Mendegéltem amerre az út vitt
bokámig ért a tegnapi fájdalom
a sarki lámpa rég elvesztette fényét
az a vén ringyó körmét rágva várt…
tenyerén ringatta a rohadt magányt
villamoson emberek – már fékezett
mikor a lány elébe kéredzkedett
karján álma – talán ha harmincéves
ölén az éjszaka nyomora – elfért…
szája sarkában futó mosoly – már nem félt
csak mendegéltem messze vitt az út
szürke falakról elém fájdalom csordult
kövek közé szorult valaha becsület
pironkodott – lehajoltam – elfutott…
soha-tavasz hozott hazugságot
város mocskán röhögve ébredt a hajnal
kényes palota csúfolt tisztaszobát
öklömnyi gyermekért könyörgött az élet
folyóról álmodott letörölt könnycsepp…
anyám feje alá rejtett egy ezrest
a temetőkert rózsákkal volt tele
átölelt a füzek szánó tekintete
vén anyó térdelt száraz kereszt tövén
rózsaszirom ébredt halott ölén…
nézd – röhögte Senki – idejött dögleni
csak mentem fájdalmam már térdemig ért
miközben szembeköpött a kósza szél
magányom fekete kabátja földre
én virágok csókolta sírra dőlve
átkoztam Istent – hittem hazaértem
láttam – most tisztul felettem az ég
avarban ébred az itt feledett remény
suta szavak ölelkeztek a mával
anyó hazaindult – Senki földre rogyott…
egy pillanatig a világ is álmodott
…dolgom lenne színezni gyermek arcát
tisztára mosni mocskosok száját
elérni angyal hó tiszta szárnyát
s rátakarni – e rohadt világ bűnnel
szennyezett sáros léptére – de félek
elveszek mielőtt utam véget ér
hisz a szenny már térdemig felér
Istent sem kérem – elhagyott
egyedül maradtam – ne szánjatok
holnap még értetek felállhatok.
