osztálytársam címe. Ha nem elég, fordulj hozzájuk. Majd megadom nekik valahogy. – Aztán bement a nappaliba, s becsukta maga után az ajtót. Ne lássa a lánya, hogy sír. Egy férfinak er?snek kell lennie. Ki se jött, amíg össze nem szedte magát.

– Megyek álljak sorba jegyért… – menekült el otthonról. De az állomáson is sírt, mint egy gyermek. Mint egy gyermek, ki árván maradt. Hiába mondta a bátorító szavakat. Üres szólamok voltak mind.

 

Vége az els? résznek. Következik: A második démon.

 

 

 

 

33látogató,2mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

19 Komment

  1. Köszönöm, az elismeréseket. tervem, hogy folytatom, de egyre lassabban megy. S egyre kevesebb az időm. Eddig átélt dolgokat írtam le, a nemzeti-kommunizmusban benne éltem. Most a második démon következik, a “tranzíció” kora, melynek színhelye egy ország, melybe csak ellátogattam, de nem éltem ott. Sok minden “közös” az itteni helyzettel, de nem könnyű “áthelyezni” egy olyan világba, melyről nincsenek konkrét emlékeim. Sok átélt jelenség lesz itt is, sok viszont csak hallomásból ismert… Szurkooljatok, s ne verjetek agyon, ha egyik-másik rész késni fog.

Hagyj üzenetet