Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 9.

Huszadik fejezet,
melyben Pinocchio a börtönb?l szabadulva hazaindul a Tündérhez, ám a hosszú úton el?bb egy szörny? Óriáskígyóval találkozik, aztán belelép egy csapdába, és ott marad, bilincsbe verve…

Képzelhetitek Pinocchio örömét, amikor újra szabadnak érezte magát! Nyakába kapta a lábát, vissza se nézett többé Tökfejcsalók városára, és megkönnyebbülten vágott neki az útnak, amelyik a Tündér háza felé vezetett.

Mivel szakadt az es?, és csupa pocsolya volt az út, térdig gázolt a sárban, õ azonban nem tör?dött vele, csak úgy röpítette az öröm, hogy végre viszontláthatja szegény öreg apácskáját meg kedves nénjét, a Tündért.

„Mennyi baj szakadt a nyakamba” – gondolta közben -, „és egyt?l-egyig mind megérdemeltem. Haszontalan, makacs bábu vagyok, mindig a magam feje után megyek, elengedem a fülem mellett azoknak a szavát, akik a javamat akarják, és sokkal okosabbak nálam. No, de mostantól fogva megváltozom, és olyan rendes, engedelmes gyerek leszek, hogy rám se lehet majd ismerni. Aki engedetlen, többnyire pórul jár, ezt most már alaposan megtanultam… Vajon megvárt-e a papám? Vajon ott találom-e a Tündér házában? Szegény öreg, milyen régen láttam utoljára! Alig várom, hogy megölelhessem, megcsókolhassam… És a Tündér vajon megbocsátja-e komiszságomat? Olyan jó szívvel volt hozzám… neki köszönhetem, hogy egyáltalán élek még… én meg: én csak hálátlansággal és elvetemültséggel fizettem a jóságáért…”

Ahogy így elmélkedett, egyszer csak megtorpant, aztán nagyot ugrott hátrafelé rémületében.

Mit látott?
Keresztben az úton egy hatalmas Kígyót látott heverni. B?re zöld, szeméb?l t?z lövellt, farka füstölt, akár egy kandallókémény.

El se lehet mondani, hogy megijedt a boldogtalan bábu. Hátrált vagy jó fél kilométert, ott leült egy k?rakásra; várta, várta, hogy a Kígyó elmenjen a dolgára, és szabadon hagyja végre az utat.

Várt egy órát, kett?t, hármat, de a Kígyó nem tágított. Messzir?l is jól látszott a vöröslés, mit a szemében izzó t?z okozott, meg a farkából fölszálló s?r? füst.
Pinocchio aztán összeszedte minden merszét, közelebb lopakodott a szörny? Kígyóhoz, megállt pár lépésre t?le, és a lehet? legszelídebb, legkedvesebb hangon így szólt hozzá:

„Bocsánat, Kígyó úr, nem lenne szíves egy kicsit odébb húzódni, éppen csak annyira, hogy elmehessek?”

Mintha a falnak beszélt volna, a kígyó meg se moccant.

Pinocchio újra megpróbálkozott, még mézesmázosabb hangon mondta:

„Tudnia kell, Kígyó úr, hogy hazafelé igyekszem, otthon vár a papám, nagyon-nagyon régen nem láttuk már egymást! Kegyeskednék beleegyezni tehát, hogy folytassam utamat?”

Választ várt a kérésére; de válasz nem jött. S?t, mi több: a Kígyó, noha eddig szemlátomást csupa élet volt, most egyszeriben mozdulatlanná dermedt. Szeme lecsukódott, és a farka is abbahagyta a füstölgést.

„No, ez alighanem megdöglött.” – gondolta Pinocchio, és a kezét dörzsölte örömében.

Nem is tétovázott tovább, hanem nekirugaszkodott, hogy átugorja a hulla hüll? tetemét. Már emelte is a lábát, amikor a Kígyó fölpattant, olyan hirtelen, mint ha rugó lökte volna. Pinocchiónak a vére is megfagyott; szinte röptében h?költ hátra, és a földre bukfencezett.

Szerencsétlenebbül nem is bukfencezhetett volna.
Fejjel el?re pottyant, bele nyakig a sárba, két lába meg fönn kalimpált a leveg?ben. Mégpedig olyan észveszt? sebességgel, hogy a Kígyó, amint meglátta, ahelyett, hogy bekapta volna, elkezdett hahotázva nevetni. Nevetett, nevetett, abba se bírta hagyni, vonaglott t?le a teste, rángatódzott bele fejét?l a farkáig; addig nevetett, míg egyszer csak föl nem pukkadt a b?re, és a résen sivítva ki nem szállt bel?le a szusz.

Akkor Pinocchio újra nekieredt, és szaladt, szaladt, hogy még miel?tt besötétedik, a Tündér házához érjen.
De olyan hevesen marta az éhség a gyomrát, hogy nem bírta tovább, beugrott az egyik út menti sz?l?sbe, gondolta, eszik egy fürt édes sz?l?t.
Bár ne tette volna!

Alighogy a t?kék közé ért – csatt! -, két éles vas csappant a lábára. Olyan keményen, hogy csillagokat látott fájdalmában.

Mivel nyestek garázdálkodtak a környéken a tyúkólak körül, a gazdák csapdákat állítottak ellenük. Egy ilyen csapdába lépett bele a szerencsétlen bábu.

Huszonegyedik fejezet,
melyben Pinocchio egy gazda fogságába kerül, ki kutyasorba, a tyúkól ?rzésére kényszeríti…

Pinocchio – mint sejthetitek – sírt és kiáltozott, hogy észrevétesse magát, de mindez haszontalannak bizonyult, mert a környéken egyetlen ház sem látszott, és az úton sem mutatkozott eleven lélek.
Közben meg leszállt az éj.
Már-már eszét vesztette, egyfel?l mert nagyon fájt a lába a vaskampók szorításában, másfel?l mert nagyon félt egyedül az elhagyatott vidéken a vaksötétben.

Egyszer csak látja, hogy valami fényes pontocska száll el a feje fölött: egy Szentjánosbogárka.

„Jaj, Bogárka!” – kiáltott utána. – „Szánj meg, kérlek, szabadíts meg ettõl a gyötrelemt?l!”

„Ó, te szegény gyermek!” – válaszolt a Bogárka, könyörületesen feje fölött röpködve. – „Hogyan akadtál abba a csúnya vasba?”

„Betértem ebbe a sz?l?skertbe, pár szem sz?l?t akartam enni… „

„Tiéd ez a sz?l??”

„Nem…”

„Akkor hát a másét akartad megdézsmálni?”

„Éhes voltam.”

„Az éhség fiam, nem elég ok arra, hogy a máséból csenj!”

„Igaz, igaz!” – siránkozott Pinocchio. – „Nem is teszem többé!”

Itt aztán meg is szakadt a párbeszéd, mert nesz hallatszott, halk léptek közeledtek: a sz?l? gazdája jött megnézni, nem fogott-e nyestet a csapda; mert ez a torkos kis fenevad éjszaka szokta a tyúkokat elragadni.

Elõvette a lámpáját, s alaposan elcsodálkozott, mikor nyest helyett egy fiúcskát talált a csapdában.

„Hohó, gézengúz tolvaja!” – kiáltotta haragosan. – „Hát te lopkodod a tyúkjaimat?”

„Én nem, nem! – jajgatta Pinocchio. – „Én csak egy pár szem sz?l?t akartam szedni magamnak.”

„Aki képes sz?l?t lopni, nem ijed meg egy kis tyúklopástól sem. No de, majd ellátom én a bajodat!”

Avval kinyitotta a csapdát, kiszedte bel?le Pinocchiót, nyakon ragadta, s úgy vitte haza, lógatva, mint a szopós bárányt szokás. Az udvaron aztán ledobta a földre, és egyszer?en rálépett, nehogy megszökhessen.

„Majd holnap számolunk, most már kés?re jár, le akarok feküdni. Minthogy pedig  épp ma múlt ki a kutyám e világból, addig is te leszel a ház?rz?, mindjárt be is állhatsz helyette.”

Fogott egy jókora, rézveretes örvet, rácsatolta a bábu nyakára, jól megszorította; az örv hosszú láncon függött; a lánc végén karika; a karika meg a falba volt er?sítve.

„Így.” – mondta elégedetten. – „Hogy a fejedet ki ne rángathasd bel?le… Ha netán esni kezdene éjjel, ott az ól, behúzódhatsz, még benne van a szalma, ami szegény  kutyámnak négy évig volt fekv?helye. Ha pedig tolvajok jönnének, tartsd nyitva a füledet, és ugass, ahogy a torkodon kifér!”

Miután így kioktatta, a gazda bement a házba, és bereteszelte maga után az ajtót.

Pinocchio, szegény kint maradt az udvaron, félholtan a hidegt?l, az éhségt?l és a félelemt?l. Id?r?l-id?re mind a tíz körmével nekiesett a nyakörvének, tépte, marcangolta, de hiába, minél jobban rángatta, az örv annál jobban szorította a nyakát.

„Úgy kell nekem! – jajongta. – Most aztán megkaptam, amit érdemeltem. Naplopó lettem, csavargásra adtam a fejemet… Rossz barátok tanácsára hallgattam, ezért üldöz lépten-nyomon a balszerencse. Ha jó gyerek maradok, tisztességesen tanulok, becsülettel dolgozom, otthon maradok szegény jó papámmal, most nem kellene ház?rz? kutyának lennem egy parasztgazda tanyáján. Ó, ha újra születhetnék! Ó, ha mindent elölr?l kezdhetnék! Csakhogy most már kés?; türelemmel kell viselnem sorsomat!
E Kifakadás után, mely szíve legmélyér?l eredt, bekullogott az ólba, lehevert a szalmára, és elaludt.

 

– folytatódik –

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.