Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 4.

Nyomtatás

Kilencedik fejezet,
melyben Pinocchio eladja az ábécéskönyvet, hogy jegyet tudjon venni a bábszínházba

Rövidesen a havazás abbamaradt, Pinocchio tehát hóna alá vette a szép, új ábécéskönyvet, kilépett az utcára, és az iskola felé indult, és út közben ezer szép légvárat építgetett magában. Így beszélt:

„Ma megtanulok az iskolában olvasni, holnap meg írni, és számolni is. Aztán – amilyen tehetséges vagyok – sok pénzt fogok keresni, és amint az els? komolyabb összeg a zsebemben lesz, azonnal vásárolok apácskámnak egy új zekére való szövetet. Szövetet? Ugyan mit beszélek én? Aranyból és ezüstb?l szövetek neki szövetet, és a zekére gyémántból készült gombokat varratok. Ennyit csak megérdemel a jó öreg? Hisz utolsó fillérjén vett nekem könyvet, eladta a zekéjét és itt maradt ingujjban, télvíz idején. Nem hiszem, hogy sok apa akad a világon, aki ezt megtenné.”
Miközben ily szépen elgondolt mindent, úgy t?nt, hogy távolból dobok, kürtök és sípok zenéjét hallja: pi-pi-piiii, pi-pi-piiii, zumm-zumm-zumm…
Megállt tehát és fülelni kezdett.
A zene egy hosszú-hosszú keresztút irányából jött, amely a tengerpart felé vezetett.
„Mi lehet ez a zene? Kár, hogy iskolába kell mennem, különben…”
De már töpreng?be esett, és egészen tanácstalanul állt ott: iskola vagy a sípok-dobok?
Aztán hirtelen döntött.
„Ma elmegyek meghallgatni a zenét, holnap pedig iskolába megyek: rengeteg id?m van még iskolába menni…” – gondolta végül ez a kópé vállat vonva.
Így szólván befordult a hosszú utcára, és szedni kezdte a lábát, s?t futni kezdett. És minél inkább futott, annál inkább közeledett hozzá a sípok, dobok dala: pi-pi-piiii, pi-pi-piiii, zumm-zumm-zumm…
Kisvártatva egy tágas téren találta magát, ahol nagy tömeg gy?lt össze egy fából ácsolt bódé körül, amely rikító színekre volt festve.
„Mi ez a bódé?” – kérdezte Pinocchio egy falubeli fiúhoz fordulva.
„Olvasd el a hirdetést ott a bódé falán, abból megtudod!”
„Olvasd el nekem kérlek, mert ma még nem tudok olvasni!”
„Derék kis ökör vagy te! Na, figyelj, olvasom! Tudd meg, hogy azon a kartonon piros bet?kkel ez áll: VILÁGHÍRÃ?° BÁBSZÍNHÁZ.”
„És régóta megy már az el?adás?”
„Most kezd?dik.”
„És mennyibe kerül a belépti díj?”
„Négy pénz.”
Pinocchio olyan lázba jött, hogy immár minden tartózkodását levetve szégyenkezés nélkül kérdezte a fiútól:
„Kölcsönöznél nekem négy pénzt holnapig?”
„Adnék én szívesen, de ma még nem adhatok…” – utánozta ?t gúnyos hangon a fiú.
„Négy pénzért eladom neked a kabátkámat!” – mondta a bábu.
„Mit kezdjek én egy színes papírból kivágott kabáttal? Az els? es? lefoszlatja hátamról.”
„Akarod a cip?cskémet?”
„T?zrevalónak? No, annak jó lesz!”
„És a sapkámat? Megvennéd?”
„Az remek szerzemény lenne! Egy sityak kenyérbélb?l? Egerek ugrálnának a fejemen, és lezabálnák! Be jó lenne!”
Pinocchio viszont már t?kön ült a beszélgetés alatt. Hallotta, hogy kikiáltják az utolsó kiáltást, mely szerint az el?adás azonnal kezd?dik, és ? meg csak habozott, gondolkodott, té- és tova ingott, szenvedett. Végül így szólt:
„Adsz-e négy pénzt az új ábécés-könyvemért?”
„De hát magam is kölök vagyok: nem vásárolhatok egy másik kölyökt?l semmit!” – szólt a másik, és úgy t?nt: ez az utolsó mondata.
Csakhogy az egyik kufár, ki épp ott árusított, így kiáltott föl:

„Én adok neked négy pénzt, megveszem az ábécéskönyvet!”
És a könyv elkelt.
És most gondoljátok el kicsi barátaim, szegény Dzseppetto helyzetét, aki ingujjasan vackolódott odahaza, mert a zekéjét adta Pinocchio ábécés könyvéért…

Tizedik  fejezet,
melyben a bábok fölismerik Pinocchióban testvérüket, és hatalmas mulatságot csapnak tiszteletére: ám a legszebb pillanatban megjelenik a Bábos, T?znyel? nevezet?, és Pinocchio nagy bajba kerül, kicsi híján rossz véget ér

Amikor Pinocchio belépett a bábszínházba, ott valóságos felkelés tört ki.
Tudnotok kell, hogy a függöny már szét volt húzva, és az el?adás megkezd?dött. A színpadon Paprikajancsi és Csibécske volt látható, kik – szokásuk szerint – javában veszekedtek: fenyegették, gúnyolták egymást, és pofonok is elcsattantak.
A néz?k hol ennek, hol annak kiáltoztak föl a színpadra, hol jót, hol rosszat kívánva, mintha csak eleven emberek lettek volna azok a bábok, és két eszes lény módjára vitatkoztak volna.

Váratlanul – hogy esett, hogy nem – Paprikajancsi felhagyott a szerepjátékkal, a közönség felé fordult, és kezét kinyújtva a néz?tér irányába, drámai hangon felkiáltott:
„Egek ura! Ébren vagyok, vagy álmodom? Nem de nem Pinocchio az ott lent?”
„Pinocchio, ? ám!” – kiáltott föl Csibécske.
„Bizony hogy ?!” – kiáltotta Róza is, aki a színpad mélyér?l az el?térbe jött.
„Pinocchio, Pinocchio!” – kiabálták összevissza a bábok, és már ugráltak is le a színpadról, kettesével, hármasával, tömegesen. – „Pinocchio, a mi elveszett testvérkénk!”
„Jöjj, Pinocchio!” – süvítette Paprikajancsi. – „Jöjj, öleld meg a te fabáb-testvéreidet! Éljen Pinocchio!”
És a barátságosan hívogatott bábu egy mozdulattal a földszintr?l a színpadra szökkent a karmester kopasz fejét használva ugródeszka gyanánt.
Lehetetlen leírni a jelenetet, megszámlálni az öleléseket, csókokat, baráti csipkedéseket, amelyeket Pinocchio kapott a báboktól, az egész díszes társaságtól.
Ez a jelenet valóban megható volt, megindító: ám a földszint közönsége egy id? után elunta, és miután látták, hogy az el?adás csak nem akar folytatódni, elvesztették türelmüket, és kiáltozni kezdtek:
„El?adást akarunk, el?adást akarunk!”
De mindez pusztába kiáltott szó maradt, mert a bábok, ahelyett, hogy folytatták volna az el?adást, tovább hangoskodtak, majd vállukra vették Pinocchiót, és diadalmenetben hurcolták körbe a rivaldafényben.
Ekkor került el? a színfalak mögül a bábos, egy szörny? ember, akit?l mindenki megremegett félelmében, aki csak látta.
Szakálla fekete volt, mintha tusba mártották volna, és oly hosszú, hogy leért az a földig. Elegend? annyit mondanom, hogy amikor járt -kelt, az a szakáll gyakran a lába alá került? Szája olyan széles volt, mint holmi kemence nyílása, szemei vészesen és vörösen villogtak, mint a szekerek stoplámpái, és még mindehhez egy kígyób?rb?l készült ostort pattogtatott kezében.
Megjelenésére a bábok azonnal elcsöndesültek, lélegzetet venni sem mert egy sem. A légy zümmögését hallani lehetett. Szegény bábok reszkettek mind, akár a nyárfalevelek a szélben.
„Hogy képzeled ezt a rendbontást az én színházamban?” – üvöltött szörny? hangon a bábos Pinocchióra.
„De tisztelt Mester! Hisz nem az én b?nöm mindez!”
„Elég! Majd este elszámolunk!”

Az el?adás folytatódott hát, a bábos visszament a konyhába, ahol egy szép kost sütögetett éppen a nyárson, és mivel lassan kellett azt forgatnia a t?z fölött, volt ideje behívatni Paprikajancsit és Csibécskét, akiknek utasítást adott:

„Hozzátok csak ide azt a bábut nekem, és akasszátok föl, ide a szögre! Úgy nézem, jó száraz fából készült, remekül fog égni…”
A bábuk haboztak, de a bábos ijeszt? pillantására azonnal engedelmeskedtek: csekély id? teltén hozták szegény Pinocchiót, ki rémülten vonaglott, akár egy vízb?l kirántott angolna, és kétségbeesve kiáltozott:
„Apácskám! Apácskám! Segítség! Nem akarok meghalni, nem akarok!”

Tizenegyedik  fejezet,
melyben T?znyel? mester eltüsszenti magát, aztán megbocsát Pinocchiónak, aki viszont megmenti barátját, Paprikajancsit a haláltól

A bábos, T?znyel? mester – mert így hívták – avval a hosszú szakállával és hatalmas szájával tényleg rettenetesnek t?nt, nem mondom én, hogy nem, de lelke legmélyén nem volt rossz ember. Próbálkozott rossznak t?nni, akkor is, amikor Pinocchiót elébe vitték, és aki sikoltozott:

„Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni!”

Erre T?znyel? mester rögvest elérzékenyült, és elhatározta, hogy megkönyörül neki, és mert maga is sírással küszködött, hogy észre ne vegyék, egy hatalmasat tüsszentett inkább.
Erre a tüsszentésre Paprikajancsinak, ki reszketett a félszt?l, mint egy szomorúf?z a szélben, felderült a képe, és odasúgta Pinocchiónak:
„Minden rendben testvérkém! A bábos tüsszentése azt jelenti, hogy részvéttel van irántad, és most már megmenekültél!”
Azt tudnotok kell, hogy míg mások, akik eltelnek szánalommal és könyörülettel valaki iránt, sírnak vagy legalább is könnyessé válik a szemük, addig T?znyel? valahányszor meghatódott, csak tüsszentett egyet, kett?t.
Nála ez volt  jele a szívbéli megrendülésnek.
A tüsszentés után a bábos zsémbes hangon szólt Pinocchióra:
„Ne b?gj már! Ett?l a jajgatástól megfájdul a fejem is, a gyomrom is. Görcs áll beléjük! Hapci, hapci!” – tüsszentett újfent.
„Kedves egészségére!” szólt Pinocchio.
„Köszönöm. Apád és anyád élnek-e?” – kérdezte T?znyel?.
„Apukám él, igen. Anyácskámat nem ismerem.”
„Ki tudja, mit érezne apácskád, ha én t?zre vetnélek, ahogy megérdemelnéd, és elégnél? Szegény öreg, mit érezne akkor? Hapci, hapci, haaapci!” – tüsszentett újra a bábos.
„Kedves egészségére!” – mondta újra Pinocchio.
„Köszönöm. A helyzet az, hogy én is sajnálom, de – amint látod – nincs több t?zrevalóm, és szeretném elkészíteni a vacsorámat, nagyon szeretném. Az igazat megvallva, épp kapóra jöttél nekem. Csak hát megsajnáltalak, úgyhogy nyugalom! Semmi baj, de be kell látnod, hogy egyrészt meg kell sütnöm ezt a szép kost, másrészt csak meg kell b?nh?dnie valakinek azért a kalamajkáért, hát majd valaki mást vetek helyetted a t?zre, az enyéim közül.  Hé, zsandárok!”

E parancsszóra azonnal megjelent két fazsandár, magasak és száraz fából készültek, csákóval fejükön, és bilinccsel kezükben. Dörg? hangon parancsolta nekik a bábos:
„Kapjátok le tíz körmér?l, hozzátok elébem ezt a Paprikajancsit, kötözzétek meg alaposan, és aztán hajítsátok a t?zre! Jól fog égni, kiszolgálja vacsorámat!”

Képzelhetitek szegény Paprikajancsi hökkenését! Összecsuklott, keze-lába remegett, és ájultan elterült a padlón.
Pinocchio látván ezt a szívszaggató jelenetet térdre hullott a bábos el?tt, két kezét összekulcsolta, sírva könyörgött:
„Kegyelem, jó T?znyel? mester!”
„Nincs itt semmi mester!” – keménykedett a bábos.
„Kegyelem, jó lovag!”
Nincs itt lovag, egy se!”

„Irgalom, parancsnok úr!”

„Nem vagyok én parancsnok!”

„Kegyelem, kegyelmes úr!”

No, hogy azt hallotta a T?znyel?, hogy Pinocchio kegyelmesnek nevezi, füléig szaladt mosolygása, fölemelte térdepléséb?l a szerencsétlen Pinocchiót, és így szólt:
„Halljam hát, mit akarsz?”
„Bocsásson meg kérem Paprikajancsinak!”

„Nincs itt megbocsátás, lehetetlen! Ha ?t nem dobatom t?zre, akkor téged kell, mert azt csak nem kívánhatod, hogy ne legyen vacsorám?”

„Akkor hát” – kiáltott Pinocchio bátran, és elhajította kezében tartott sapkáját -, „akkor hát azt akarom, hogy engem vessen a t?zre! Gyerünk zsandárok, lépés iiin-dulj! Kötözzetek meg, vessetek t?zre, mert nem igazság az, hogy ? égjen el helyettem! Én haljak meg tehát!”

Ezekre a h?sies szavakra minden jelenlév? bábu elsírta magát, még a fazsandárok szíve is meglágyult: sírtak ?k is, mint a szopós bárányok.
T?znyel? mester megpróbált keménynek és határozottnak látszani, és majd fél percig annak is t?nt: de lassan-lassan újra meghatódott, és tüsszögni kezdett. Négyet-ötöt tüsszentett egymás után, aztán kitárta karjait, és így szólt Pinocchióhoz:
„Derék fiú vagy, derék! Jöjj karjaimba, hadd öleljelek meg!”
Pinocchio odaszaladt és felmászott, mint egy mókus a bábos ölébe, és megcsókolta az orra hegyét, mert semmi egyebet szabadon nem lelt a nagy szakállban.
„Tehát megbocsátott?” – kérdezte oly halkan Paprikajancsi, hogy alig lehetett hallani: de T?znyel? meghallotta, s így felelt:
„Megbocsátok!”
Aztán nagyot sóhajtott, és fejét vakarta:
„Bele kell tör?dnöm úgy látszik, hogy ma este félig sült húst eszem. De jaj annak, aki legközelebb fölbosszant, azt mondhatom!”
Erre a bábok sietve távoztak, fölmentek újra a színpadra, minden fényt meggyújtottak, mintha csak díszel?adás ideje lett volna, aztán táncolni és dalolni kezdtek. Táncoltak egészen hajnalig.

– folytatódik –