dudás sándor : közben ÚTközben IV.

9.

 

Öten ültünk együtt, barátok, múlattuk az id?t. F?leg sporttémákról diskuráltunk „amint nyelvünkre jött”. Egyszer csak a magyar költészet, a költ?k kerültek szóba. No, gondoltam, most jobb, ha hallgatok, ?k négyen úgyis tudják „ki itt a f?nök”.

Nem tudnak megegyezni abban, ki a legnagyobb magyar költ?. Érveiket sorolják. Ízlések és pofonok. Persze, Pet?fi er?sen csúcson áll, ennek ellenére úgy vannak vele: kár a többiért.

Hozzám fordulnak: hogy gondolom?

Én úgy gondolom, magát a költészetet, a nyelvet gúzsba-köt? szabályait szem el?tt tartva, a gondolat kivitelét tekintve: Kölcsey a legnagyobb!

Ezt nem várták!

– És Pet?fi? Hiszen mindig ?t isteníted! És Arany? Ady, József Attila? – záporoznak rám a kérdések. Mit kérdések? Vádak!

Várom az indulatok higgadását, s érvelek: a költészetet tekintsük – sportteljesítménynek. Vegyük a magasugrást! Pet?fi, Arany, Ady, József – mondjuk – olyan sportolók, akik folyamatosan hozzák a két méter körüli szintet. De nem többet! Megbízható, kit?n? versenyz?k. Biztosan lehet számítani rájuk. De Kölcsey egyszer magasabbra ívelt – átugrotta a 201 cm-t. Övé a csúcs! A Himnusz. Ezt játsszák az egész világon nemzetünk tiszteletére.

 

10.

 

Bözsi néni jutott eszembe. Itt lakik az utcában. Ma (is) váltottam vele pár szót.

Falusi porta, régi ház, sok fával. Az udvar örökké tele falevelekkel, lehet nyár, ?sz, tél. Leveles az még tavasszal is, mikor szabály szerint a fáknak csak rügyezni szabadna.

Bözsi néni nem szereti, ha szemét tarkítja az udvarát, amit a szél ide-oda fúj. Ezért aztán, gyakorta látni ?t gereblyével, sepr?vel felfegyverkezve az udvarán és az utcán, mint az eszményi tisztaság fekete ruhás ?rangyalát.

Egyszer kérdeztem: miért nem beszél a fákkal, hogy ne szemeteljenek. Máskor meg arra figyelmeztettem, hogy ott, egy kicsivel arrább két akáclevelet ottfelejtett, vagy a szél fújta vissza? Volt, hogy felhívtam figyelmét régen a háztet?n szundikáló, fölösleges ágtermésekre.

Van humorérzéke, cseppet sem g?gös, mindig veszi a lapot.

Az ilyen embereket szeretem, legyenek akár fiatalok, akár meglett korúak, netán a második gyerekkorukat tölt?k. Akikkel lehet csendes der?vel, szépen, olykor egy kis öngúnnyal f?szerezve, de a világért sem sért?n beszélgetni a világ dolgairól, életünk folyásáról. Akib?l sugárzik a nyugalom. Beszédjük jól tagolt szájmozgással „tálalva”. Akik észre sem veszik beszéd közben, hogy szúnyogszárnycsapásnyit sem hallok a hangjukból.

Mindig megkérdezem, hogy van? Egy anyóka már mindig van valahogy. Köszöni szépen, jól. Csak a szeme könnyezik. Ennek oka van –  ne nézze annyit a tévét! – De az este nem nézte! – Akkor meg azért! Máskor a dereka fáj. – Fiatalnak is fáj – vigasztalom. A családjairól is szívesen beszél, ha kérdezem. Öt gyermeket hozott világra, négy fiút, egy lányt. Unokái is feln?tt emberek már. Mikor jobb id?k járnak, bezzeg nem panaszkodik! Kihúzza magát: er?s vagyok – mondja. Az influenzajárvány is elkerült. Bezzeg sok fiatal! Betegek. Meghalnak… – Azért ne bízza el magát – mondom -, mindnyájan sorra kerülünk. – De nem mindegy, mikor! – Nem hát! Maga még ?rülten fiatal… – 81 éves múltam. – Pont azért!  Családom n?tagjai mind hosszú élet?ek voltak. Én hozzájuk viszonyítok. Nagymamám majd’ 100 évesen halt meg, kisebbik nagynéném, egyben keresztanyám a 94-et töltötte, anyám is elmúlt 90, amikor itt hagyott. Még az id?sebb nagynéném halt meg „korán”, szegény: a nyolcvannegyediket betöltve… – Szép id?k – nyugtázza Bözsi néni. Aztán elgondolkodik. Talán azon: vajon neki még mennyi lehet hátra?

Elköszönök, továbbhajtok a bicajjal.

Bözsi néni merengésb?l magához térve, rosszallóan konstatálja: megint lehullott egy csomó levél, hiába gereblyézett össze az el?bb. És újra nekilát.

 

11.

 

Szinte hallom: miért ír ez az ember? Eszét játssza vagy mi? De meg kinek, minek? Hogy ismerjék a nevét, tudjanak róla? Szép kis igyekvés! No, és azok, akik beleteszik az újságba?! Ám azok megélnek bel?le. 

Milyen jó, hogy ír! Megnyugtató érzés minden lapszámban találkozni a nevével. A gondolataival – mintha az eszével társalognák! Írásaiban ugyanakkor benne az egész ember. A sorokból sugárzik nyugalma, bölcsessége. A bels? izzás. Jó tudni: él, alkot. Az írás: mindene! Hála a szerkeszt?knek! Nyerünk vele. És ? is – ha nem csak tiszteletpéldányra becsülnék…

Ennek az elfajzottnak, ha kevéssel több írása lenne a lapban, lemondanám. Rá nem néznék arra a fekete-kék címlaposra. Meg a narancs-feketésre se! Mir?l tud ? írni? Otthon tétlenkedik, vesztegeti Isten drága napjait agyszüleményekkel. Élettapasztalatok? Ne röhögtessenek! Más dolga nincs?

Ha az ? írása lenne csak benne, akkor is járatnám a lapot! Kimondottan kedvelem. Nagyon kellemes, szinte boldogsággal bizserget? izgalom, mikor várom a nyomdaszagú, friss újságot, s felfedezem benne legújabb, szellemes, kristálytiszta mondatait. Neki is jobb így. Híre n?, nem kocsmázik, feltételezem, lefoglalja magát.

Boldogok, akik nem láttak és hisznek, mert övék a mennyeknek országa – így vagyon megírva a Bibliában.

Boldogok, akik azt hiszik: unalomból írok.

De miért kétfelé futó a hit?

 

12.

 

Az alábbi történet szerepl?je felajánlotta, elmeséli élete egyik kalandját. Megírhatom, de személye maradjon titok.

Megígértem.

„Ünnepségre voltam hivatalos: kitüntetést kaptam. Utána svédasztalos fogadás. Barátok, ismer?sök gratulációja, ahogy ilyenkor szokás. Egyik vodkával koccintott, másik a konyak-csengésre volt beállítva, a harmadik borral kívánt sok sikert… Négy-öt felköszönt?, s odalett a józanságom. Hétköznapokon kerülöm az alkoholos italokat. Gratulációk után csak lézengtem köztük a többi, megdics?ült kitüntetettel, emelkedett kábulatban.

Táncolók közt találtam magam. A plecsnit el?bb beraktam a magammal hozott reklámszatyorba, és letettem valahová. De hová? – törtem a fejem. Köd volt, nem láttam jól. Egyszerre szétnyílik a táncolók tengere – egy hölgy tart felém a zene ütemére rángók sokaságán át… Nem ismer?s. Ha láttam valaha… A hölgy megállt el?ttem, biccent, kedvesen mosolyog. Tehát készült.

– Gratulálok – mondja -, gyönyör? lánya van! – Csak így, minden bevezetés nélkül! Egyszeriben kijózanodtam. Ki ez? Se köpni, se nyelni nem tudtam.

– Ugye, nem ismer? – tette hozzá, miután bemutatkozott. Némán ráztam a fejem. Nem csodálkozik – mondta -, egyszer láthattam, régebben.

Néztem ?t és hallgattam.

Ezután elmondta: jó pár éve, ellátogattam a volt munkahelyemre. Nagyobb utazásról meséltem, és hogy átszállásra várok. Erre emlékeztem. ? ott dolgozott akkor az üzemben – fejtette ki mondókáját -, azzal a kollégan?vel, aki a barátn?m volt. De akkor már a volt barátn?m nem dolgozott. Miel?tt gyesre ment, elmesélte neki egyéjszakás kalandunkat. És hogy ebb?l a kapcsolatból van a kislány…

– Örülök, hogy elmondhattam! – Mosolygott, biccentett, s ahogy jött, el is t?nt a táncoló tömegben.

Megrántottam a vállam, egy szituáció, vagy n?i praktika? Kit érdekel?”

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző dudás sándor 763 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.