nem látja fejedben a szétáradó id?t,
neki saját útjai vannak, id?abrosza
másként terítve, s morzsáit ismerni véli;
t?le a legtöbb: mint párhuzamos egyike
nézi a társát hogy fut reménytelenül,
és nélküle nem lenne párhuzamos.
aztán lehet, ott ül nálad, nézi, mit írsz,
vagy csak bámul bele hátadba, s zavar.
észre nem veszi, ? alig itt, az empátia
az idegenség veresége megismerés nélkül,
hívjuk bizalomnak. akkor miért zavar?
tekintete mint az állaté – többet sejtesz bele,
mint amennyire tudja, mit akar, de akar,
hát zavar, ahogy a jelenb?l múltadba bámul,
mikor hátadon tekintete. így tolnak el?re
utódaid, te is így vádoltad apádat jöv?vel.
de már nincsen. az id? meg itt a megismerés
újabb látszatát hordja, hogy végs? össze-
rendezésben teremje az ismeretlent,
és nem értik – mert vers; értelmetlen, mert
történelem; túl sokszavú ez szerelemnek;
ez lenne barátság? húzzunk vonalakat:
ett?l-eddig hiába lábjegyzet, ha nem tölti
asztalod poharát fanyar vörös szinte vér;
ha a kenyérr?l azt tudod csak – hizlal, s nem
hallod a karcolást a késsel keresztre, ahogy
felvágás el?tt tette apád jelre a jelet, miel?tt
az id?t megszegte. szembefordult, adott.
