— Kej fë! — ordított nagyapa a kisszobában.
Pisti csipáitól nem látott, s fülei is csak tompán rezegtek be, ahogy az öreg riadót fújt mellette.
— Kej fë, Pista, te! — kiáltotta megint.
Na de ez már eljutott a tudatáig. Pista.
Az öreg elkapta a dunyha sarkát, s egy mozdulattal lerántotta a fiúról. Nem volt valami kellemes, ahogy a reggeli hűvös levegő besurranva az ablakon, s most már a védtelen, dunyhától mentes ifjút átkarolta, s libabőrt varázsolt testére.
— Kejé mán fë! Mingyá hat óra. Nagyanyád mán mëgfejt, s én is mán kihordtam a ganyét. Elíg vót a lustulásbúl.
Lassan feltápászkodott a fiú, mire az öreg kiment. Szótlanul felöltözött, majd kisétált a kiskonyha elé.
— Jó reggelt, tata, én nem bírok ilyenkor felkelni — mondta Pisti.
Az öreg összehúzta a szemöldökét, s a padládára ülve megvakarta a fejét.
— Most nem rëggelizel. Azonna indusz ki a máléba húzatni. Hívtam még ëgy segítőt nékëd. A Lóti Lackót. Ő véle mëghúzzátok a málét, majd utána fëlmëntëk a szőlőbe s azt is mëghúzzátok. Ott majd ësztëk, kaptok ëgy tarisznya ítëlt. Van még pájinka is, de a Lackónak csak adagolva, mer kípës mëginni mindet — az öreg köhögött egy nagyot, meghúzta az orrát, majd folytatta a napi regulát.
— Ha mëgvan a szőlő is, akko igyekëztëk ki a mezőre, me akko mán dilután jól süt a nap, s mëgszáradt a rënd, mit tënnap forgattunk. Aztán legalább fëlrúdasoljuk az egíszet. Na, indulhatsz is!
Az öreg erre kihozta a tarisznyát, és Pisti kezébe adta. Lehajtott fejjel állt meg a fiú. Azt se tudta, mit és hogyan kell így indulásból, de a Lóti Lackó, az biztos jobban tudja, gondolta magában.
Ahogy mondta a tata, meg is jött a Lackó. Befogták az öreg lovát, felpakoltak mindent, mire szükségük lesz, s elindultak ki a mezőre.
Lackó egy negyven év körüli, magában élő férfi volt. De szemre inkább hatvannak nézett ki. Arca ráncos és szakálas, pontosabban ápolatlan. Alig hagyták, kanyarodtak ki az utcából, már a tarisznyába kutatott.
— Látom tëtt pájinkát az öreg, cigarëttát nem tëtt? — vonta kérdőre Pistit.
— Nem tudom, nekem nem adott — válaszolt a fiú.
— A kutya firgit. Csak a munka, de a fizetíst, azt nem úgy… — méltatlankodott Lackó.
Még egy félórát zötyögtek az ülésdeszkán, mikor is megérkeztek a helyszínre. Pisti leszállt és lehúzta az ekét a szekérről, majd oldalt a málé mellé nyomta. Lackó kifogta a lovat és odavezette az eke elé, majd befogta belé.
Lassan elindultak a gazos, muharos máléban. Pár méter után a cipőjük már lucskos volt a harmatos reggeli növényektől. Pisti vezette a lovat, Lackó fogta az ekét, s így haladtak előre lassan. Nagyon zavaró volt, hogy minden húsz méterben meg kellett állniuk megtakarítani, az eke közt összegyűlt gazt kiszedni, mert másképp nem vágott a földbe. Csak mentek előre, s a sor végét kémlelték.
Egy dombon haladtak lefele, minek a vége, pontosabban az alja még nem volt látható.
— Hány sor van itt ekízni való? — kérdezte Lackó.
— Én nem tudom, nekem nem mondta tata — válaszolt Pisti.
Erre Lackó megalította a lovat, s elmerengve kémlelte a határt.
— Tán ott lëhet az elválasztó, ott ni, akkor pedig, ha jó számolom, nyóc sor van — mondta büszkén, s erre egy nagyot kiáltott, hogy: — Gyiii te!
Öt perc munka után meglátták a domb alját, de ott nem volt vége a sornak, csak ment tovább felfele a másik dombra.
— Há milyen hosszú ez a sor? — kérdezte Lackó újból.
— Én nem tudom — válaszolt Pisti.
Erre Lackó megszívta a dohánytól bűzlő száját, s mérgelődve rángatta az ekét a sorokban.
Elindultak felfele a másik dombra. Lassan haladtak, s egyre nehezebben a muharos máléban. Aztán, úgy húsz perc elteltével a domb tetejére érkeztek, ahol a málé sora még mindig nem ért véget.
— Itt valami baj van! — kiáltott fel Lackó. — Én ilyet nem vállalok. Én, ha nem látom a sor vígit, hogy hova köll mënjek és meddig, azt nem vállalom.
Pisti csak hallgatott, de ő is már nagyon unta a világvégére vezető málésort. Kicsit pihentek, majd csak elindultak lefele a dombról. Pár perc után végül csak elérték a végét.
Lackó mérgesen nézett vissza, abba az irányba, ahonnan jöttek. Szemeivel a sor végét kereste, de nem látta. Nem láthatta, hisz két nagy dombon kellett keresztül menni ahhoz, hogy a másik végét lássa.
— Váltunk! — kiáltott fel Lackó újból. — Të fogod az ekit, s én vezetëm a lovat. De nem állunk mëg takarítani a gazt. Így is beléfekszik az a fődbe. Aztán majd eszárad ott.
Így is lett. Nem kellett, csak pár perc, és már ott is voltak a sor végén. Lackó a pálinkásüveget kicsit megcsapolta, s ment is tovább a lóval. Úgy szaladtak a sorban, hogy a ló is prüszkölt bele a vágtába. A gaz lefeküdt egy kicsit, de ha szembe fújt a szél, akkor az vissza is állította.
Még a málé is itt-ott ritkult ebben a nagy rohanásban, hiszen nem volt könnyű dolga Pistinek. Tartani egyenesen az ekeszarvát, mikor egy-egy nagy göröngy oldalra dobva megrántotta.
Úgy tizenegy fele lehetett, mire befejezték. Kicsit megpihentek, Lackó kihörpintette a pálinkát az üvegből, aztán már indultak is a szőlőbe. Még arra sem volt kedvük, hogy az eke kései közül kiszedjék a gazt, hogy ne lássa a tata.
Felérve a szőlőbe, kifogták a lovat, hadd legeljen a zöld gyepen, s a szekérről levették a permetezőt, meg ami ezzel jár. Lackó újból okoskodni kezdett.
— Tavaly vótam itt a tatáva, s azt hiszëm, hogy az a szőlő — s rámutatott a legelső sorra. — Ott ëttünk, abban a sorban, a fa alatt.
S újból rámutatott egy diófára, ami ott állt az első sor mellett.
— Két sor vót, tudom — mondogatta magabiztosan.
Pistinek nem volt sejtelme sem, hogy melyik az a szőlő, eddig mindig az első négy sort szedték, mikor szüret volt. Mert két sor volt a tatáé, s két sor pedig a szomszédé, s egyszerre szedték, kalákába.
És ekkor eszébe jutott Emese, a szomszéd lány. Maga elé képzelte, ahogy ott áll előtte, úgy, mint az este. Ahogy köszönt neki, és göndör haját az esti szelő lehelete, gyengéden megsimította. Arra gondolt…
— Na gyere, Pista — zavart bele Lackó a gondolatba. Emese egyszerre szertefoszlott, s ami maradt, az a Lackó pálinkától bűzlő lehelete.
— Nem vagyok Pista! — szólt vissza a fiú.
— Há akko mi vagy? Tán Stefan? — kérdezte csúfságból Lackó.
Erre a fiú mérgesen telemerte a vedret a permetszerrel, s intett Lackónak, hogy forduljon meg, kinek már a gép a hátán volt.
Óvatosan elkezdte tölteni a permetező tartályát, s mikor már szinte tele volt, egy picikét megingatta a lábait, mire bemozdult az egész teste. A lé egyenesen a Lackó nyakába folyt bele.
— Mi csinász, të! — kiáltott fel Lackó.
— Ne mozogj, mert több megy oda — válaszolt Pisti, mint aki jól végezte a dolgát, s csak Lackót okolta, mintha ő lett volna a hibás.
Lackó megpermetezte a két sort, közben Pisti folyamatosan hordta neki a permetlét utántöltésre.
Úgy délután három lehetett, mire befejezték. Ebédeltek a tarisznyából, majd, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtek a diófa árnyékába. Nem állt szándékukban, csak egy tizenöt percet pihenni, mert a tata már bizonyára várta őket a mezőn. De amilyen könnyen elszenderültek, olyan könnyen repült is el az idő, s ők észrevétlenül, mozdulatlanul feküdtek a diófa árnyékában.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Thököly Vajk
