Dzsepettónak az volt az elsõ kérdése, ahogy Pinocchio hazaért: „Hát az új ruha?”
„Egyetlenegyet sem találtam, ami rám illett volna.” – felelte a bábu. – „Sebaj, majd legközelebb.”
Ezen az estén Pinocchio, ahelyett, hogy tízig fonta volna a kosarakat, meg sem állt éjfélig, kétszer annyi kosarat font a tanulás után, mint amennyit egyébként szokott, mert most már nemcsak Dzsepettóról kellett gondoskodnia, hanem a Tündérrõl is.
Mikor végzett a kosárfonással, lefeküdt, és nyomban elaludt.
Azt álmodta, hogy nyílik az ajtó, belép a Tündér, vidáman mosolyogva leül az ágya szélére, és azt mondja: „Derék gyerek vagy, Pinocchio. Jó szíved van, és én megbocsátom érte minden eddigi komiszságodat. Azok a gyerekek, akik nem hagyják el a szüleiket, hanem szeretettel ragaszkodnak hozzájuk, és ha kell, gondoskodnak róluk, megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Te is megérdemled, légy hát te is boldog!”
Ezen a ponton az álom végetért, és Pinocchio felébredt tágra nyílt szemekkel.
És most nagyon figyeljetek, és képzeljétek el csudálkozását, amikor felébredvén azt vette észre, hogy immár a szeme is más, mint eddig volt, az arca is más, és a keze is. Kiugrott az ágyból, gyertyát gyújtott, izgatottan a tükörhöz szaladt: szép, kedves, vidám arcú kisfiú nézett vissza rá.
Vetett egy pillantást a kunyhó belsejére is, és a megszokott, kopott falak helyett egy kedves kis szobát látott, bútorokkal szerényen, de ízlésesen berendezve, majdnem úri módra.
Kiugrott az ágyból, és mit látott? Egy szép rend új ruhát, egy pár új cipell?t és csinos sapkát, melyek fest?i rendben hevertek az ágy melletti széken.
Sietve fölöltözött, aztán a ruhán talált zsebbe nyúlt, és kihúzott egy kis erszényt. Kinyitotta és egy levelet talált abban:
„A kékhajú Tündér visszaadja az ? kedves Pinocchiójának a negyven krajcárt, és hálatelt szívvel köszöni!”
Csakhogy az erszényben ugyanannyi arany volt, csillogó arany, mint ahány krajcárt el?z? nap Pinocchio a Csigabiga útján a Tündérnek küldött.
Ment, hogy újra megnézze magát a tükörben, és úgy t?nt föl neki, hogy minden tekintetben megváltozott. Immár nem egy fából készült marionett-figura nézett vissza rá, hanem egy értelmes tekintet?, gesztenyeszín hajú fiú: kedves arcú, rózsapiros kép?.
Mindezen egymásra torlódó csodák közepette Pinocchio nem gondolt semmi egyébre, éppenséggel csak a csodákra, és azon gondolkodott még egyfolytában, ébren van-e már, vagy még mindig álmodik?
„De hol van az én apácskám?” – kiáltott föl hirtelen, és benyitott a szomszédos szobába, ahol meglelte a jó öreget egészségesen, vidáman, valahogy megfiatalodva, épp olyanképen, mint annak el?tte volt: szerszámai közt nézel?dött, mert a másik szoba egy igazi asztalosm?hellyé lett.
„Látod apácskám, mi minden csoda történt? De te mivel magyarázod ezt a sok hihetetlen változást?” – kérdezte Pinocchio apja nyakába ugorva, és ölelve, csókolva ?t.
„E sok váratlan változás a házunkban, mind egy szálig a te érdemed, fiacskám!” – mondta Dzseppetto.
„Az én érdemem? Miért?”
„Mert amikor egy rossz gyermekb?l jó gyerek lesz, körülötte minden otthon megszépül, és minden arc csupa mosolyt ölt.”
„És a jó öreg, fából való Pinocchio, hol fog újjászületni?”
„Hát ott!” – válaszolt Dzseppetto, és odamutatott egy jókora fabábura, mely egy székhez volt támasztva. Feje egyik oldalra bukott, karjai lógtak, lábai megbicsaklottan keresztez?dtek, és derékban el?re d?lt.
Pinocchio odafordult, hogy megnézze, és miután jól megnézte, magában azt dörmögte:
„Ilyen bumfordi voltam én is, míg bábu voltam! És lám, most jóravaló, derék fiúcska lettem.”
Vége
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
