Vandra Attila : Törpefenyők – 0-dik rész, – Bevezető

Egy irodalmi m?höz képest kicsit sok idézet van ebben a részben, ám ezek visszatér? motívumok lesznek…

A cím egy híres Reményik Sándor versre utal. Reményikr?l azt érdemes tudni, hogy index alattvolt a kommunista diktatúra idején. A naplómban olvashatjátok az egész Reményik-verset.

 

Az utolsó matekóra

 

Ült a fotelben, és emlékezett. Az utolsó matematika órára. Szennyei tanár úr bejött, s úgy kezdte az órát, mintha egy megszokott matekóra kezd?dne. „Jó reggelt kívánok, a hiányzókat kérem!” Talán az egész osztályból egyedül csak ? figyelt fel arra az apróságra, hogy a tanár úr nem nyitotta ki a naplót. Meghallgatta a jelentést, majd kilépett a katedra mögül, s mint mindannyiszor, amikor új leckét kezdett magyarázni, a padok közé sétált. „Nyissátok ki a füzeteteket…” – folytatta. Felhördülés fogadta a szavait, kevesen tettek eleget a felkérésnek, bár Szennyei tanár úrnak a négy év alatt nem sokan mertek ellent mondani. Nem volt ? a suli réme, de… valahogy nem lehetett. ? se nyitotta ki a füzetét, de els? pillanattól kezdve érezte, van valami furcsa a tanár úr magatartásában. „… húzzatok két piros vonalat, s írjátok fel…” Árgus szemeivel észrevette a pajkos, elfojtott mosolyt a tanár úr szája szélén. Vagy inkább szomorkás mosoly volt? „…az utolsó fejezet címét…” – tartott a tanár úr hatásszünetet, melyet elnyomott az elégedetlenül morgolódók hangja. „Vége!” Néhányan már félhangosan méltatlankodni kezdtek, ám ekkor már rajta kívül más is kezdett feleszmélni, hogy ez nem szokványos matematika óra lesz, s letorkolták a hangoskodókat. „Vége egy órának, vége egy napnak, vége egy hétnek, vége egy évharmadnak[1], vége egy évnek, vége négy évnek, vége tizenkét évnek, vége tizennyolc évnek… Vége az utolsó matematika órának, vége az utolsó évharmadnak, vége a XII. osztálynak, vége a gimnáziumi éveknek, vége az iskoláskornak, vége a gyermekkornak… Talán életetek legnagyobb búcsúja a mai. Talán…” Ekkor már a légyzümmögést is meg lehetett hallani az osztályban. A tanár úr hangja elakadt, a szemében valami megcsillant.

 

„Június van, s ujjongunk, nincs tovább,

Most gyertek szabad mell? örömök

S pusztuljatok bilincses iskolák!” 

 

Parafrazálta Ady híres versének els? szakaszát. „S e hangulatban elfelejtjük, hogy valamit?l mi mindig búcsúzunk” – tért át hirtelen a tanár úr Reményik soraira.

 

“Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjt?l reggel, a nappaltól este,

A színekt?l, ha szürke por belepte,

A csöndt?l, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el…”

 

Akkor nagyon meghökkent, hogy a matematika tanára milyen szépen tud szavalni. Majd egyre táguló szemekkel figyelte a „kockafejet” amint idéz Tompa László, Tompa Mihály, Vörösmarty, s ismét Reményik Sándor verseib?l. Ekkor értette meg a tanár úr által matekórákon sokszor idézett szavak igazi értelmét: „Szorítsad Imre, s ne hagyd magad Áron!” Hiszen se Imre, se Áron nem volt az osztályukban. Hm… Még ma is emlékszik a Tompa László Lófürösztés cím? versének utolsó soraira.

 

„- Míg gyászosan évek százai húznak el –

?k örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:

Itt fognak állni örökké, – hogy Imre szorítja,

Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”

 

Új értelmet kapott azon az órán a Szózat, másképp szólt Tompa Mihály madarának buzdítása: „Fiaim csak énekeljetek!”, feledhetetlen szimbólum lett a Reményik Sándor Törpefeny?je.

 

„A törpefeny? fája

Alázat fája itt.

Nem hívja ki öntelten,

Mindig vihar-közelben –

A menny villámait.

 

Hanem azért próbáld

Tövestül tépni ki:

Beleszakadsz, de ?

Magát nem engedi.”

 

E két szakaszt annyira meghatódottan mondta el, hogy belezavarodott, s el? kellett szednie “a puskáját.”

– Bezzeg, ha ti vettétek volna el? dolgozatíráskor! – magyarázkodott pironkodva, mintha önmagába próbált volna lelket önteni a folyatáshoz. Nem emlékszik már a tanár úr minden szavára. De az utolsó szavaira, egy szintén Reményik-idézetre, igen.

 

“Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!” 

 

Fejezte be. Az ajtóból még visszafordult. “S fiaim, csak énekeljetek!” 

A tanár úr távozását döbbent csend követte. Nem zúdult ki szokás szerint a társaság zajosan szünetre. Egymást nézték. Mindenki mástól várta, hogy megszólaljon. Végül Géza törte meg a csendet.  

– Még a Gaudeamust se énekeltük el… – Újabb, b?ntudatos csend következett.

– De elénekeljük neki! Ma délután! – nézett körül Emese dacos tekintettel.

– De hát tilos… – aggodalmaskodott Robi. – Nagyon keményen hívta fel az igazgató úr a figyelmünket. Személyesen jött be az osztályba hogy kihirdesse, s nyomatékot adjon a szavainak… – Aggodalmaskodó hangján érz?dött, legszívesebben megtenné.

– A francba is! S Reményiket szabad szavalni? – fakadt ki Levente, s Emese mellé állt.

„Fiaim, csak… – kezdett bele Emese a Szennyei tanár úr által idézett sorokba, majd pillanatnyi szünet után így folytatta:

 

„Vagy ha elmúlt s többé vissza nem j?

A víg ének s régi kedvünk:

Legyen a dal fájdalmas, mereng?,

Testvéreim, énekelünk!”

 

Alkalmazta ? is a jelenre a Tompa Mihály madarának szavait.

Akkor ? körülnézett osztálytársain. Mindenkin látszott, hogy legszívesebben menne, de ott motoszkált legtöbbjükben a tizennyolc éven át beléjük oltott szorongás. Pont az érettségi-felvételi el?tt…

– „Európa csendes, újra csendes”? – lépett Árpi is Levente és Emese mellé, jelezve, hogy ? is megy.

– Fordítsuk meg: Ki nem jön? – állt oda Réka is –, kezet fel!

Mind ott voltak este hat órakor a Cenk alatti sétányon. Kettesével libasorban sétáltak a tanár úr háza felé. Már épp énekelni kezdtek volna, amikor kinyílt hirtelen az ablak, s Szennyei tanár úr nézett rájuk, ujját a szája elé emelve, jelezve, hogy – Csönd! – Majd intett: – Gyertek be!

Amikor a napaliba értek, a tanár úr épp egyik hangfal költöztetésével foglalatoskodott. Majd felb?gött a zene. A tanár úr a füléhez emelt kezével, majd a hangszóró mögé intve jelezte, hogy nem lehet lehalkítani, objektív okok miatt… Nehezen lehetett ilyen körülmények közt beszélgetni. A tanár úr javaslatára kettesével-hármasával távoztak. Ketten Emesével maradtak utolsónak.

– Nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, „Fiaim, csak énekeljetek!” – nézett Emesére. Honnan, tudta, hogy ? volt a f?kolompos, sohasem derült ki. Talán csak kiváló emberismer? volt?

– Mi sem! – mosolyodott el Emese.

– Hej, hej, magas szép szál feny?k! – csóválta meg a fejét rosszallóan a tanár úr.

– Nem magasabb a tanár úrnál! – vágott vissza Emese kosarazó termete magasságából lenézve a tanár úrra.

Csönd következett.

– Nem hagyom az iskolát, tanár úr – törte meg ? akkor a csendet.

Szennyei tanár úr meglepetten nézett rá. Majd megértette.

– Nem leszel informatikus… – sóhajtott. – A Bucsecsre készülsz! – nézett a tanár úr a szemébe. Hangja óvatosságra intett.

– Valahol a szívem mélyén eddig is ezt szerettem volna, de féltem negyven diák színe elé állni… Naponta „felelni” és megfelelni. Ma már érzem magamban az er?t dacolni a Bucsecs vad szeleivel.

– Be fogsz jutni… Tudásod meglesz hozzá… Láttalak magyarázni osztálytársaidnak. Tehetséged is van. De meg kell küzdened a démonokkal is…

– Énekelnem kell! Úgy érzem, kell! A dal nem halhat meg!

– Üdvözöllek a pokolban! – búcsúzott a tanár úr.

Akkor nagyon meghökkent ett?l a mondattól. Értelmét kés?bb fogta fel.

 

Egyetemi felvételi vizsgája idején derült égb?l villámcsapásként érte a hír, hogy Szennyei tanár úr meghalt. Balesetben. Nem tudott hazamenni a temetésre. Utólag, amikor érdekl?dött a részletek fel?l, valahogy mindenki kerülte a választ. Csak az idén jutott a fülébe, hogy senki sem mondott búcsúztatót[2]. S azt se értette, miért érdekl?dtek nála, hogy ki tett törpefeny?b?l készített koszorút a sírjára. Hát igen… A madarak nemcsak énekelni, szoktak. Vajon ki csicsergett? A kérdés költ?i maradt.

„Felébredt” az álmodozásból, emlékezésb?l. Körötte már az élet csörtetett. Holnap lesz a kihelyezés. Nézte a választható munkahelyek listáját. Nagyvárosba nem helyeznek ki többet egy 1981-es rendelet következtében, a nagyvárosokat „zárt városoknak” nyilvánították. A helyek több, mint 80%-a az egykori Regátban található. Az erdélyi helyek jó része is térképensincs falucskákban találhatók. Vajon mi jut neki? Hova lesz jobbágyként röghöz kötve három évig, hiszen a három év gyakornokság idején nem lehetett munkahelyet változtatni? Bár egyeseknek mégis sikerült, „megfelel? ismeretséggel.” Sajnos neki nincs…

 

[1]

[2] Egyetemista voltam, amikor magyartanáromat, Dr. Szikszay Jen?t, behívatták a szekuritátéra kihallgatásra. Többet senki sem látta élve. Felesége a padlásukon lelt rá felakasztva. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett. Az viszont tény, hogy nagyon elítélte az öngyilkosságot, Magyar órákon többször is kifejtette, hogy ilyesmit csak a leggyávábbak követnek el. Temetésén senki sem mondott gyászbeszédet, egy néma tüntetés volt, melyen Brassó magyarságának a fele ott volt, mesélték.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.